2016. november 26., szombat

Csúszik a Saltlands-regény megjelenése

Az elhúzódó utómunkák miatt a tervezett novemberi megjelenés december 10-re módosul, de a téli hidegben talán jobb is lesz a Sóságon aszalódni.
A borítóterv már elkészült, íme:
A dicséret Lossonczy Bazsót illeti.

2016. november 20., vasárnap

Saltlands - a Sámán

Az érkező csapat port és sót hányva maga mögé robog felém. Az elől haladó, géppuskás trón alatt roskadozó terepjáró akár egy élőhalott, csonttá sorvadt fenevad. A tetején a vezér jóllakott keselyűként terpeszkedik az enyhén rugózó, hegesztett csőfészekben. Nem őrültebb, mint a többi, az agresszivitása is átlagosnak mondható. Ám ez a szint semmi jót nem jelent. Néhány alacsonyabb rendű, könnyű kocsi, meg egy légpárnás kíséri benzinpazarló-módon összevissza kanyarogva, egymás közt manőverezve. A halálukat kísértve száguldoznak, de sosem előznék meg urukat. Legalábbis amíg nem akarják letaszítani a trónról, vagy nem csatába mennek. Afféle testőrség ez, csupán töredéke a teljes bandának. Két-három gyalogos vonalszerű alakja is imbolyog a felkavart háttérben, az egyikük különösen remeg, talán épp kidőlni készül – a forróság kettős hatása.
Vajon visszafordulnának társai, kockáztatva a hasonló sorsot ezen a napégette senkiföldjén?
Találgatok, hogy melyikük lehet az, de nem izgat már annyira a kérdés. Néha úgy érzem, parttalan ez az egész, hiába minden erőfeszítés azért, hogy megmentsem őket önmaguktól. És ezt a többiek már régen felismerték.
Egyébként valószínűleg visszafordulnának. De csak a hozzá hasonló nincstelen gyalogosok, akik dögevőként másznak a kocsik keréknyomában. Mert ahol háború van, ott hulla is van. Ahol hulla van, ott felszerelés is akad, s a harciasabb kolóniákkal vívott csatákban nem ritkán elhullik néhány pilóta is. A szerencsések és a kitartóak pedig azonnal lecsapnak a felszabadult járműre, aminek eredménye többnyire az, hogy közülük is mindössze egyvalaki hagyja el füstöt okádva a csatateret (vele meg lehet, hogy a sebesség mámora végez…).
Elteszem a kürtöm, pedig a sóhajommal szólaltathatnám csak meg igazán…
Van ennek – tulajdonképpen bárminek is – értelme? Eljöttünk idáig, pedig ennél csak élhetőbb helyeken söpörtünk át. A vezérek nem találták megfelelőnek egyiket sem – indok persze mindig volt. Ész kevésbé. Még az is elhangzott egyszer, hogy túl nehéz a levegő, túl párás… Ennél szárazabbat viszont aligha kaphattunk.
Nesztek, ti válogatós bolondok: a Sóság!
Megint ezen rágódom. Lehet, hogy csak délibáb, de úgy érzem – remélem –, mindig közelebb kerülök a válaszhoz. Mert egyre inkább az a benyomásom, hogy a harcosaink számára bizony van lehetőség a pusztításban. Mert az maga a lehetőség. Az élet. És a hozzá tartozó, könnyen elérhető halál. Alkalmazkodtak a körülményekhez. Minden faj legalapvetőbb szükséglete, s így az emberé is a szaporodás, a túlélés és az ő esetükben természetesen a tengely – ezek körül forog a létük. Menni, amíg lehet, és felélni, amíg van mit.
Nincs ebben semmi elítélendő, ez most a természetes.
