2015. augusztus 31., hétfő

I. szakasz: Anyu és apu 4.


Sikerült! Összehozták…
Az általa egyik legjobban vágyott világon nyújtóztathatta ki tagjait! Bár igazából szinte bárhova szívesen ment volna…
Milyen más! Még a levegő is – a hideg fém, kaparó korom és csalókán kellemes olajok illata vegyült a teljesen soha meg nem pihenő légáramlatokba.
Egy kövér léghajó éppen apró, madárjelmezt öltött embereket potyogtatott el a magasban – vezetőik boldogságtól tébolyult sikolya leért egészen hozzájuk. A király magamagát is meglepte, hogy nem zavarta e fékevesztettség, melyhez hasonlót bizonyára keményen jutalmazott volna odahaza. Más kérdés, hogy ő ugyan a világ minden (bár még nem ismert és elképzelhetetlen) kincséért sem próbálta volna ki e sorskísértő száguldozást.
Egyébként szívesen elnézegette őket – mígnem aztán olyan robaj támadt, hogy majd belesüketült, és nem egészen majdnem be is csinált.
Szégyenkezve, de azért nem zavartatva magát – ő nem egy puccos, koronás díszpinty (ami a fején van, az tényleg csak szimbolikus, semmi tetszelgés, meg hivalkodás), hanem lovagkirály! – követte tekintetével a szárnyaival élesen csattogó, füstöt okádó szörnyeteget.
Sárkány – jutott eszébe a félig lenézésből, félig félelemből tudata mélyére temetett szó.
– Biztos menekül a hétfejű elől – kuncogott több mint útitársa.
– Tűnj a fejemből, boszorkány! – húzódott el tőle a király, és suta démonűző jeleket rajzolt a levegőbe.
– Az arcodra van írva, én királyom – vigyorgott a légúszó lány, kinek bájainak élete első átébredését köszönhette. – S ami a repülőt illeti: aggodalomra semmi ok, nem volt itt semmiféle ördöngösség. A repülés és az itteni gépezetek mind-mind a tudomány remekei.
A másik csak fújtatott, mint egy töpörödött, kehes sárkány.
– De jó, hogy jössz, Szanaszél! – visított fel a lány.
– Ennyire csak nem jó… – mormogott a király a sietősen közelítő légúszó láttán.
– Nézd, mit hoztam! – Ezzel palástos vállainál fogva maga elé rántotta a fél fejjel alacsonyabb máshonnani királyt.
– Gratulálok, Sikló. – Szanaszél nem túl nagy kedvvel lassított léptein. – Mi ez? Megint valami főúr? Ugye tudod, hogy számlálhatatlanul sok lehet a még sokkal több máshonnanokon? – kérdezgetett homlokát ráncolva, talán mert nem tetszettek neki saját szavai.
– Ez a lényege a gyűjtésnek – nevetett Sikló. – Egy tevékenység, amely nem fél a végtelentől.
