2016. december 22., csütörtök

Karácsonyi akció!

Az alábbi kuponkódot a vásárlás során felhasználva 33%-os kedvezménnyel, 1,99$-ért juthattok hozzá a Saltlands - Isten utánhoz!

EK97F

A regény a társasjáték ismerete nélkül is fogyasztható, legfeljebb egy kicsit sós lesz...




2016. december 19., hétfő

Megjelent és kapható a Saltlands – Isten Után!

https://www.smashwords.com/books/view/690525
A képre kattintva a bolt, azaz a Smashwords oldalára juttok, ahol bele is olvashattok a regénybe.

2016. december 11., vasárnap

Saltlands - Isten után regény december 17-től az Antler Games webshopjában!

Ez már a végleges dátum, ígérem. Ezúttal technikai okai vannak a halasztásnak, nem sikerültek ugyanis tökéletesre az e-könyvek. Arra számítok, hogy a végeredmény igazolja majd ezt +1 hetet.

2016. november 26., szombat

Csúszik a Saltlands-regény megjelenése

Az elhúzódó utómunkák miatt a tervezett novemberi megjelenés december 10-re módosul, de a téli hidegben talán jobb is lesz a Sóságon aszalódni.
A borítóterv már elkészült, íme:
A dicséret Lossonczy Bazsót illeti.