Nekem pedig az a választott feladatom, hogy megőrizzem bennük azt a kevés emberit a szokások, a rituálék, a történetek révén, hogy egy kicsit többet lássanak, többet értsenek meg a világból a „gyilkolás-zabálás-párzás-alvás” sebes körforgásán túl. Mielőtt huszonévesen elhullanak. Ezért küzdök, ezért próbálok kiizzadni idekint mindenféle mesét, mert különben szétesik az a kevés is, ami van. Nem akarok abba belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül, s a végén csak mi maradunk meg az emberiségből…
De tulajdonképpen mit akarhatok egyáltalán, amikor a saját Istenünk is azzal tűnt ki a különböző telepek és népek isteneinek sorából, hogy nincs? Hogy elment, hogy elvonult? Még neve sincs… Hagyatéka, az engem is tanító Nagy Sámán utolsó szavaival közvetített üzenet: „Engem elfeledett, de el nem hagyott titeket. Utatok a cél, a végén vár majd rátok.”
Átok – morgom.
Istenünknek a Nagy Sámán mártíromságában kicsúcsosodó kultusza mind a mai napig kísér és kísért bennünket. Nem az ő hibájuk, hogy nem értünk célt, de mostanra már egyre kevesebben hisszük, hogy egyáltalán lehetséges.
Mert mi vezet hozzá?
A tapasztalatok szerint jóformán bármi, amibe belekapaszkodhat az ember: „ez, na, látod, ez, ez valami, mert olyan… valami!” Vagy egy tárgy, amit a Hadúr ereklyének kiálthat ki, vagy amit totemként tisztelve, fennakadt szemekkel körülordíthattak a sámánok, hogy: „Íme, a jel, jó úton haladunk Felé!”
Megkockáztatok egy utolsó pillantást az emelkedő, s a hegyek irányába – jó munkát végeztem, nem látszik a lábam nyoma. De minek is titkolom? Hiszen mi egyébbel is hozakodhatok elő, ha számon kérnek? Nem volt ugyanis valami termékeny ez az útmutatás keresés… Vagy nagyon is az volt, csak megfelelően kell értelmezni?
Utóbbi mindig, minden élethelyzetben igaz.
Már felismerem az érkezőket arcról is.
Megfelelően értelmezni és megfelelően tálalni. De még nem állok készen. Gondoljuk végig még egyszer!
Kicsivel arrébb a szél jóvoltából frissen előkerült egy lapos, tányérszerű mélyedés, aminek a közepén, sárgás kövek között egy vízgyűjtő nyílása rejtőzött. Ám víz nem csillogott a lefelé szélesedő tölcsér alakú ciszternában, de olaj sem, mint ahogy arról egy, a vidéken portyázó másik csapat beszámolt: egy épen maradt csontváz ült felhúzott lábakkal porzó fenekén. Hogy miként érkezett meg számára a halál, nem tudtam megállapítani fentről. Amúgy is inkább a kuruzslásban, mint az orvoslásban vagyok jártas. Persze a kiszáradás mindig megalapozott tipp ezen a vidéken. De az is érdekes, hogy majdnem teljesen befedték kővel a tetejét. Talán valami gonosztevő lehetett? Kemény ítélet. Még nálunk is az lenne…
Íme, ez hát a mai útmutatás-kérés eredménye, és ezt is csak a tikkasztó botorkálásnak és a vakszerencsének köszönhetem. Titkolhatom – de minek? Van értelme, van itt üzenet? Mit akarhat közölni a csontváz révén a néma, eltávozott Isten? Köreinkben a csont gazdagságot jelent, még ha abszurd is a koncepció.
Kincset rejt a Sóság?
Mit találtál? – dörren rám a vezér, mikor még meg sem áll.
Reméltem, hogy több időm van.
A vezér teste csillog az izzadtságtól és a rárakódott olajba tapadt só- és homokkristályoktól. Idáig érzem a szagát – fürdővíz nincs, a homok pedig sós, nem dörzsöli be magát vele az ember. Az én vezérem ezzel együtt is kifejezetten szagos. Gyanítom, hogy ezért sem vitte túlzásba a hivalkodást, ami a szövetruhákat illeti: csak bordacsont páncélt visel csupasz bőre fölött. Arcán a tetoválások szolidak és kerülik a különösen érzékeny helyeket – keménysége csak álca.