– Álljon meg a menet! – próbálkozott parancsoló hangnemmel a király, miközben oldalra kilépett, hogy mindkét magas fiatal a látóterébe kerüljön. Nem bízott Szanaszélben. Volt benne valami megmagyarázhatatlan. –  Én nem vagyok holmi trófea! Én király vagyok.
– Nézőpont kérdése – csúszott ki Sikló száján, mire még a zaklatott Szanaszélből is kibuggyant némi nevetés.
– Ne nevess rajtam… – nem talált sértő jelzőt, ami megállná a helyét, ezért megpróbálta viszolygósan kiejteni, hogy: – légúszó!
Nem érte el a kívánt hatást. Talán mégiscsak vennie kellett volna retorikai különórákat, ahogy a főtanácsos javasolta mindahányszor csak merészelte…
De az utolsó szó megakadhatott Szanaszél tomboló hurrikánnak otthont adó fejének egyik légbeömlő nyílásán, olyannyira, hogy megállásra késztette.
– Honnan hoztad? – kérdezte és látványosan végigmérte a királyt, értésére adva Siklónak: észrevette a feltűnően máshonnani öltözékét.
– Hát izé.
– Tehát akkor máshonnan, ugye?
A lány nem reagált, de arcáról eltűnt a pajkosság.
– Égbolt Sikló – szólította panaszosan teljesebb nevén Szanaszél, és gépiesen megindult feléjük. – Én már komolyan nem tudom, mihez kezdjek… Anyámról van szó. Azt hiszem, teljesen megzakkant. Kérlek, hagyd most ezt a… gondolom nyavalyaföldit – A király artikulálatlan bődülése a szó hallatán mintha senkit sem érdekelt volna. –, és gyere velem kitalálni, mi legyen anyámmal! Tarthatatlan. Azt hiszi, be vagyunk…
– Adok én neked nyavalyát, te fajankó! – ordibálta a vérig sértett nyavalyaföldi, miközben a belső zsebéből kiturkált kis tégely szivárvány színeiben pompázó halálfejes kupakját csavarta le.
– Akaszd már le a gépszíjadat! – szólt rá mérgesen és legalább olyan fellengzősen Szanaszél, majd a lányhoz fordult. – Segítesz?
– Attól tartok, most nem áll módomban.
Szanaszél épp elgondolkodott, hogy mi ez a tárgyilagos hangnem; a király pedig épp rájött, hogy mi volt a srácban olyan furcsa, mikor a tégelyben ázó, koponyanyelű pemzlivel belenyúlt annak képébe.
– Erne?! – kérdezte elképedve, belecsukolva a rövid szóba.
– Mi az, hogy Erne? – kérdezett vissza a képét bőrcuccaival alacsony hatékonysággal törölgető, de inkább elkenegető Szanaszél. – Mi a fene ütött beléd?!
– Mennünk kell – jelentette ki Égbolt Sikló, és vonszolni kezdte a dermedt királyt, aki még gépiesen kinyúlt a köpködő Szanaszél felé.
Mélységesen bánta hirtelen haragját – a gyilkolás, mint olyan, sosem hatotta meg, viszont a két férfi – mi több, a két légúszó! – hasonlósága, s ennek fényében saját tettének lehetséges következménye szürkülő lelke legalsó zugáig megrendítette.