2016. november 20., vasárnap

Saltlands - a Sámán

Az érkező csapat port és sót hányva maga mögé robog felém. Az elől haladó, géppuskás trón alatt roskadozó terepjáró akár egy élőhalott, csonttá sorvadt fenevad. A tetején a vezér jóllakott keselyűként terpeszkedik az enyhén rugózó, hegesztett csőfészekben. Nem őrültebb, mint a többi, az agresszivitása is átlagosnak mondható. Ám ez a szint semmi jót nem jelent. Néhány alacsonyabb rendű, könnyű kocsi, meg egy légpárnás kíséri benzinpazarló-módon összevissza kanyarogva, egymás közt manőverezve. A halálukat kísértve száguldoznak, de sosem előznék meg urukat. Legalábbis amíg nem akarják letaszítani a trónról, vagy nem csatába mennek. Afféle testőrség ez, csupán töredéke a teljes bandának. Két-három gyalogos vonalszerű alakja is imbolyog a felkavart háttérben, az egyikük különösen remeg, talán épp kidőlni készül – a forróság kettős hatása.
Vajon visszafordulnának társai, kockáztatva a hasonló sorsot ezen a napégette senkiföldjén?
Találgatok, hogy melyikük lehet az, de nem izgat már annyira a kérdés. Néha úgy érzem, parttalan ez az egész, hiába minden erőfeszítés azért, hogy megmentsem őket önmaguktól. És ezt a többiek már régen felismerték.
Egyébként valószínűleg visszafordulnának. De csak a hozzá hasonló nincstelen gyalogosok, akik dögevőként másznak a kocsik keréknyomában. Mert ahol háború van, ott hulla is van. Ahol hulla van, ott felszerelés is akad, s a harciasabb kolóniákkal vívott csatákban nem ritkán elhullik néhány pilóta is. A szerencsések és a kitartóak pedig azonnal lecsapnak a felszabadult járműre, aminek eredménye többnyire az, hogy közülük is mindössze egyvalaki hagyja el füstöt okádva a csatateret (vele meg lehet, hogy a sebesség mámora végez…).
Elteszem a kürtöm, pedig a sóhajommal szólaltathatnám csak meg igazán…
Van ennek – tulajdonképpen bárminek is – értelme? Eljöttünk idáig, pedig ennél csak élhetőbb helyeken söpörtünk át. A vezérek nem találták megfelelőnek egyiket sem – indok persze mindig volt. Ész kevésbé. Még az is elhangzott egyszer, hogy túl nehéz a levegő, túl párás… Ennél szárazabbat viszont aligha kaphattunk.
Nesztek, ti válogatós bolondok: a Sóság!
Megint ezen rágódom. Lehet, hogy csak délibáb, de úgy érzem – remélem –, mindig közelebb kerülök a válaszhoz. Mert egyre inkább az a benyomásom, hogy a harcosaink számára bizony van lehetőség a pusztításban. Mert az maga a lehetőség. Az élet. És a hozzá tartozó, könnyen elérhető halál. Alkalmazkodtak a körülményekhez. Minden faj legalapvetőbb szükséglete, s így az emberé is a szaporodás, a túlélés és az ő esetükben természetesen a tengely – ezek körül forog a létük. Menni, amíg lehet, és felélni, amíg van mit.
Nincs ebben semmi elítélendő, ez most a természetes.
Nekem pedig az a választott feladatom, hogy megőrizzem bennük azt a kevés emberit a szokások, a rituálék, a történetek révén, hogy egy kicsit többet lássanak, többet értsenek meg a világból a „gyilkolás-zabálás-párzás-alvás” sebes körforgásán túl. Mielőtt huszonévesen elhullanak. Ezért küzdök, ezért próbálok kiizzadni idekint mindenféle mesét, mert különben szétesik az a kevés is, ami van. Nem akarok abba belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül, s a végén csak mi maradunk meg az emberiségből…
De tulajdonképpen mit akarhatok egyáltalán, amikor a saját Istenünk is azzal tűnt ki a különböző telepek és népek isteneinek sorából, hogy nincs? Hogy elment, hogy elvonult? Még neve sincs… Hagyatéka, az engem is tanító Nagy Sámán utolsó szavaival közvetített üzenet: „Engem elfeledett, de el nem hagyott titeket. Utatok a cél, a végén vár majd rátok.”
Átok – morgom.
Istenünknek a Nagy Sámán mártíromságában kicsúcsosodó kultusza mind a mai napig kísér és kísért bennünket. Nem az ő hibájuk, hogy nem értünk célt, de mostanra már egyre kevesebben hisszük, hogy egyáltalán lehetséges.
Mert mi vezet hozzá?
A tapasztalatok szerint jóformán bármi, amibe belekapaszkodhat az ember: „ez, na, látod, ez, ez valami, mert olyan… valami!” Vagy egy tárgy, amit a Hadúr ereklyének kiálthat ki, vagy amit totemként tisztelve, fennakadt szemekkel körülordíthattak a sámánok, hogy: „Íme, a jel, jó úton haladunk Felé!”
Megkockáztatok egy utolsó pillantást az emelkedő, s a hegyek irányába – jó munkát végeztem, nem látszik a lábam nyoma. De minek is titkolom? Hiszen mi egyébbel is hozakodhatok elő, ha számon kérnek? Nem volt ugyanis valami termékeny ez az útmutatás keresés… Vagy nagyon is az volt, csak megfelelően kell értelmezni?
Utóbbi mindig, minden élethelyzetben igaz.
Már felismerem az érkezőket arcról is.
Megfelelően értelmezni és megfelelően tálalni. De még nem állok készen. Gondoljuk végig még egyszer!
Kicsivel arrébb a szél jóvoltából frissen előkerült egy lapos, tányérszerű mélyedés, aminek a közepén, sárgás kövek között egy vízgyűjtő nyílása rejtőzött. Ám víz nem csillogott a lefelé szélesedő tölcsér alakú ciszternában, de olaj sem, mint ahogy arról egy, a vidéken portyázó másik csapat beszámolt: egy épen maradt csontváz ült felhúzott lábakkal porzó fenekén. Hogy miként érkezett meg számára a halál, nem tudtam megállapítani fentről. Amúgy is inkább a kuruzslásban, mint az orvoslásban vagyok jártas. Persze a kiszáradás mindig megalapozott tipp ezen a vidéken. De az is érdekes, hogy majdnem teljesen befedték kővel a tetejét. Talán valami gonosztevő lehetett? Kemény ítélet. Még nálunk is az lenne…
Íme, ez hát a mai útmutatás-kérés eredménye, és ezt is csak a tikkasztó botorkálásnak és a vakszerencsének köszönhetem. Titkolhatom – de minek? Van értelme, van itt üzenet? Mit akarhat közölni a csontváz révén a néma, eltávozott Isten? Köreinkben a csont gazdagságot jelent, még ha abszurd is a koncepció.
Kincset rejt a Sóság?
Mit találtál? – dörren rám a vezér, mikor még meg sem áll.
Reméltem, hogy több időm van.
A vezér teste csillog az izzadtságtól és a rárakódott olajba tapadt só- és homokkristályoktól. Idáig érzem a szagát – fürdővíz nincs, a homok pedig sós, nem dörzsöli be magát vele az ember. Az én vezérem ezzel együtt is kifejezetten szagos. Gyanítom, hogy ezért sem vitte túlzásba a hivalkodást, ami a szövetruhákat illeti: csak bordacsont páncélt visel csupasz bőre fölött. Arcán a tetoválások szolidak és kerülik a különösen érzékeny helyeket – keménysége csak álca.
Megtaláltad, sámán? – áll föl a trónján, miközben terepjárója körülöttem köröz.
Igen, van itt…
Akaratom ellenére megzavarodok, pedig jól tudom, hogy ez az egyik legnagyobb hiba, amit egy ilyen erőszakos, a szép szót hírből sem ismerő, de babonás társaságban elkövethetek. Megtaláltam? Mit? Ja, hogy az istent… Persze, élcelődj csak, te csonttal kivert véglény… Ha tudnád, hogy talán nem is tévedsz akkorát…
Mi van előttünk? – faggat tovább a vezér, s tudva, hogy a sókéreg bármikor beszakadhat, a közeli sziklás részen parkoltatja le a terepjárót. – Mi vár ránk az úton?
Ilyenkor adományt szoktam kérni cserébe, a Sóságon többnyire vizet. De látom rajta, hogy már az időhúzást sem nézi jó szemmel. Aljánál fogva előre tartom a sámánbotomat, majd a fejem fölé emelem. De még most sincs meg, hogy mivel is kellene előhozakodnom.
A vezér a pisztolya kakasát próbálgatja.
Elmondjam egyáltalán nekik, amire jutottam? – furakodik előre agyamban az egyre égetőbb kérdés. Vagy amire lehet jutni… Vagy ismét csak egy mesét költsek? Valami egyszerűt, ami megnyugtatja őket, amitől kevésbé viselkednek majd vadállatként.
Ön és közveszélyesként.
Az egész banda engem méreget. Vannak köztük, akik szimpatizálnak velem, de ez önmagában kevés. A csend életveszélyesre nyúlik. Alakítanom kell.
Lá-áttam – remegtetem meg gyakorlottan, ezúttal a félelmet is segítségül hívva a hangom, s remélem nem csak nekem tűnt parádésan révültnek. – Az irány… az irány követendő… – megpörgetem a botot, így, félig kiszáradva szinte a látványába is beleszédülök, majd hirtelen megállítom a titkom irányában. – Gazdagság vár ránk… Csontok! Csontok a homokban! A szél segít: megretten jöttünktől, s felfedi előttünk a Sóság kincseit! A Sóság népét is ő vezeti – kövessük hát!
A vezérnek láthatóan nincs ínyére a dolog, nem lehet megállapítani, hogy hisz abban, amit javarészt improvizáció formájában előadtam, vagy csak az emberei összetartásában betöltött szerepem végett nem fojt meg.
Fogd a mocskos rongyaidat! – veti oda nekem a nálam összehasonlíthatatlanabbul piszkosabb vezér. – Vitorlákat láttunk a környéken.
Ez könnyen ment. A vagyonszerzésre mindig lehet alapozni, néhányan máris a mutatott irányba pillantgatnak. Miért is nem gondoltam erre korábban? Néha túl sokat feltételezek az emberekről…
Csak egy pillanatig habozok, aztán elkapom a levegőben elengedett botot. Ezen kívül az egyetlen holmim a porzó vizestömlő. Az egyikük felveszi a földről és felém nyújtja, látom rajta, hogy kérdezne, de nem meri a vezér jelenlétében. Érzem, ahogy őszinte, féloldalas mosoly rángatja a szám szélét, miközben hagynak felülni a terepjáró hátsó, kényelem helyett – a fémrudak jóvoltából – leginkább életveszélyt és vágásokat kínáló lökhárítójára.
Talán nem is baj, hogy nem osztottam meg a vezérrel azt, amit még jelenthet az útmutatás. Mert a gazdagságon kívül van egy másik olvasat is, miszerint elképzelhető, hogy az Istenünk valóban ezeken a sóteknőkön vár bennünket.
És lehet, hogy egy víznyerő mélyén belehalt a várakozásba.