Megtaláltad, sámán? – áll föl a trónján, miközben terepjárója körülöttem köröz.
Igen, van itt…
Akaratom ellenére megzavarodok, pedig jól tudom, hogy ez az egyik legnagyobb hiba, amit egy ilyen erőszakos, a szép szót hírből sem ismerő, de babonás társaságban elkövethetek. Megtaláltam? Mit? Ja, hogy az istent… Persze, élcelődj csak, te csonttal kivert véglény… Ha tudnád, hogy talán nem is tévedsz akkorát…
Mi van előttünk? – faggat tovább a vezér, s tudva, hogy a sókéreg bármikor beszakadhat, a közeli sziklás részen parkoltatja le a terepjárót. – Mi vár ránk az úton?
Ilyenkor adományt szoktam kérni cserébe, a Sóságon többnyire vizet. De látom rajta, hogy már az időhúzást sem nézi jó szemmel. Aljánál fogva előre tartom a sámánbotomat, majd a fejem fölé emelem. De még most sincs meg, hogy mivel is kellene előhozakodnom.
A vezér a pisztolya kakasát próbálgatja.
Elmondjam egyáltalán nekik, amire jutottam? – furakodik előre agyamban az egyre égetőbb kérdés. Vagy amire lehet jutni… Vagy ismét csak egy mesét költsek? Valami egyszerűt, ami megnyugtatja őket, amitől kevésbé viselkednek majd vadállatként.
Ön és közveszélyesként.
Az egész banda engem méreget. Vannak köztük, akik szimpatizálnak velem, de ez önmagában kevés. A csend életveszélyesre nyúlik. Alakítanom kell.
Lá-áttam – remegtetem meg gyakorlottan, ezúttal a félelmet is segítségül hívva a hangom, s remélem nem csak nekem tűnt parádésan révültnek. – Az irány… az irány követendő… – megpörgetem a botot, így, félig kiszáradva szinte a látványába is beleszédülök, majd hirtelen megállítom a titkom irányában. – Gazdagság vár ránk… Csontok! Csontok a homokban! A szél segít: megretten jöttünktől, s felfedi előttünk a Sóság kincseit! A Sóság népét is ő vezeti – kövessük hát!
A vezérnek láthatóan nincs ínyére a dolog, nem lehet megállapítani, hogy hisz abban, amit javarészt improvizáció formájában előadtam, vagy csak az emberei összetartásában betöltött szerepem végett nem fojt meg.
Fogd a mocskos rongyaidat! – veti oda nekem a nálam összehasonlíthatatlanabbul piszkosabb vezér. – Vitorlákat láttunk a környéken.
Ez könnyen ment. A vagyonszerzésre mindig lehet alapozni, néhányan máris a mutatott irányba pillantgatnak. Miért is nem gondoltam erre korábban? Néha túl sokat feltételezek az emberekről…
Csak egy pillanatig habozok, aztán elkapom a levegőben elengedett botot. Ezen kívül az egyetlen holmim a porzó vizestömlő. Az egyikük felveszi a földről és felém nyújtja, látom rajta, hogy kérdezne, de nem meri a vezér jelenlétében. Érzem, ahogy őszinte, féloldalas mosoly rángatja a szám szélét, miközben hagynak felülni a terepjáró hátsó, kényelem helyett – a fémrudak jóvoltából – leginkább életveszélyt és vágásokat kínáló lökhárítójára.
Talán nem is baj, hogy nem osztottam meg a vezérrel azt, amit még jelenthet az útmutatás. Mert a gazdagságon kívül van egy másik olvasat is, miszerint elképzelhető, hogy az Istenünk valóban ezeken a sóteknőkön vár bennünket.
És lehet, hogy egy víznyerő mélyén belehalt a várakozásba.