2015. augusztus 28., péntek

I. szakasz: A kitérő 3.

Csak egy pillantást akart rávetni. Kíváncsiság, semmi több. Ami persze valahol minden: a vándorok büszke népének egyik, ha nem az utolsó egyedeként (na, ez még viccnek is rossz, hiszen a fia…) veleszületett kíváncsiság jellemezte, mely a legritkább esetben hagyta merengeni, pihenni, ha volt valami felfedezhető. Vagy érezhető.
Tulajdonképpen fogalma sem volt róla, miként fog zajlani a találkozás Romlással, e végtelen szellemmel, vagy inkább testetlenül testet öltött fogalommal. Maga a nagybetűs, zabolázhatatlan Gonosz, ha nagyon akarjuk. De tökéletes, hibátlanul romlott, makulátlansága sok-sok jóét felülmúlná.
A vándor nem félt tőle, s ez bevallottan ostobaságnak tűnt saját maga számára, ami így összességében csak még kíváncsibbá tette, és egyben szórakoztatta is.
Az erődítmény lakói, a boszorkányos tündérek meglepően nyugodtak és tartózkodóak voltak. Szinte azonnal ajtót nyitottak, lesütött szemmel, némán megindulva mutatták az irányt jóvágású vendégüknek. Minden simán ment, a legkisebb fennakadás, egyezkedés, ilyen-olyan, de főleg természetbeni fizetség nélkül.
Várták – ordította a fogadtatás minden apró részlete.
Érdekes – állapította meg a férfi. Csak nem Romlás akarata ez az egész? Baljós ez az összecsengés a vérében lüktető kíváncsiságával? Persze így is, úgy is utánajár.
Tágas, zölddel benőtt átriumba értek ki, melyben ide-oda totyogtak és csipogtak a falatkák – apró, szőrös kis labdacsok, ártatlan intelligencia szinttel.
E lényeket teljesen haszontalannak, fölöslegesnek, már-már értelmetlennek, a kizsákmányolók rémálmának tartották – innen a csúfnevük: fabatkák. Egyetlen valamire (a filozófusok szerint véghetetlenül sokra) való tulajdonságuk (ami többnyire nem érdekelt senkit), hogy kivétel nélkül képtelen voltak bárminemű elvetemültségre. Hiányzott belőlük a romlottság csírája, s így annak mindennemű megnyilvánulási formája: hiúság, rosszindulat, nagyképűség, önzés, agresszió, hatalomvágy és így tovább; tehát minden (ami egyesek szerint élővé tette az élőt), amire fogjuk lecsaphatott volna, hogy saját magát tenyésztve kijusson.
Ezek a nevetséges szőrmókok voltak tehát a nagy Romlás, a rettegett fogalom elszánt őrei. A fogvatartás koncepcióját csupán hírből ismerő férfit megörvendeztette e látvány, a tapasztalás. Meg egy kis személyeskedéstől mentes káröröm is feszítette horizontálisan arcizmait.
A csábos hírű, de mára szürkeegér-jelmezt öltő tündérboszorkák az ajtóban maradtak, így különösen szembetűnő volt alakjukat illető hasonlóságuk – a kissé túl sudár idomok láttán a vándor nem bánta volna a nagyobb változatosságot.           A legterebélyesebb sivatag legközepéhez mérten méltatlanul fehér arcaikra félelem és szánakozás keveréke ült ki a vendéget kísérő nővérüket figyelve – bár az átlagnál jobban tűrték a fogoly próbálkozásait, maradéktalanul kivédeni ők sem tudták bomlasztó hatását. Valahányszor az átriumba léptek (teszem azt, ha valami eszméletlenül megoldhatatlanul nagy problémája akadt a Romlást közvetlen felügyelő, gondozó falatka kolóniának), később el kellett végezniük az erőd legtávolabbi sarkaiban, a gyónás valamelyik zárkájában a hetekig tartó megtisztulás magányos, koplalás fűszerezte rituáléját. Ott aztán mindenki szembe került tulajdon, életre keltett romlottságával. Sokan nem bírták ki, mégsem mentették meg őket: tisztulás nélkül se ki, se be, kivéve a folyamatot, illetve a végeredményt ellenőrző falatkákat, akik amúgy is apró járatokon közlekedtek keresztül-kasul a falakban.
A férfit kísérő szépséges, saját feleségére emlékeztető banyáról sugárzott a beletörődöttség – lehet, hogy gyónásnyi dózist kap most Romlásból? A vándor szerette volna megvigasztalni, ugyanakkor látta rajta, hogy ezúttal a világ legjobb szeretője is kevés lenne. Pedig tanult ezt-azt.
– Velem mi lesz? – kérdezte jobb híján.
– Azzal ne törődj – válaszolt színtelen hangon a nő. – A falatkák közt maradsz, Romlás hosszú távra tervez.
Fölösleges lett volna hangot adnia rosszallásának, amiért ilyen lazán döntöttek sorsa felett. Talán nem tudják, hogy egy vándorral van dolguk? Bármikor kialudhatja magát innen.
– Tedd félre a büszkeséged!
Pofátlan némber! Ki nem állhatta a gondolatolvasókat. Bosszúból (megint) elképzelte, amint istenesen megdöngeti az ízlésének kissé csontos nőszemélyt. S ha jobban megnézte, vonásaiban volt valami feleségéből, ami még pikánsabbá tette az ábrándozást.
Fiktív alkalmi szexpartnere vértelen arcán átsuhant az öröm. Vagy a gúny.
– Ha nagyon kikészít, vonulj a vendégkunyhóba, és hagyd, hogy a falatkák kezelgessenek!
– Úgy lesz.
– A döghöz ne nyúlj, hacsak nem akarod megkönnyíteni a dolgát.
Az Átrium közepére mutatott. Egy másfél lábnyi magas, ovális, sekély mélyedésben végződő emelvényen egy hófehér sivatagi róka hevert. Hatalmas, koboldszerű füleibe bele-belekapott szél, felfedve albínó-vörös, kedvesen figyelő, de halott szemeit.

