2015. szeptember 30., szerda

II. szakasz: Vándorok vándora 2.

Erne még mindig kába volt. Nehéz fejével azon tűnődött, vajon Romlás érezhet-e hasonlót? Elvégre ő sem sieti el mai társalgásuk kezdését…
Micsoda terhes éjszaka! Telítve azokkal a jelentéktelen (vagy annak remélt), szapora álmokkal, melyek csak jönnek és mennek megállás nélkül, nem hagyva nyugtot a pihenőidejét töltő agynak.
Felkavartál rendesen, te dög, pedig még alig kezdtünk bele!
Ilyenkor (meg olyankor, ha rossz volt a kedve, vagy ha esetleg a legritkább esett meg, vagyis: félt) mindig tett egy kiruccanást valamelyik jól bejáratott máshonnanba, ahol elvonták a figyelmét, esetleg kikapcsolták.
Vágyta most is e megváltó-helyeket, de úgy érezte: nem mehet. Még nincs itt az ideje, még nem tud eleget, a megértés felépítményéhez szükséges állványzatok lábának nem találta meg a helyet. Sehol sem tart. Ha elmegy, talán elszalaszt valamit… bármit, hiszen az sem világos mit és hol keressen.
– Mesélj magadról! – zúzta szét tompa, vizenyős állapotát egy egyszerre lelkes és parancsoló hang: egyedül Romlás lehetett képes össze nem fésülhető dolgokat egyidejűleg közvetíteni.
– Magamról? – hagyta magát visszakérdezni Erne, hiszen még nem volt teljesen képben.
Romlás nem felelt.
Miért kéne mesélnem? – ütközött meg a vándor. – Miről beszél ez? De máskülönben meg miért vagyok itt?
Átkozni kezdte magában Romlást, de közben rájött: a legtöbb gondolatban rászabadított csapásnak e furcsa lény még örülne is… És nyerésre áll, bármilyen szabályok szerint és bármilyen tétre is játsszák e játszmát. Fel kell vennie a kesztyűt, meg kell mutatnia, hogy nem akárkivel van dolga.
Vándorok vándora – ugrott be neki, s szinte azonnal arcon is csapta magát: hiszen ezt is Romlás találta ki!
– Biztos vagyok benne, hogy magadban tusakodással nem kerekedhetsz fölém. A fizikai erőszakot pedig szóra sem méltatnám.
– És ha mesélek? – kérdezte akaratlanul is feldúltan a vándor. – Azzal talán javítok az esélyeimen?
– Minden rajtad áll. Számomra mindenesetre sokkal érdekesebb lenne.
– Persze – csapott le Erne, s érezte azt a belül égető kis lángot, ami jelezte: végül nem lesz igaza. – Csak még jobban kiszolgáltatnám magam. Miért akarnám megkönnyíteni a dolgod?
– Az valóban nem lenne okos húzás – értett egyet Romlás, képzeletbeli hangjában nevetés bujkált. – De ugyanezzel az erővel magadnak is kedvezhetnél. Arra kértelek: légy a mesélő. Nem is tagadom: én mindent befogadok, érzékenységem rendkívüli. Te viszont irányíthatsz. A kulcsszó: tudatosság.
– Hazudozzak? – támadott megint Erne. – Azt szereted csak igazán, te mindenek megrontója!
– Szeretem – erősítette meg rövid töprengés után Romlás. – Már csak azért is, mert ez számomra hazai pálya. De figyelmeztetlek: ne úgy próbálj legyőzni, hogy közben ezen cél lebeg a szemed előtt! Ezek korlátok. Amivel te rendelkezel: tulajdon, vándori határtalanságod. Használd fel ezt, szárnyalj!
– Minek? – kérdezte szemeit dörzsölve a vándor. – Te végig itt leszel és iszod minden szavam.
– Rázz le magadról! S ha kell, hessegess el!
Erne harcművészhez méltatlan kalimpálással űzte el a rókatetemet hátrahagyó, kövér döglegyeket, melyek most az ő reggelijére vetettek szemet.