2016. november 13., vasárnap

Saltlands - ezúttal a Harcos szemszögéből

A táska tetejéből téptem fejkendőnek valót. A maradék a vizet még takarja így is valamelyest, a kaját pedig jobbnak láttam a tegnapi nap folyamán folyamatosan elfogyasztani – volt vagy húsz falat az egész, csesszék meg. Pedig már akkor éhes voltam, mikor rám támadtak a repülőgép hordozón… Kell az energia, mert minden most, az elején fog eldőlni – meg tudok-e tenni elég távot, észre tudom-e venni időben a túlélést ígérő jeleket.
Egy józanító pofon – figyelj oda!
A vizet, azt hiszem, túlsóztam, ennyi sót csak nem izzadtam ki. Lassan járok, gyakran kerülök, nem vállalok be nehéz terepet. Az óránkénti pihenőket is betartom, de egyre nehezebb a meneteléssel, ezzel a látszólagos haszontalansággal foglalkoznom. Kevés az inger, és úgy tűnik, semmire sem megyek ezzel az egésszel.
Kezdek kikészülni.
Hiszen ezzel csak elodázom a véget, ami mindenkinek jár. A születéshez kapod. Számít, hogy én nem tudok semmit a sajátomról? Aligha jelenthet ez kibúvót a halál elől…
Szembeköpném azt is, ha lenne nyálam… Mikor pisáltam utoljára?
Aztán valahogy eltelik még egy nap, és reggel kótyagos fejjel simán kiiszom a maradék vizet a kulacsból. Most pedig megihatom a levét a saját ostobaságomnak: ez lesz így az utolsó szakasz.
Nem baj, gyerünk, tovább!
Gyorsan nekem kezd a sivatag. A beszívott levegő éget, belülről szárít. Pecsenyévé pirult a karom, a szám véres, ahogy feltöredeztek cserepes ajkaim. A nyelvem úgy feldagadt, hogy nyelni is alig tudnék. Minden reszket körülöttem, aztán megjönnek a pöttyök is: vörösek, feketék, nem hagynak békén, akármerre fordulok, mindig követnek… nem hagynak…
Néha kapok egy kis szelet, de már ez sem hűsít, sőt inkább segít a sivatagnak kiszipolyozni belőlem a maradék erőt – búcsúajándék a Sóságtól.
Az előbb az egyik homokbucka esküszöm megelevenedett – egy kis hallucináció is, már azt hittem, elkerüljük egymást…
Mi? – pattan fel bennem a félholt ösztön. – Megelevenedett valami? Vagy halluztam? Mi?
Úgy belém szorul a levegő, hogy még a gondolatom is megszakad. Verdesek, mint egy ostoba hal… Hal? Csak nem lepereg előttem életem filmje, hogy ezek a régi, gyökértelen emlékek kísértenek?
Egyáltalán hogy jut időm ilyesmin agyalni? Mi történik? Miért nincs már vége?
Simán megölhetne, erre elenged – gyakorlott a tag, éppen csak annyi erőm maradt, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. A legegyszerűbb ellentámadásra, a legkisebb ellenállásra sem vagyok képes. A történések is csakúgy zajlanak, villognak a képek. Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem ezt az életem-filmje-baromságot látom. Megfosztanak a katanámtól, és kicsivel később megtalálják a kést is a gyakorlott zsebesek.
És ha mindez nem volna elég: jön a fehér fény!
Nem, ez csak a közeli, déli verőfényben úszó, leporolt sóteknő.
De vajon jól jártam-e?
Alig állok a lábamon, mégis ketten, két oldalról támogatva lökdösnek. A magasabbik – aligha szándékosan – árnyékot ad nekem. Valami csillog az oldalán. Remélem a katanám. Érzem a mozdulataik félszegségén, mennyire tartanak tőlem. Hát igen, még mindig tiszta vér vagyok. Szívesen megmutatnám, hogy van okuk félni, de ahhoz még kéne egy kis erő. Pedig az egyikük feltűnően gyenge – érzem. Megtanultam érezni az ilyet… A másik viszont vékonyságához mérten keményen szorít; teste inas és valahogy olyan göröngyös, amikor akaratlanul nekidőlök. Mintha valami darabokat harapott volna ki belőle. Vagy elaludt a sóban, és az kimarta… a Sóság megkóstolta…
Remélem, legalább megitatnak, mielőtt sort kerítenének valami aljasságra! Nekik is jobb lenne úgy…
Egyébként ezek az idióta kitaszítottak – lefogadom, hogy azok! – nem olyannak tűnnek, mint akik meg akarnának erőszakolni – annál sokkal lerobbantabbak, és különben sem mernék. Nem, ezek csak senkiházi sóagyú homokpatkányok. Rokon faj a tengerészgyalogosokkal. De remélhetőleg könnyebben kezelhetőek, mint a sok kanos katona volt.