2015. augusztus 27., csütörtök

I. szakasz: Esszencia 3.

Már megint elpatkolt az egyik, ráadásul a kitépett tartálycsőből kiömlő gázolaj, meg az égő maradványok begyújtották a hulláját. A tűz hamar átterjedt haldokló gyilkosára is: egy saját, képtelenül kusza agyarain át bömbölő rozmármedvére.
A Szükséges Rossz remélte, hogy legalább felrobban a tartály, de sajnos annyi már nem lötyögött benne. Kárpótolta az állat égő bundája, amit sehogyan sem tudott eloltani, így hát kénytelen volt elevenen, hemperegve elégni. Mikor aztán szenes, szétmarcangolt torkú áldozata mellett kiterült, a Szükséges Rossz, az expedíció vezetője felvillanyozva, csordultig töltve szenvedéssel legfőbb fegyverét, s egyben társát, vagyis a vörös fényt, tovább ballagott megmaradt zsoldosai karéjában.
A rettenthetetlen férfiak és nők reszkettek, mint a nyárfalevél. De legalább most már volt okuk. A környék egész faunája (sőt flórája egy része is) köréjük sereglett, mikor még a barlang mélyébe készültek. A Szükséges Rossz inkább elvetette annak eshetőségét, hogy az Úrnő rendelte el közvetlenül a támadást – hiszen addigra az idegenhonosak felvették és beüzemelték a szkafandereket s a lángszórókat, az eredmény pedig: igen dicső pusztítást végeztek a technikát nem ismerő őshonosak soraiban, mely áldozat hozatal kikényszerítése nem illett az isteni Úrnőhöz. Vagy tényleg ekkora a tét?
Mindegy, a Szükséges Rossz nem volt egy aggódós típus, harcosai jól teljesítettek, s odakint csak az egyiket gyűrtek le az állatkák a puszta tömegükkel, de ehhez az is kellett, hogy elromoljon a fegyvere.
A zsoldosok kissé unott vezetője nem csak azért nem érzett lelkiismeret furdalást, mert nem igazán volt rá képes, hanem mert ténylegesen nem ő intézte az ellenfeleiknek jóformán esélyt sem hagyó fegyverzet beszerzését. Megbízója, a vörös tünde nagyon, vagy inkább túl lelkesen vállalta be a szállítást. Úgy egyébként is egy csomó kérdés merült fel a nő kapcsán, s a Szükséges Rossz jól tudta, hogy hazudik, de nettó ferdít, amikor egyszülője kiszabadítását jelölte meg végső célként. Mégis belement. Érdekelte a dolog, mert azt érezte, hogy valami kapcsolat fűzi az események fonalát hozzá, függetlenül a rejtező valótlanságoktól.
A bejárati győzelem után a megbeszéltek szerint, egy híján három tucat harcosával elindult lefelé a sötét tárnában. Az igazi küzdelem csak itt kezdődött. Ez a környezet nagyon nem kedvezett a zsoldosoknak, nem úgy az otthonosan mozgó éj-lényeknek, s noha a védők összehasonlíthatatlanul többet veszítettek soraikból, azért rendesen tizedelte egymást a két csapat. Hátratekintve égő hullák világították meg a folyosót, a csata kígyózó terét.
Emberei eleinte védték a Szükséges Rosszat, kört alkotva, sugarasan kifelé tartva fegyvercsöveiket óvták életét, ha már ő nem tette – nem vett fel ugyanis szkafandert.
Röhej – gondolta, de el sem mosolyodott. – Ha tudnátok, mit éreztetek azokkal, akik rám fenik a fogukat! Engem még egy vírus is elkerül!
