Készül a Lélekcsapda folytatása!

Kiskorom óta ismerem ezt a történetet. Természetesen ezt is nagyapámtól hallottam. Vajon mit gondolna most rólam, mikor az ő segítségével váltam azzá, amivé…?

Hajdanán, a pusztulást követő legsötétebb években létezett egy torony, mely egy lapos hegycsúcson meredezett büszkén, s úgy hírlett: a környéken egyedül itt lehetünk biztonságban tőlük.

Ám a világ sosem ad csak úgy. Akkoriban hatalmas viharok tépázták Gaia felszínét, villámaik halálos robaja már csak a pusztítás tényét igazolta. A démon szerint ilyenkor a gonosz nappal, a Fény ragadta ki egy-egy testvérét az Éjszaka öléből, s életével együtt véget vetett a létért való küzdelemnek, a szabadságnak.

Korcs szabadság ez…!

E nagyszerű, ősi torony azonban megvédte a bentlakókat és az alkalmi menekülőket a pusztító haragtól. Állatokként zsúfolódtak be ide, meggyőződve önnön sorsuk borzasztó mivoltáról – holott valójában semmit sem láttak! Sírtak és jajongtak azért, ami hátramaradt; nem ritkán egy barátért, vagy egy rokonért bánkódtak. Őrültnek, vagy bátornak hitték azokat, akik nem tartottak velük? Azokat, akik a végsőkig készek voltak ragaszkodni anyagi javaikhoz, az élettel azonosított tárgyakhoz. Egy valamiről azonban mindannyian rendre megfeledkeztek: ezek az ember nélkül értelmüket vesztik.

Döbbenetes lények. Hogy mik ők nekem, már nem tudom…

Az ilyen és egyéb okokból későn érkezők hívták életre a viharőrség sokak (az őrökön kívül mindenki más) szerint hálátlan intézményét. Ők maradtak lent utoljára az egy oldalról nyitott beton talapzat szűk védelmében. Gyenge lámpájuk csupán helyzetjelző fénypontként volt használatos, az éjszakával nem dacolhattak általuk. És valószínűleg a közösség sem akarta megkockáztatni, hogy velük együtt egy jobbféle eszköz is odavesszen…

Ott kellett ácsorogniuk és mutatni a sűrűn hulló esőn át a menedéket, míg az utolsónak vélt be nem érkezik. De mindig volt utánpótlás – az őrség olykor megpihent, ám a szolgálat sosem ért véget. Talán még ma is…

Azt gondolhatnánk: mi ebben a nehéz? Hiszen fedett, még talán villámvédelemmel is rendelkező építmény. Alul is védve kell legyenek, legfeljebb kevésbé komfortos viharban a részben nyitott bejáratot őrizni.

A viharőrök egyszerre gyűlölték, s egyszerre voltak megszállottjai feladatuknak. Imbolygó világítótornyokként strázsáltak, miközben a vihar szelleme, egy őrjöngő őserő tombolt mellettük. És ez így volt jó.

Az első néhány alkalommal egy-egy társuk egy árva szót sem szólva egyszerűen elindult, s ha a többiek nem vették észre időben, mire készül, már késő volt, hiszen a látótávolság elenyésző egy igazi égi harag idején.

Miért tették? Talán tényleg volt ott valami vonzás? Egy akarat, aminek jobb engedni?

Aztán, felismerve a veszedelmet, de a szolgálattól elszakadni képtelen lévén, a viharőrök akár a hegymászók kötötték ki magukat egymáshoz és a falhoz. De így csak rosszabb lett, még az elindulásra kevésbé, vagy szinte semennyire sem hajlamosakat is emésztette, hogy elzárkóztak a lehetőségtől, érezték, hogy nem cselekedhetnek úgy, mint ahogy azt az akarat megkívánja. Hogy ez az övék-e vagy sem, rejtély volt még közöttük is; egy valami azonban biztos: ellenkezni nem szokás, legfeljebb meghúzódva remélni lehet, hogy nem minket választ. A vihar hívása az ember legbensejéig hatol, s nincs apelláta, nem is próbálkozik senki. Félik azt, amit talán csak a képzeletük fest: a sötétség elborítja a tornyot, s benne mindenkit, aki miatt őrködnek.

Milyen gyengék!

A vihar így is, úgy is megkapja, amit akar. Elbújhatnak előle, de aki szembe mer nézni vele, annak megmutatja a világ végső szövetét, s ők parányokként botorkálnak felé; az isteni egész tökélye, akár éjjeli lepkét a fény vonzza őket. Valamiféle kárpótlás ez. Alighanem sejtették, hogy megadatik, mielőtt elvesznek.

Hogy létezett-e a Vihartorony? – saját eszem szerint nem tudom.

De jártam ott. Menekültként. Ott álltam a tetején akkor is, mikor körülöttünk a sötétség győzelmet aratott, mikor először életre kelt az akarat.