2016. november 13., vasárnap

Saltlands - ezúttal a Harcos szemszögéből

A táska tetejéből téptem fejkendőnek valót. A maradék a vizet még takarja így is valamelyest, a kaját pedig jobbnak láttam a tegnapi nap folyamán folyamatosan elfogyasztani – volt vagy húsz falat az egész, csesszék meg. Pedig már akkor éhes voltam, mikor rám támadtak a repülőgép hordozón… Kell az energia, mert minden most, az elején fog eldőlni – meg tudok-e tenni elég távot, észre tudom-e venni időben a túlélést ígérő jeleket.
Egy józanító pofon – figyelj oda!
A vizet, azt hiszem, túlsóztam, ennyi sót csak nem izzadtam ki. Lassan járok, gyakran kerülök, nem vállalok be nehéz terepet. Az óránkénti pihenőket is betartom, de egyre nehezebb a meneteléssel, ezzel a látszólagos haszontalansággal foglalkoznom. Kevés az inger, és úgy tűnik, semmire sem megyek ezzel az egésszel.
Kezdek kikészülni.
Hiszen ezzel csak elodázom a véget, ami mindenkinek jár. A születéshez kapod. Számít, hogy én nem tudok semmit a sajátomról? Aligha jelenthet ez kibúvót a halál elől…
Szembeköpném azt is, ha lenne nyálam… Mikor pisáltam utoljára?
Aztán valahogy eltelik még egy nap, és reggel kótyagos fejjel simán kiiszom a maradék vizet a kulacsból. Most pedig megihatom a levét a saját ostobaságomnak: ez lesz így az utolsó szakasz.
Nem baj, gyerünk, tovább!
Gyorsan nekem kezd a sivatag. A beszívott levegő éget, belülről szárít. Pecsenyévé pirult a karom, a szám véres, ahogy feltöredeztek cserepes ajkaim. A nyelvem úgy feldagadt, hogy nyelni is alig tudnék. Minden reszket körülöttem, aztán megjönnek a pöttyök is: vörösek, feketék, nem hagynak békén, akármerre fordulok, mindig követnek… nem hagynak…
Néha kapok egy kis szelet, de már ez sem hűsít, sőt inkább segít a sivatagnak kiszipolyozni belőlem a maradék erőt – búcsúajándék a Sóságtól.
Az előbb az egyik homokbucka esküszöm megelevenedett – egy kis hallucináció is, már azt hittem, elkerüljük egymást…
Mi? – pattan fel bennem a félholt ösztön. – Megelevenedett valami? Vagy halluztam? Mi?
Úgy belém szorul a levegő, hogy még a gondolatom is megszakad. Verdesek, mint egy ostoba hal… Hal? Csak nem lepereg előttem életem filmje, hogy ezek a régi, gyökértelen emlékek kísértenek?
Egyáltalán hogy jut időm ilyesmin agyalni? Mi történik? Miért nincs már vége?
Simán megölhetne, erre elenged – gyakorlott a tag, éppen csak annyi erőm maradt, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. A legegyszerűbb ellentámadásra, a legkisebb ellenállásra sem vagyok képes. A történések is csakúgy zajlanak, villognak a képek. Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem ezt az életem-filmje-baromságot látom. Megfosztanak a katanámtól, és kicsivel később megtalálják a kést is a gyakorlott zsebesek.
És ha mindez nem volna elég: jön a fehér fény!
Nem, ez csak a közeli, déli verőfényben úszó, leporolt sóteknő.
De vajon jól jártam-e?
Alig állok a lábamon, mégis ketten, két oldalról támogatva lökdösnek. A magasabbik – aligha szándékosan – árnyékot ad nekem. Valami csillog az oldalán. Remélem a katanám. Érzem a mozdulataik félszegségén, mennyire tartanak tőlem. Hát igen, még mindig tiszta vér vagyok. Szívesen megmutatnám, hogy van okuk félni, de ahhoz még kéne egy kis erő. Pedig az egyikük feltűnően gyenge – érzem. Megtanultam érezni az ilyet… A másik viszont vékonyságához mérten keményen szorít; teste inas és valahogy olyan göröngyös, amikor akaratlanul nekidőlök. Mintha valami darabokat harapott volna ki belőle. Vagy elaludt a sóban, és az kimarta… a Sóság megkóstolta…
Remélem, legalább megitatnak, mielőtt sort kerítenének valami aljasságra! Nekik is jobb lenne úgy…
Egyébként ezek az idióta kitaszítottak – lefogadom, hogy azok! – nem olyannak tűnnek, mint akik meg akarnának erőszakolni – annál sokkal lerobbantabbak, és különben sem mernék. Nem, ezek csak senkiházi sóagyú homokpatkányok. Rokon faj a tengerészgyalogosokkal. De remélhetőleg könnyebben kezelhetőek, mint a sok kanos katona volt.
Legutóbb csak úgy szabadulhattam meg, hogy veszettnek tettettem magam. Ha egyáltalán tettettem a kórt. Ez a mostani gyengeség viszont olyan, mint a gyógyultság…
Eleinte azt hittem, a kitaszítottak valami táborba vezetnek. De nem, ez csak a félsikert hozó rajtaütésük színhelye. Két vitorlást fogtak. A kisebbik vitorlájában és kötélzetében komoly károkat okoztak. Nem hiszem, hogy egyhamar mozgásra lehetne bírni. A másik egész szerencsésen megúszta; nyikorog és billeg, kerekei fel-felhágnak az elé hordott kövekre. A szél cibálja a vitorláit, indulna a megtermett négykerekű.
A kitaszítottaknak is van egy halottjuk. Egy negyedik meg jó úton jár afelé. Az ötödik őt ápolja. Bár… ő talán nem is közülük való, talán ő is zsákmány, akárcsak én. Akkor meg mit pátyolgatja azt a férget?
Elenged az egyik, mire a másik éles körmei rögtön belém vájnak. Nagy ívben megkerül előbbi kísérőm, majd leül velem szemben. Bőre májfoltos és aszott, ahol kilátszik a hulladékból fércelt ruhából. Talán nem csak főnöki státuszát mutatja azzal, hogy helyet foglal, hanem fáradt is már ahhoz, hogy ácsorogjon.