Aztán ahogy fogytak odaadó bérencei, úgy kezdtek egyre ötletszerűbben helyezkedni, baráti vagy haszon alapon tömörülni, mindenféle taktikát kipróbálni a túlélés érdekében. Hosszútávon azonban semmi nem vált be.
Az viszont idővel mégiscsak szemet szúrt nekik, hogy a főnököt nem bántják. Pedig ha hívatlanul megközelítette valami állat, bizony kíméletlenül lesújtott rá könyök- vagy térdpengéivel; bár érdekes módon a hátán unottan dülöngélő, látszólag fej nélküli csatabárdot nem vette kézbe, noha a nyél rovásai alapján még a legtudatlanabb számára is lerítt róla, hogy varázserővel bír. Mégsem nyúlt érte, mintha például azt a három méteres üvöltő-gépet, a megkövesedett, alig éghető bőrével és kíméletlenül kemény ökleivel figyelemre sem kéne méltatni.
Tény, hogy csak morgott rá, bántania annyira nem akaródzott neki a furcsa vezért. Zsoldosai végül főként hagyományos lőfegyverekkel gyűrték le a fenevadat, amihez azért néhány pöröly is jól jött, dacára a szúrófegyvereket nem ajánló instrukcióknak.
De lényeg a lényeg: a főnökük, ez a Szúró vagy Szűrő fesztelenül ballagott tovább célja felé, legfeljebb a pusztítás, vagy a térkép tanulmányozása miatt állt meg olykor. Maradék zsoldosai ismét köré gyűltek, és el nem mozdultak volna tőle, egyszerre tisztes távolságot tartva, mégis szigorúan őrizve külső karéjba szorult társaikkal szemben viszonylag közeli pozícióikat.
Röhej.
Ekkorra már egy jó órája botorkáltak a járatokban. A vezér ismét megnézte a térképet, bagolyszemét tágra meresztve vizsgálta a sötétben emberi látószervének éppen csak derengő vonalakat. Erősen koncentrálni kezdett, mire a sárga papíron sötétlő foltnál akár a pernye szakadt le és szállt fel a tinta. Örvénybe gyűlt, majd egységgé, vörös fénnyé vált. Kicsit körözött, aztán tovasuhant a tárnában, tünékeny vérrel vonva be a falakat, melyek egyszer csak eltűntek.
– Így – szólt a Szükséges Rossz inkább magának, mint embereinek.
A fény-előőrs bevárta őket, éppen az általa addig papíron jelölt tárgy, vagy inkább szerv fölött lebegett egy kongó csarnokban.
A Lüktető ott lüktetett riadtan alatta. Egyszerre sugározta egy egyszerű (bár eszmei értékű) szerv funkcionalista semlegességét és egy entitás mindennél nyilvánvalóbb jelenlétét. A karvastagságú verő- és visszerek a semmibe vezettek, a végeknél reszketve vibrált a levegő.
Érdekes módon semmi sem védte az élet, a teremtés e forrását. Kamráit és pitvarait fekete, szabálytalan szélű, kőszerű, de mégis rugalmas csíkok alkották, közöttük vagy bennük pedig alaktalan mocorgás derengett a narancssárga, fényt nem adó, de pulzáló burokban.
De nem volt idő bámészkodni: a Szükséges Rossz alighogy célhoz ért, rögtön megérezte a minden tüzet elégető, gyermekei halálából táplálkozó anyai harag közeledtét.
– Készüljetek! – szólt halálraítélt zsoldosaihoz, miközben elfordult a Lüktetőtől és rövid tétovázás után lassan hátranyúlt a Célszentesítőért, a bűvös csatabárdért.