Legutóbb csak úgy szabadulhattam meg, hogy veszettnek tettettem magam. Ha egyáltalán tettettem a kórt. Ez a mostani gyengeség viszont olyan, mint a gyógyultság…
Eleinte azt hittem, a kitaszítottak valami táborba vezetnek. De nem, ez csak a félsikert hozó rajtaütésük színhelye. Két vitorlást fogtak. A kisebbik vitorlájában és kötélzetében komoly károkat okoztak. Nem hiszem, hogy egyhamar mozgásra lehetne bírni. A másik egész szerencsésen megúszta; nyikorog és billeg, kerekei fel-felhágnak az elé hordott kövekre. A szél cibálja a vitorláit, indulna a megtermett négykerekű.
A kitaszítottaknak is van egy halottjuk. Egy negyedik meg jó úton jár afelé. Az ötödik őt ápolja. Bár… ő talán nem is közülük való, talán ő is zsákmány, akárcsak én. Akkor meg mit pátyolgatja azt a férget?
Elenged az egyik, mire a másik éles körmei rögtön belém vájnak. Nagy ívben megkerül előbbi kísérőm, majd leül velem szemben. Bőre májfoltos és aszott, ahol kilátszik a hulladékból fércelt ruhából. Talán nem csak főnöki státuszát mutatja azzal, hogy helyet foglal, hanem fáradt is már ahhoz, hogy ácsorogjon.
A foglyunk vagy – mutat rám reszketve. A hangja olyan, mintha valami unatkozó hülye gyerek egy nyekergő ajtót nyikorgatna.
Te meg egy kivénhedt fa…
Ezek még az illemet sem ismerik, gond nélkül lekevernek egyet. Eldőlök, mint egy zsák. Kicsit rájátszok. Az sosem baj, ha alábecsülnek. A Kapitány is ezt tanította: van, hogy jobb meghúzni magad, mert akkor a meglepetés erejét kihasználva sokkal nagyobb kárt okozhatsz… Bár ezúttal lehet, hogy kevés lesz az erőm.
De a jó Sóság majd csak kisegít valahogy…
Mit röhögsz? – förmed rám az erősebbik.
Az előbb természetesen ironizáltam, de ebből a nézőpontból tekintve lehet, hogy nem is vagyok olyan messze az igazságtól – sőt, baromi közel vagyok, a számat máris marja a só.
Ne próbálkozz semmivel – folytatja a vén csont. – Nem akarunk bántani. Eladunk téged. Jó sok vizet kapunk érted. És szabad utat. Cserébe elengednek majd ezek a… fosztogatók.
Mintha érdekelne itt bárkit bármi…
Ülésbe ránt az inas kitaszított, mire úgy teszek, mintha túl erős lett volna, és átbillenek a másik felemre. Na, erre most végre istenesen berág rám. Felpofoz, mint annak a rendje – ez jó, mert amúgy sincs már nyálam.
Egy mosoly belefér még a részemről – a szeme csillanásából látom, hogy nem tudja hova tenni. Valóban, igazán kitett magáért, ami az ütleget illeti.
Meghúztam magam, ahogy a Kapitány tanította. Most ideje támadni – és ha támadásra adod a fejed, légy könyörtelen és pusztító!