A foglyunk vagy – mutat rám reszketve. A hangja olyan, mintha valami unatkozó hülye gyerek egy nyekergő ajtót nyikorgatna.
Te meg egy kivénhedt fa…
Ezek még az illemet sem ismerik, gond nélkül lekevernek egyet. Eldőlök, mint egy zsák. Kicsit rájátszok. Az sosem baj, ha alábecsülnek. A Kapitány is ezt tanította: van, hogy jobb meghúzni magad, mert akkor a meglepetés erejét kihasználva sokkal nagyobb kárt okozhatsz… Bár ezúttal lehet, hogy kevés lesz az erőm.
De a jó Sóság majd csak kisegít valahogy…
Mit röhögsz? – förmed rám az erősebbik.
Az előbb természetesen ironizáltam, de ebből a nézőpontból tekintve lehet, hogy nem is vagyok olyan messze az igazságtól – sőt, baromi közel vagyok, a számat máris marja a só.
Ne próbálkozz semmivel – folytatja a vén csont. – Nem akarunk bántani. Eladunk téged. Jó sok vizet kapunk érted. És szabad utat. Cserébe elengednek majd ezek a… fosztogatók.
Mintha érdekelne itt bárkit bármi…
Ülésbe ránt az inas kitaszított, mire úgy teszek, mintha túl erős lett volna, és átbillenek a másik felemre. Na, erre most végre istenesen berág rám. Felpofoz, mint annak a rendje – ez jó, mert amúgy sincs már nyálam.
Egy mosoly belefér még a részemről – a szeme csillanásából látom, hogy nem tudja hova tenni. Valóban, igazán kitett magáért, ami az ütleget illeti.
Meghúztam magam, ahogy a Kapitány tanította. Most ideje támadni – és ha támadásra adod a fejed, légy könyörtelen és pusztító!
Hirtelen felkapom kókadozó fejem, és szemen köpöm a kitaszítottat a véres sóval, amit az előbb a földről haraptam föl. Felordít. Gyorsan kell cselekednem, de izmaim ezekkel a seggfejekkel vannak, olyan, mintha folyóhomokban küzdenék. Amúgy sem az erkölcseimről vagyok híres, de most azt gondolom, igenis célszerű az ágyékába taposnom ennek az üvöltő baromnak. A vén, hebegő hülye szerencsére nem támad, ijedtében majdnem hátra is esik. Nem is baj, a negyedik, aki az előbb még ápolta a legújabb hullát, potenciálisan veszélyesebb…
Főleg, ha elorozza előlem az egyetlen épen maradt vitorlást! Na nem, azt már nem!
Szerencsére az inas kitaszított a segítségemre van. Vakon, kissé hadonászva nyújtja felém a kését. Az én késemet.
Köszi! – mondom, miután előzékenyen kicsavarom a kezéből a fegyvert.
Inkább az én szerencsémre, de nem kell bemutatót tartanom a késdobó technikámból – most biztosan elvéteném. A vitorlást elkötni igyekvő ugyanis minden rábeszélés nélkül megadja magát, pedig szerintem nem lenne esélyem vele szemben. De ő szemlátomást bele sem gondol a harcba. Nyúzott arcán a szemüveg szinte zörög. Szakálla gondosan nyírt, inkább csak az elmúlt időben zilálódhatott össze. Jobban megnézve nem valószínű, hogy kitaszított. Talán valami tudósféle. Azoknak fontos, hogy lássák az apró betűket – az átlagembernek elég annyit alakról felismernie, hogy „Kocsma”, meg „Bordélyház”.
A mihez tartás végett megkerülöm, majd lépen szúrom a lassan már látását visszanyerő inas kitaszítottat. Benne hagyom a kést, hogy a hasüregébe vérezzen. Felkapom a katanám. Nagyon nehéz.
Nem látom a tudóson sérülés nyomát, mégis az a benyomásom támad, hogy rossz bőrben van. Korgó gyomrom siet ekkor a segítségemre: mindenki, még a saját késével ültében hadonászó öreg is sovány, még kitaszítotti viszonylatban is. Kemény idők járnak mostanság. Mióta is nem esett eső?
Talán a tudóst szánták betevőül rosszabb időkre, ha elfogynak a friss hullák? Igen, az lehet, főleg, hogy az én testemet máshol jobban is lehet kamatoztatni…
Na, mi legyen? Nem vagyok éppen vitorlázós alkat, és őszintén szólva, azt se nagyon tudom, hogy hol vagyok… Az utolsó akárhány kilométeren csak nyomokban voltam magamnál; azt már rég megtanultam, hogy haladjak előre a tudatom nélkül. Még az alvás is megy sík terepen…
A navigálást meg tudnám oldani – ha lenne iránytű, esetleg térkép, vagy akár idő és ellátmány, hogy a csillagok alapján belőjem a helyes irányt. De ez a fickó, akit tudósnak képzelek, csak tud valamit, csak van valami támpontja. És az egyik vitorláson érkezett. Az ő segítségével talán mozgásra bírhatom az épet, a nagyobbikat.
De előbb…
Elő a vízzel, meg a kajával, szaporán! – mutogatok a vitorlások felé.
Csak van valami tartalékuk! De meg sem moccannak.
Azt ne mondjátok…
El akartam mondani… – hebegi a tudós. Aztán nagy levegőt vesz. – Üldöztek minket… ezek az újak… a fosztogatók… Ki kellett dobnunk a fölösleget… Egy kevés vizet hagytunk csak…
Semmi kaja?! – rökönyödök meg és a kitaszítottra nézek. Az vissza rám. Mióta ismerem, nem volt még ilyen nyugodt. A szemétláda kannibál!
Rávigyorgok véres számmal, miközben leheveredek az inas hulla mellé. Valójában vicsor ez, mert nem őszinte.
Van tüzed, vénember? – förmedek rá, mire úgy szorítja össze a szemét, mintha csak attól félne, őt is szemen köpöm.
Nem felel, de most se erőm, se kedvem nincs kiverni belőle a választ.
Azt ne mondd, hogy nyersen eszitek.