2015. augusztus 26., szerda

I. szakasz: Lüktetők 3.

Beitta félelmüket a természetellenestől, keresztül zavarta testén az Élettel létesített megfoghatatlan kapcsolódási pontig, hogy aztán az tépje- és porlassza szét, majd semmisítse meg a legelemibb szinten a fenyegetést.
A természetes lét határain belül vett nyugalom és szabadság tért vissza nyomában e zordon vidéken – mások talán kihalt, kietlen tájként jellemezték volna, de ő látta, tudta, érezte az élet millió formáját. E hely éppolyan tökéletes lenne, mint a legbujább őserdő…
Ha nem lennének a betolakodók!
A Lüktetőt akarják – mi mást? De vajon mi a szándékuk vele?
Miközben kecsesen, fáradhatatlanul futott, önkéntes, bátor kis útitársa, a futár lendlégy ott dongott körülötte. Meglepően eszes jószág volt – ő is hasonló dolgokon járatta dúcidegrendszerét.
És aggódott.
Az Úrnője közelében! Annak társaságában, aki valamennyi élő érzékeivel, képességeivel rendelkezett. Mindent megtehetett, amit akármi más e világon, és semmitől sem félt.
A lendlégyre pillantott. Éppen szőrös kis nyelv-szívókáját szörcsögtette a levegőbe – beszáradt neki, ha nem csinálta ezt időnként. Úrnője tekintete megakasztotta szájhigiéniája rendezése közben.
Szörcs – törte meg önkéntelenül a beállt csöndet a rovar egy kósza, a befejezetlen tevékenység kikényszerítette kifújással.
– Mi az, mit megtapasztaltál, de szorongásod elfojt, Fosmánt? – tudakolta légy-nyelven az Úrnő.
– Gonoszságot éreztem, Életem – vallott búsan lassuló potroh-lüktetve a légy, miközben úrnője karjára telepedett.
– Máshonnani betolakodóknál ez nem ritka, apróságom. Ezért is baj, hogy a Karámon kívül jutottak. Minden bizonnyal nem egy átlagos átébredővel van dolgunk.
– Ezt is tudom, én Életem. De volt velük valaki. Talán az, akiről beszélsz, mert ő sem volt éppen átlagos. Velejéig romlott, vagy még azon is túl. Mikor a szemébe néztem, önmagam legrosszabbjára ismertem. Amivé lehetnék.
– Mit láttál?
– Sosem hittem, hogy egy magamfajta lénynek – egy légynek – ekkora szerepe lehet. Még ha pusztító is.
– Tetszett?
– Sosem gyűlöltem semmit annyira, mint magamat, amiért igen.
– Elhoztál, és ez a lényeg.
– Elhoztalak – értett egyet idegesen döngicsélve az állat. – De vajon én, Fosmánt, a lendlégy akartam-e így, vagy az, akivé váltam a találkozás után? Mi van, ha romlásba taszítalak?
– Hidd el nekem, mint az élőket legmagasabban ismerő megállapítását: kiálltad a próbát, kicsinyem. Ne aggódj magadért, s legfőképp értem ne! Az, amit látsz: szolga, báb csupán.
– Szolga vagy báb?
– Éleslátásod meghazudtolja összetett szemed!
A légy szárnyverdesése magas hangra gyorsult – nevetett.
Nagyon okos ez a légy!
– A válasz: kicsit ez, kicsit az. Mikor mire van szükség – az Úrnő hangja elkomorult, ahogy felvett egy pernyéssé-porhanyóssá szenesedett, serdülő manónyulat, mely még a lendlégy ízlésének is túlságosan megpörkölődött. – És bennem semmi sem drága olyankor, mikor az Élet önmagát és ezáltal mindannyiunkat óvja.