2015. szeptember 29., kedd

II. szakasz: Hívatlan édes álmok 2.

Vörös tünde – elevenítette fel a kifejezést a király. Határozottan ismerősnek tűnt neki. Valami dajkamese talán? Azoktól bármi kitelik… A vénasszonyok (a dohszagú dajkák) fenyegetőztek meg nem fogadott tanulságok következményeiről, mert hogy szerintük mindennek megvan a maga igazságtartalma, még ha az egy hideglelős rémtörténetbe is van ágyazva…
De hoppá!
Most, hogy így mélyebben leásott múltja elhagyatott, félig beomlott tárnáiba, meglelt egy elfeledett bejáratot, lesodorta a zárat helyettesítő pókhálót egy szinte szitává rágott, oldalára állított ládáról, majd feltárva az ajtónak is beillő fedelet, végtelen, mégis évszázados sötétség borította, hideg nyirkosságtól (és persze dohtól) terhes katakomba-csarnokba jutott.
És igen, ott lélegzett nehezen, súrlódó hangot hallatva az Úr, a koronás Vörös Démon. Ki önkéntes szolgálóiból (melybe a katonák, de maga a népe, sőt tulajdon rokonai is beletartoztak!) merítette erejét, s építette föl mérhetetlen hatalmát, a tornyot, melynek csúcsáról egyes egyedül ő érinthette meg Istent, így válva egyenrangúvá vele, egyúttal elérve azt, hogy az addigi Úr elhagyja helyét.
De a torony maga, a test-téglák hamarosan megelégelték sorukat, s fellázadva elkezdték megbontani az építményt. A magát Istenné avanzsáló Vörös Démon ekkor bősz haragjában mindent felülmúló hatalmával nemes egyszerűséggel kiirtotta engedetlen népét.
Azzal viszont nem számolt, hogy az immáron élettelen és nagyon is nyugodt testek oszlásnak indulnak, a férgek és a dögevők is bedolgoznak, s a torony szépen lassan veszít magasságából, még ha oldalirányba terebélyesedik is egy kicsit – de ez már nem segített a Vörös Démonon.
Magára maradt. Halott népe és szerettei, az ő áldozatainak maradványaiból emelt, kifordított sírhalom tetején ült, befészkelve magát hegynyi csont-trónjába. Minden egyes mozdulatára széjjelebb csuszamlott a halom, tovább csökkentve élettelen, az egykori Istenével szöges ellentétben álló, hamis és céltalan erejét.
Ott ül most is kényszeres rezzenetlenségben, éppen csak, de azért haragosan lélegezve; beleőrülve tettébe, s a hatalom akarásába.
Így végezte hát – s tulajdonképpen végzi most is a Vörös Démon.
Maga is boszorkány, aki ilyeneket mesél gyerekeknek – zsörtölődött magában a király. – Könnyebben is megértettem volna a leckét, miszerint ne hagyjuk elhatalmasodni a hataloméhséget magunkon és hogy őrizzük meg emberi mivoltunkat. Én balga tartottam magam a mese intelméhez, de mire mentem vele? Majdnem megölt az unalom…
A király körbeindult a királynak is pompás lakosztályban. Bordó bársonyfüggönyök szabdalták az aranyozott növénymintákkal ékesített, sötét, optikailag mélységbe húzódó falakat. A bútorok mindegyike egyazon asztalosmester keze munkái lehettek; egyenként, a finom, talán szándékos eltérések ellenére is remekműveknek számítottak. A gyertyatartónak álcázott, izzó végű, arany színű fém agancsok egyszerre biztosították a finoman pulzáló világítást és a meleget. Technikailag rendkívül magas színvonalú, tartalmilag érdekes festmények tucatjait keretezte a falak mintázata. Egyiken idilli környezetben kútról nevetve vizet hozó lányka, kinek korsóján apró, mégis feltűnő repedés éktelenkedett – szinte látta az ember, ahogy hazaérve kiürül az egész. Aztán egy másikon kettőnél több lény valószínűleg vak szerelméből származó poronty feküdt egy halom szalmán, hanyag lenézéssel szemlélve a körülötte térdre ereszkedett, áhítatos embereket.
És még hasonló finomságok.
Virágének, a Vörös Angyal libegett be a flancos terembe.
– Hamarosan indulunk – jelentette be nő; a király már nem tudott rá lányként gondolni.
– Megoldottátok? – érdeklődött élénken. – Hogyan?
Virágének elengedte a füle mellett a kérdést.
– Hová megyünk? – próbálkozott máshonnan a király, s egyik oldalt elegánsan félresodorta palástját, de maga sem hitte, hogy hathat egykori daliás termete szellemével a nőre.
– Le.
– Mennyire? – fogta el az izgalom a királyt: Hiszen válaszolt!  Azt hallottam, nem mehetünk akármeddig…
– Te nem is – állította meg Virágének hűvösen, de egy kicsit huncutul: valami a régiből, Égbolt Siklóból. – Kiteszlek ott, ameddig lejuthatsz, hogy azt ne mondhasd: bezártalak. Egyébként szerintem ott fogod magad a legjobban érezni, ahol a saját határaid is fekszenek. Elsőre mindig az a legérdekesebb.
– Mi lesz Szúróval? – kérdezte gyanakodva a király. Az alak még mindig nem volt neki szimpatikus, de mibenlétéből kiindulva talán nem is lehet…
– Őt tovább kísérem, hogy megkíséreljük kiszabadítani egyszülőjét, a romlás fogalmát.
A királynak ennyi is elég volt, a Szükséges Rossz nem izgatta különösebben (amíg kellő távolságra volt tőle), az abból adódó sorstársiasság sem hozta közelebb hozzá, hogy Virágének mindkettejüket kihasználta.
– És aztán? Mihez kezdesz?
Virágének hatalmasat, ezredévnyi szenvedésnek megfelelőt sóhajtott fel.
– Betörök a Kárhozatba.