2016. október 31., hétfő

Saltlands: Isten után - a kalmár szemszögéből

A kötél megszalad – de téved a szél, ha azt hiszi, ezzel meglephet. Kivárok, hadd teljen el magától, hadd fuvalkodjon fel – mire észbe kap, már ki is zsákmányoltam. Érzem a bőrön keresztül a felforrósodó sodronyokat, ahogy kesztyűs kezemmel lassan elkezdem szorítani a kötelet. Szép fokozatosan megállítom, tökéletesen uralom az anyagot. Ilyenkor mintha a szél is értem fújna.
De ne dőlj be neki, és sose becsüld alá!
A vitorlásom meg-megrándul, ahogy a szeszélyes elem nekiszalad a vászonnak. Résen vagyok. Mindig résen kell lenni! A szél már tudja, hogy csapdába ejtettem, erejéből nem veszít, mégis csillapodik, egyre kevésbé rángat és dobál. Hagyja, hogy akaratom szerint koncentráljam energiáit, talán ha tehetné, sem szökne már. Együtt, egyként száguldunk, s ez neki is jó. A sebesség közel negyven csomó lehet. Kivételesen örülök, hogy szinte üres a raktér, de így a segédvitorlát sem kell használnom – csak lassítana!
Most úgy kell a sebesség, mint egy korty víz – mindennél jobban.
És még van hová gyorsítanom! Jelenleg félszelezek, de ott szemben, ahol becsatlakozik az a völgy, ott megkaphatom a vágyott lökést, amivel megléphetek.
Szép lassan ejteni kezdek, érzem, ahogy a szél beáll mögém… – egy pillanatra elmélázok, a lábam későn tapos, nem találom el az ideális ívet a kanyarodáshoz, és megdob a kanyonból kicsapó légáramlat. A szél feletti oldalam a levegőbe kerül, három helyett két keréken vagyok. De ennyi nem fog ki rajtam, engedek egy karnyi hosszút a mozgókötélen, és máris visszazöttyenek. Épp időben, mert a sókéreg egy gyanús foltját is ki kell kerülnöm – ha beszakad egy kerék, szinte biztos, hogy helyrehozhatatlan károkat szenved a vitorlás.
Háromnegyed szélben vagyok. Ennek elégnek kell lennie. Több már aligha van a vitorlásban.
De a Sóságon ez nem elég!
Ma, most nem.
Még jobban összehúzom magam a kabinban, alig látok ki. Préselek, amíg az irány tökéletes nem lesz. A szél ereje sem akar gyengülni – kijelenteni nem merem, de remélem: velem van. Talán ötven csomóval is hasíthatok, a vitorlásom mégis bírja. Mint aki tudja, mi a tét.
Kihoztam a maximumot a lehetőségeimből. Innentől minden a szélen múlik, hogy mennyire marad hű hozzám. Könnyű elveszteni a kegyét! Ő maga a sebesség – élet és halál ura.
Legalábbis néha…
Néha elképzelem, ahogy üldöznek, ilyenkor jól meghajtom a vitorlást. Mások azt mondanák, hogy az értékes vitorla épségét kockáztatom, hogy gyorsítom az elhasználódását. Én azt mondom, hogy csak edzésben tartom őt is, magamat is.
Különben is, a szórakozás mindenkinek jár! Én így csinálom.
Emelkedik a talaj, a sóteknő fehérje itt már homokkal vegyül, de van elég lendületem, és a szél sem hagy cserben. Talán elhitte, hogy segítségre szorulok. Még fel sem érek ennek a borzasztó lusta dombnak a tetejére, máris meglátom az ismerős kettős-vitorlát. A menetszél gyengül, felhajtom a szemüvegemet.
A Bárka az.
Tudtam, hogy erre találom. Most szinte hallom, ahogy feszülten nyekereg állókötélzete, és ahogy ropogva küzdenek az árbocok. A matrózok, ha nem a vitorlák helyes állásáért fáradoznak, súlypontjuk változtatásával segítik a haladást, akár ki is dőlnek egy-egy kötél segítségével. Mindenki nyüzsög, teszi a dolgát. Ha pedig pihen, olyankor a menetszél tölti fel.
Gyönyörű darab ez a Bárka: orra kecsesen ível felfelé, hogy minél inkább felfeküdjön a légtömegekre, vitorlái őrült felhőkként dagadoznak. Gyönyörű, ámde lassú jószág, tíz csomóra ha képes. Hat, széles kerekével jellegzetes nyomot hagyva rója a sivatagot, a tervezésnek hála nem kell tartania a sókéreg beszakadásától sem. Legalábbis ameddig halad.
A Sóság egyik legkülönösebb csodája. Olyan ritka jelenség, hogy sokan a létezését is kétségbe vonják.
Állítólag valamelyik hajótemetőből származik – de ez baromság. Azok a rozsdaette roncsok már nem valók semmire. Tudom, hiszen mint a legtöbb kereskedő, úgy én is hajlamos vagyok ilyen dokkokat használni telephelyként – talán a sosem volt múlt szele ébreszt az emberben efféle vágyakat. Tény, hogy a Bárka nagyban hajaz némelyik épen maradt hajóra – törzse enyhén íves, elnyúlt és robusztus. De ez csak a rengeteg áru miatt kell, amivel megrakják, hiszen valaminek egyben kell tartania – tulajdonképpen ez a keret a Bárka gerince, erre csatlakozik a kötélzet, az ember és áru elhelyezésére szolgáló háló, de erre erősítették keresztben az árbócrögzítő gerendákat is. A gondosan felhelyezett, állítható légterelőknek hála a légellenállása sem vészes, egész gazdaságos egy dög. Az anyaga nem egységes: fémek és műanyagok, no meg rengeteg kötél. És akár hiszed, akár nem, az egyik árboc fából van! Noha pótolni már aligha tudnák. Rönköket sem találni már…