Hirtelen felkapom kókadozó fejem, és szemen köpöm a kitaszítottat a véres sóval, amit az előbb a földről haraptam föl. Felordít. Gyorsan kell cselekednem, de izmaim ezekkel a seggfejekkel vannak, olyan, mintha folyóhomokban küzdenék. Amúgy sem az erkölcseimről vagyok híres, de most azt gondolom, igenis célszerű az ágyékába taposnom ennek az üvöltő baromnak. A vén, hebegő hülye szerencsére nem támad, ijedtében majdnem hátra is esik. Nem is baj, a negyedik, aki az előbb még ápolta a legújabb hullát, potenciálisan veszélyesebb…
Főleg, ha elorozza előlem az egyetlen épen maradt vitorlást! Na nem, azt már nem!
Szerencsére az inas kitaszított a segítségemre van. Vakon, kissé hadonászva nyújtja felém a kését. Az én késemet.
Köszi! – mondom, miután előzékenyen kicsavarom a kezéből a fegyvert.
Inkább az én szerencsémre, de nem kell bemutatót tartanom a késdobó technikámból – most biztosan elvéteném. A vitorlást elkötni igyekvő ugyanis minden rábeszélés nélkül megadja magát, pedig szerintem nem lenne esélyem vele szemben. De ő szemlátomást bele sem gondol a harcba. Nyúzott arcán a szemüveg szinte zörög. Szakálla gondosan nyírt, inkább csak az elmúlt időben zilálódhatott össze. Jobban megnézve nem valószínű, hogy kitaszított. Talán valami tudósféle. Azoknak fontos, hogy lássák az apró betűket – az átlagembernek elég annyit alakról felismernie, hogy „Kocsma”, meg „Bordélyház”.
A mihez tartás végett megkerülöm, majd lépen szúrom a lassan már látását visszanyerő inas kitaszítottat. Benne hagyom a kést, hogy a hasüregébe vérezzen. Felkapom a katanám. Nagyon nehéz.
Nem látom a tudóson sérülés nyomát, mégis az a benyomásom támad, hogy rossz bőrben van. Korgó gyomrom siet ekkor a segítségemre: mindenki, még a saját késével ültében hadonászó öreg is sovány, még kitaszítotti viszonylatban is. Kemény idők járnak mostanság. Mióta is nem esett eső?
Talán a tudóst szánták betevőül rosszabb időkre, ha elfogynak a friss hullák? Igen, az lehet, főleg, hogy az én testemet máshol jobban is lehet kamatoztatni…
Na, mi legyen? Nem vagyok éppen vitorlázós alkat, és őszintén szólva, azt se nagyon tudom, hogy hol vagyok… Az utolsó akárhány kilométeren csak nyomokban voltam magamnál; azt már rég megtanultam, hogy haladjak előre a tudatom nélkül. Még az alvás is megy sík terepen…
A navigálást meg tudnám oldani – ha lenne iránytű, esetleg térkép, vagy akár idő és ellátmány, hogy a csillagok alapján belőjem a helyes irányt. De ez a fickó, akit tudósnak képzelek, csak tud valamit, csak van valami támpontja. És az egyik vitorláson érkezett. Az ő segítségével talán mozgásra bírhatom az épet, a nagyobbikat.
De előbb…
Elő a vízzel, meg a kajával, szaporán! – mutogatok a vitorlások felé.
Csak van valami tartalékuk! De meg sem moccannak.
Azt ne mondjátok…
El akartam mondani… – hebegi a tudós. Aztán nagy levegőt vesz. – Üldöztek minket… ezek az újak… a fosztogatók… Ki kellett dobnunk a fölösleget… Egy kevés vizet hagytunk csak…
Semmi kaja?! – rökönyödök meg és a kitaszítottra nézek. Az vissza rám. Mióta ismerem, nem volt még ilyen nyugodt. A szemétláda kannibál!
Rávigyorgok véres számmal, miközben leheveredek az inas hulla mellé. Valójában vicsor ez, mert nem őszinte.
Van tüzed, vénember? – förmedek rá, mire úgy szorítja össze a szemét, mintha csak attól félne, őt is szemen köpöm.
Nem felel, de most se erőm, se kedvem nincs kiverni belőle a választ.
Azt ne mondd, hogy nyersen eszitek.