2015. szeptember 27., vasárnap

II. szakasz: A csőszív hatalma 2.

Egyszerre ivott és evett. Szürcsölve szívta fel a még friss vért, de az alvadt állagút sem vetette meg: miután nyálát ráfecskendezte, szinte azonnal, alig várva meg, míg feloldódik a kérgesre száradt, barnás anyag, megkezdte a fulladással fenyegető hazárdjátékot. Nem akart többé megállni, elég volt a tudásból, a világ összefüggéseinek, a történések megértéséből.
Már nem volt éhes, de enni akart. És ölni. Kettőt.
Nem tudott félni a haláltól, mert nem is fogta fel annak mibenlétét, az ész által képzelt mélységeket és magasságokat. Már épp kezdtek végleg telítődni emésztőszervei, mikor felkelt a nap… hirtelen… lobogva… sárgán, mégis vakító fénnyel…
A légy megbabonázva hullott tudatával a lángba, mely visszanézett őrá. Két, bágyadt fénnyel hunyorgó, kormos bőr övezte szem… a légy nem ezt várná az isteni naptól…
Pislogott.
Miért pislogna a nap?
Megint pislogott a szélhámos.
Mit jelent ez a szó, hogy „szélhámos”? Honnan ismeri, ha nem tudja? De hiszen akkor tudja! Ez logika!
A lendlégy egyszerre mindent megértett – azt is, amit eddig fel sem foghatott.
Az éppen fogyasztott ember hajolt most fölé a lángszóró torkolati lángja mögül. Annyi lény gyilkosa, aki segített annak a valaminek elpusztítani az Úrnőt. Egy ember, aki miatt kész volt egyszerű lendlégyként alámerülni a létezés bugyraiba. Csakhogy most már azt is értette, hogy nem veszett ő el sosem teljesen. A bosszú, mely életre hívta halálvágyát, végig jelen volt; egy rovarilag fejlett érzés, ami egyúttal bizonyította: ő még mindig az a különösen okos lendlégy, akinek nevet adott az Úrnő.
Fosmánt.
A betolakodó… áldozat – döbbent rá a rovar. Fegyvere működőképesnek látszik, mégsem fogja bántani. Nem akar ő már senkinek sem ártani, ki tudja, talán élve is felfalhatná…
De nem! Fosmánt nem akart egy gyilkos gyilkosa lenni.
Öklendezni kezdett, s hamar kiadta a behabzsolt vér java részét. Mikor teljesen magához tért, melegséget érzett szőrös hasán. Az enyhén nyirkos felület lüktetett, Fosmánt horpadt kis potroha önkéntelenül is átvette az ütemet. Érezte az életet: vagy valami normál – intelligens – tudatállapotában is felfoghatatlan jelenség játszódott le benne, körötte, vagy némi tápanyag már túl mélyre jutott ahhoz, hogy kihányja, s elkezdte őt működtetni.
Lassan, elkínzottan vonszolva potrohát, megfordult a tenyéren.
Még émelygett, de ő nem volt az a könnyen meghátráló fajta. Összetett szemei lehetséges alaposságával vizslatta a nyomorult embert, és tudta: meg fogja menteni. Legalábbis megpróbálja – a halálos játszma gyomra bacilusai és az ember immunrendszere között már kezdetét vette akkor, mikor a férfi vérét itta.
Innentől minden rajta áll.
És Fosmánt nem akart egy áldozat gyilkosa lenni.