Mozgó kincses sziget ez a Bárka, a Sóság kóválygó ütőere – kis képzavar, nem képzavar! Kész népünnepély, mikor valahol kiköt.
Egyébként nem szokott ennyire imbolyogni, igyekszik mindig a stabilan fújó szelet és a sima, masszív talajt választani. Érdekes módon az észak-keletről érkező Hamisat követi, a kalmárok kedvelt szelét – szinte lehengerel, mikor rákezd, úgy ígér, hogy elhiszed, de ha nem figyelsz, nagyot koppanhatsz, vagy éppen hoppon maradhatsz a sivatag közepén.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy ideig szolgáltam a Bárkán. Egyike voltam a tucat matrózának, és bejártam vele a fél világot. Legalábbis az ismert világ felét. Az általam ismert világnak meg az egészét…
Ha majd odakint a semmi társaságában töltöd a napjaidat, meglásd, téged is megfertőz a filozofálhatnék!
A fülemben még most is csattognak a vásznak, fröcsögve ordít a kapitány, káromkodnak a matrózok. A fémszerelvények égetnek, az áruk a közbülső hálón ringanak és fészkelődnek. Aztán kiszabadul egy láda, ráveted magad, helyre kötözöd… Meghívatod magadat egy jobb ebédre, vagy valami szerre azzal, aki elcseszte a rögzítést. De aztán megosztod vele, mert a testvéredként tekintesz rá…
Állj! Elérzékenyülök, ha túlzásba viszem a nosztalgiát.
Állítok a saját, háromkerekű, oldalkocsis járgányom vitorláján, egy kicsit kevesebbet csapolok meg a szél végtelen erejéből. A Bárkát követem, őérte azt sem bánom, ha még többet vesztek előző sebességemből. Mit tagadjam: remélem, lesz alkalmam pazarló módon örömkönnyeket ejteni a legenda fedélzetén!
Igen, jó lenne – miért kezd el préselni a híres vitorlás? Ilyen jó szélről neki kár letérnie, még ha az irány nem is tökéletes…
Talán miattam? Megtisztelő. Rettegik a nevem, legfeljebb a Sóság viharai elől iszkolnak el fürgébben… De a viccet félretéve, minden bizonnyal látnak engem, elég matróza van a Bárkának, sőt, néha még utast is felvesz a kényelmes, ámde vízben gazdag fajából. Biztos vagyok benne, hogy észrevettek.
Hahó! – kiáltanék, de észbe kapok. Fő az elővigyázatosság. A Sósággal szórakozhatsz, de nem érdemes túlzásba vinni a dolgot.
Hunyorogva körülkémlelek, hátha látok valahol valami gyanúra okot adót – porfelleget, furcsa – tulajdonképpen bármilyen – tereptárgyat, forró felületről árulkodó délibábot. De nem találok semmi említésre méltót – a Sóság pont olyan, mint lenni szokott: üres, nyugodt. És persze hamis.
Nem áll össze a kép, viszont a fél nyakamat tenném rá, hogy amerre a Bárka tart, arra semmi nincs. Semmi érdemleges, amiért egy ekkora dögnek megérné odahajózni, kockáztatva az elakadást, amivel az ismeretlen utak és szelek kecsegtetnek. A minden hájjal megkent kapitánynak ezt tudnia kell.
De mi az, amit én nem tudok, ám ő ezek szerint mégis?
Eltévedhetett? Na, ne nevettess! Különben meg lefogadom, hogy szállítanak jópár térképet – még ha azok fele hamisítvány is. Legutóbb még szextánsa is volt a kapitányának. Igaz, a Bárka olyan lassú, hogy a túlméretes ékszernek tűnő fémcsoda inkább csak dísz lehet – nagyon bénának kell lenni ahhoz, hogy elkeveredj ezzel a vánszorgó monstrummal… Nem is beszélve a domborzatnál is megbízhatóbb csillagokról. Ha éjszaka lehunyom a szemem, szinte magam előtt látom az égbolt térképét – botorság lenne a matrózokról kevesebbet feltételezni.
Akkor miről van itt szó?
Én csupán be akartam köszönni, nem szándékoztam velük feltétlenül üzletelni. A régi ismerősök mindig megérdemelnek egy kis kitérőt. Az emberi kapcsolatokat amúgy is ápolni kell – ez alap a szakmámban. Egy barátnak te is sokkal könnyebb szívvel adsz kölcsönt valami kockázatos vállalkozásra, vagy veszed meg tőle a Sóság legfantasztikusabb, multifunkciós ásóját, nemde?
A kezemben már ott figyel a csak a legindokoltabb helyzetekre tartogatott jelzőpisztoly. Feltartom, ujjam a ravaszon, és…
Nem.
Így nem követhetem a Bárkát. Akármi is viszi célja felé – a szélen kívül –, az nem az enyém. A Sóság nem tolerálja a kitérőket. Ha nekivágsz a sivatagnak, tudd merre, meddig és miért mész. És légy tisztában az azutáni, majd a következő állomásoddal is.
Ha annyira barátkozni akarok, a legközelebbi jelentős kereskedelmi útvonalat, az eddigi irányomat – és nem a Bárkáét – tartva, jó hat mérföld múlva metszem. Vagy itt terpeszkedik a közelben Vásáros, egy bájos, földhözragadt szemétdomb. Ott is akadnak jó cimborák és még jobb üzletek.
Félig üres a rakterem – és az is elég lesújtó: a vízen, meg némi lomon, szir-szaron és kacaton kívül kb. semmim nincs. De fel a fejjel, az ilyen esetekben jön képbe az üzleti érzék!
Kacsintanék, ha lenne kinek.
Legyen hát Vásáros. Talán ott tudják, mi lelte a Bárkát, miért kanyarodik le az útról, s vét a józan ész ellen ez a csodaszép, lomha dög.

2016. szeptember 27., kedd

2016. szeptember 17., szombat

A Saltlands regényről

A tartalmilag már közel végleges, társasjáték ihlette regény a Saltlands – Isten után címet viseli.
Három szereplő szemszögéből ismerhetitek meg a Sóságnak nevezett világot – találkozhattok szeszélyeivel, könyörtelenségével, de bepillantást nyerhettek a "raiderek" félállati mindennapjaiba is.

2016. szeptember 3., szombat

Saltlands - A regény

Már korábban találkozhattatok a blogon a Saltlands nevű társasjátékkal. Amikor a világon dolgoztunk, annyi ötlet merült fel, annyi mindent találtunk ki ehhez a – szigorúan csak – látszatra sivár világhoz, a karakterek is szinte megelevenedtek, a profi artwork pedig egyértelműen magáért beszél, hogy örömmel jelentem be: regény készül a Saltlandsből!
A tervezett november-december környéki megjelenésig a blogon számíthattok részletekre, köztük néhány folytatásosra is.

Egy kis részlet "mára":

Mára viszont eleget harcoltam. A gondolata is elég. Iszok egy keveset. Elrendezem üres, de mindig hasznos taktikai mellényemet, a zsákot hozzárögzítem, hogy ne lifegjen. Betűröm a nadrágom a bakancsomba, majd beállítom rajta a hosszú, nagyon hosszú meneteléshez ideális szorosságot.
De lehet, hogy kényelmesre kéne venni a figurát. Ha tippelnék – semmi képzelgés, csak a realitás – akkor azt mondanám: ez lesz az utolsó út.
Éppen jókor indulok el, mikor egy távoli porvihar eltakarja a tűző napot. Van, aki erre azt mondaná: jó ómen. De alig lépek párat, a vihar máris portölcsérekre szakad, amik csak táncolnak összevissza, valódi árnyékot azonban nem adnak. Ilyen az én szerencsém. De nem számít. Úgyis mindjárt sötétedni kezd. Abban a rövidke órában érdemes lesz odatennem magam, mikor nincs túl meleg, és még látok is valamit.
Íme, az utolsó út – nem számítottam arra, hogy ilyen hamar elindulok rajta, még akkor sem, mikor nem sokkal ezelőtt felkeltem az ágyból. Nem gondolok bele a következményekbe, amikor csatába indulok. Lényegtelen. Hiszen mindenkire vár egy utolsó harc.
Úgy fest, én menet közben fogok elpatkolni, ami a Sóságon pont olyan, mintha harc közben pusztulna az ember.
A Sóságon, a Sósággal szemben.


Ne maradjatok le semmiről, kövessetek facebookon!

2016. július 9., szombat

Mese – utoljára

A szárnyas barlang bekerült a díjazott mesék közé!
Még 15-éig lehet előrendelni a mesekönyvet – nagyon színes kis összeállításnak ígérkezik. Számos művet beválogattak – legalább ennyi mesét olvashattok kicsiktől és nagyoktól egyaránt!
Ezen a linken keresztül rendelhettek.

2016. június 19., vasárnap

Mese 2.

Ezen a linken egy űrlap segítségével előrendelhető Az én mesém IX. c. mesekönyv, amiben a A szárnyas barlang is megjelenik!

2016. május 21., szombat

Fejvesztő (előhangolódás Az Ösvényhez)

Hányadik is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben? Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú kavicsot látott, mely ha próbált is mozogni, csak összetört tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a két dimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.

A vezetett lassított, majd megállt. Akár körülötte minden. Leült, kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség. A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a daccal csak a figyelmet keresi. Noha nem tévedett sokat, engedékenynek bizonyult: léptei abbamaradtak.