2015. szeptember 26., szombat

II. szakasz: Kísért a jövő 2.

Ébredvén az álomban különös dologra lett figyelmes: egy távoli hang, énekszó. Gyönyörű, de fájdalmas. Eleinte nem is értette, aztán rádöbbent: egyszer látott, utólag választott hona még idegen nyelvén szólt, kivéve persze azt a pár versszakot, amit ismert.
…A kicsiny szív megreszket, mielőtt dobbanni kész…
Elindult a dallam irányába, olvadozott tőle, és marta belülről, mert… Hiszen ez a lánya, a kicsi leánykája lágyan kristályos hangja. Az ő kedvenc dala száll most a fák között, ahol máskülönben minden lapít a nagyvadakat és a vadászokat félvén.
Ő lesz a jutalom? Visszakapja? Lehetetlen… Vagy mégsem? Hiszen erről szól e vadászat, az álmok, a vágyak megvalósulásáról… De ki hallott még ilyet? Mindig csak a vadak – nem mintha az nem lenne elég, a ragadozás ősi ösztönéhez szólott e hely, aki átadta magát neki, annak nem kellett több. Vagy más.
A meg sem született lánya. Az idő, még ha nem is volt megkerülhetetlen, nyilván nem stimmelt. De a legnagyobb bökkenő a hely. Látta az utat, az ő útját. És le is tért róla. Eladta ezért a számára megközelíthetetlen, időtlen helyért. Ez egy másik szint, elvileg lejjebb, esetleg teljesen máshol, illetve másképp mint a máshonnani világok.
Megint körülölelte az őrjítően nem őrjítő gondolat, a tény, hogy ez egy egyirányú hely. Innen nincs kiút, mert nem is kell senkinek. A szolgáltatást igénybe vevők saját magukat zárják be ide a magas fokú kielégültség fenntartásáért.
Mi történt? Valaki, különös és veszélyes hatalommal bíró lejött, és megváltoztatta a szabályokat? Miért rontaná meg bárki e legvégső menedéket?
…Világod fénylőn felhasad…
Ó, az az ének! Bár ne szólna. Egyszerre tudta: rettenetes hazugságba csöppent, nagyobba, mint amekkora e világszövet maga. Ki, vagy miért ámítja ilyen gonoszul? Ez túl megy minden határon!
Gépiesen mozgó lábai átvitték a fák vonalán, de így is félve lépett a tisztásra, olyan természetellenes volt. Terebélyes fa terpeszkedett a közepén, alatta alagútban patak csörgedezett, pont úgy játszva aláfestő zenéjét az énekhez, mint otthon.
…Az ág büszkén mit bír, roskad…
A lánya a fán üldögélt, ragyogott és zengett. Maga volt a csoda és a Mindenség méhének förtelme. Egy kígyó és gyík között félúton csúszó-mászó, fára tekeredett hüllő sziszegett a lány (Nem, nem az ő lánya!) felé, karmos kis mancsával nevetségesen lassan markolászta a levegőt, de a daloskedvű teremtés semmibe vette. Sőt mintha őt, az anyj… sem vette volna észre.
Tehát a vadak is érzik?
És igen, a tisztás majdnem túlsó szélén három sárga szem izzott derékmagasságban, a középső látószerv lusta pislogása egyértelművé tette a nő számára, mi rejtezik a bokorban. Ennek a fele sem tréfa, az ő vadja is volt már e bestia. Csakhogy ez is a lánnyal volt elfoglalva, ahogy a többi is az időközben felfedezett gyülevész állatseregből.
…Boldogságom árad, akár szemeimből könnyem…
Olybá tűnt, az ének tartotta távol a vadakat, mely felszántotta a nő euforikus nyugodtságban tespedő lelkét. Ha lélegzetvételnyi szünetet tartott a forrás, mindig megmozdultak a leselkedő lények, közelebb somfordáltak a legsunyibbak, de aztán mindig visszakotródtak.
A kígyó-gyík sem jutott közelebb, bár tőle talán akkor, ott, az egykori vagy eljövendő valóságban, vagyis inkább az eredet, az Életösvény folyamában sem féltette volna lányát…
De miket is gondol! Az ott nem a lánya.
Éppen kezdett volna szembenézni a ténnyel, hogy fogalma sincs, mitévő legyen, mikor megrezzent egy méretes bokor. Talán a legnagyobbak képesek legyőzni undorító énekét?
Nem. Egy vadász volt az, olyan, mint ő. Sosem beszélgettek egymással, s ez íratlan szabályt meg nem szegte soha senki, nem is volt rá szükség. Haszontalanság, mikor vadászni is lehet helyette, s olyankor is kizárólag az űzés kiáltásait hallatták.
Nincs beszéd és nem szokás a szemkontaktus sem. A szükség törvényt bont? Kollégája – micsoda hülye megnevezés! – fesztelenül, szinte szuggerálva bámulta őt. Nem szólt, de tekintete sokat elárult… vagyis egy valamit, de azt nagyon. A parancsoló akarat nem hagyott hátra kérdőjeleket.
A vadászat, vagyis a többiek életének zavartalansága Édesálom e világszövetén, a boldogságba menekülésért létrehozott Rezervátumban talán mindenek feletti. A lány pedig valamiképp az övé, s emiatt az ő felelőssége az általa keltett zavar. Neki kell tennie valamit.
Most valahogy hamisan surrogtak a kardok, miközben kihúzta őket cirádás hüvelyeikből. Felvette rajtuk a felemás alapfogást, de… nem, ez nem lehet! Mintha elvesztették volna tökéletes kézbeillőségüket!
Majdnem felsikoltott – mégis ki szórakozik vele?! Na meg miért… De talán… Ha megteszi, véget vethet ennek az egésznek, s újra eggyé válhat… mivel is? Hát a… A karddal, az űzéssel, a személyes vaddal… A halállal!
Ezt akarta, ezt akarja az a másik vadász is.
Miközben mérgesen odacsörtetett a fához, vízbe rúgott egy part menti követ. A csobbanás csak egy pillanatra törhette meg az émelyítő varázst, a kavics fodrot sem vetett a patakban. A lányra nézett, aki épp belekezdett a következő versszakba és továbbra is olyan volt, mintha nem létezne számára senki és semmi más.
Közeledésére a kígyó-gyík hátrább vonta magát a faágon, feszülten, pislogás és átmenet nélkül rángatta szemeit ide-oda.
– Te következel! – morogta neki a nő.
De a lény nem törődött a vadásszal. Vele szemközt, a törzs takarásából az ágra szökkent egy róka. Gyönyörű jószág volt, dzsungelzöld bundáján aranyosan játszott a napfény. Magas hangján a nő felé vakkantott, majd tenyérnyi távolságra telepedett a kislánytól.
A gyík sivítva fújtatott.
A megbabonázott anya megkocogtatta kardlapjával a karvastagságú faágat, melyről a túlméretes madárka mérgezte környezetét. Erre sem reagált. Megszólítani nem merte. Félt attól, amit visszahallhatna tulajdon remegő hangjából. Mert a keze már reszketett. Sosem tapasztalt még ilyet.
Újabb ok arra, hogy megtegye…
De hát mégis milyen dolog az, aminél kétségek merülhetnek fel? Ez megint csak nem az a hely! Akkor miért? Talán nem helyes? Mi van, ha… – ezt nem is szabad befejezni.
Ámítás, illúzió, boszorkányság. Véget kell vetni ennek a tébolynak!
A lány szemei csillogtak az örömtől és láthatóan nézelődött is velük, de nem találta meg a nőt.
Új, ismeretlen dal következett; egészen mélyről nyitott, majd mindent beborító feszültséggel egyre feljebb tört, mintha az éggel akarna birokra kelni. De elmaradt a titkon világvégét ígérő katarzis, a dallam ehelyett őrült zuhanásba fogott, hogy aztán a lelket is megrántva, hullámozva feléledjen.
A hüllő felszisszent, a róka pedig mintha biccentett volna.
A süket kard elégelte meg először a babonázó dalt. Lesújtott, s a nő követte, maga mögött hagyva a tétovázást. Nem akart elhúzódó kéjelgést a tetem fölött – különben is, miféle zsákmány ez? Tovább, száguldani vele, már közel a porcelánfehér, szeplőtlen bőr. És… És… Igen.
Belehasított a lányba, az ő valamikori lányának másába. A vére finoman kiserkent, rá a kardra, a sosem volt anyára. A dalba disszonancia – egyszerű, profán borzalom vegyült.
A vágás tovább hasadt, már nem volt visszaút – senki számára. A félig leszabott fej mögött szálló nő eggyé vált a levegővel, az álommal.
Mikor legközelebb – úgy rémlett, fájóan hamar – új vadászterületre ért, szívbemarkoló, túl jól ismert dallam riasztotta fel az átébredés álmából.
– Na, meg fogod-e ölni harmadszorra? – kérdezte magától az anya, és hisztérikusan felnevetett.
Ahogy kínlódva fetrengett, egyszer csak megzörrent feje mellett a száraz bokor, és egy narancssárgás keretben csillogó, mélyborostyán szempár meredt rá: a róka.