Ugyanebben a pillanatban a vezetett ráébredt, hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi magát.

Így is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg sem született mosolyát.

Ez sem tetszett? – kérdezte az észjárását szemtelenül jól ismerő szenvtelen hang.

A vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még hozzátenne…

Persze bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.

Megrázta a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.

Sosem lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.

Felismerések felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim. Kövess!

A vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá kellett aggatnia az izmaira.

Mutatok mást! – duruzsolta a vezető.

2016. május 14., szombat

Kickstarteren a Saltlands!


A projekt nagyon hamar elérte az induláshoz szükséges minimumot (tehát biztosan lesz kézzel fogható társasjáték), de ez nem azt jelenti, hogy vége lenne a Kickstarter kampánynak. Még számos kiegészítés vár arra, hogy a támogatás elérje a szükséges mértéket és így beférhessen a játék dobozába. A projekt tehát még nem teljes, gyakorlatilag rátok vár.
Itt érhetitek el a kampányt, és támogathatjátok a játékot ténylegesen - persze az összegeknél részletezett, különböző konstrukciójú társasokért cserébe, szó sincs adakozásról. Már minimális támogatás esetén is elérhető a "Perzselt só" alapján készült képregény, ami az intro videót is keretbe foglalja.

Ha nem tudod, hogy miről is van szó, kezdd itt az elmélyülést.

2016. május 8., vasárnap

Az "A szárnyas barlang" megjelenik mesegyűjteményben!

Ahogy arról már korábban posztoltam, részt vettem egy mesepályázaton - aminek máris meglett az eredménye! "A szárnyas barlang" mesém bekerül "Az én mesém" c. mesegyűjtemény idén ősszel megjelenő 9. részébe.

Aki még nem olvasta, itt megteheti.

Ha tetszett, kövess Facebookon!

2016. május 5., csütörtök

Fejvesztő

Megjelent egy novellám! Itt találod.
Ha tetszett, és érdekel a novella tágan értelmezett világa, egy abban játszódó, nagyszabású történet, akkor ajánlom figyelmedbe az "Az Ösvény"-t!

2016. április 30., szombat

Blogátalakítás

Mint ahogyan azt talán már láttátok is a napokban, megújult a blog. Ez néhány apróbb változtatáson túl elsősorban a fenti menüsorban mutatkozik meg.
Átalakítottam az Az Ösvény c. fantasyt, így a struktúra és a cím összefüggése világossá válik. Érdemes egy próbát tenni, többféle olvasási (bejárási) mód is van már. Jelenleg csak az I. szakasz készült el, de jövő héten követi a többi is. Egyébként hamarosan egy hangolódó novellát is kap majd Az Ösvény, ami reményeim szerint segít majd az elindulásban.
Különválasztottam mindent, ami Saltlands. Az ezzel kapcsolatos híreket, novellákat itt találjátok majd.
Minden mást pedig itt találhattok meg, többek között egy mesét is.
Természetesen a Főoldalon az eddigieknek megfelelően minden szerepel kronológiai sorrendben.

2016. április 23., szombat

Mese

Részt veszek a "mesém" mesepályázatán! A szárnyas barlang című pályaművem felkerült a főoldalra, itt tudjátok elolvasni.

2016. április 17., vasárnap

Saltlands - közeleg a Kickstarter kampány

A vitorlák felvonva, már csak egy kis szél kell: hamarosan indul a hazai fejlesztésű társasjáték, a Saltlands Kickstarter kampánya. Gyakorlatilag a célegyenes. Addig is kövessétek a játékot Facebookon, spam-mentes levelezőlistán, hogy időben megkaphassátok a legfontosabb infókat!

Azóta a játék szerepelt az Index címlapján, de érdemes körülnézni a Saltlands honlapján is. Számos érdekesség vár rátok, mint például a 3 dimenzióban megnézhető műanyagfigurák, vagy a játékot bemutató videók. Továbbá elérhetőek a játszható karakterek képei a bemutatkozásukkal együtt.

Ha még nem hallottatok erről az egészről, kezdjétek itt.

Ha pedig jobban elmélyednétek a háttérvilágban:

2016. április 9., szombat

Saltlands - Utolsó hajtások

A páralecsapó fóliák ismerős zörgése ébreszt. Szeretem ezt a hangot, mert azt jelenti: feltámadt a szél, egyetlen szövetségesünk a Sóságban. Felbecsülhetetlen az pár cseppnyi nedvesség, amit magával hoz. Ráadásul most egy kis enyhüléssel is kecsegtet. Már ennyi is vissza tudja adni az ember életkedvét ebben a tikkasztó sivatagban.
De én nem csak ezért szeretem. Aki beszéli a nyelvét, annak gyakran súg hasznos dolgokat. Például most, hogy kijöttem, közli velem, hogy részéről további erősödés várható, és az irányt is tartja a nap folyamán. Ez jó, jut víz a növényeknek és nekünk is. Halál helyett élet, legalábbis még pár napig biztosan.
Hogy ezt meg tudom jósolni előre? Semmi boszorkányság nincs ebben, még ha mások nem is így látják. Valójában egészen egyszerű: szél az egyik legmeghatározóbb eleme ingerszegény környezetünknek. Én pedig megtanultam figyelni rá.
Odalent a hórihorgas igavonó húzza az ekét szüntelen. Szinte hallom, ahogy dobbannak a léptei. Aztán a sor végére ér, fordul, nekidől, a lánc ismét megfeszül és megy tovább. Magának készítette a hámot, amire a láncokat köti. Amikor csak köteleket használt, rendre felsebezte bőrét, nem győztem kezelni a helyben termő növényekből előállított fertőtlenítő készítményeimmel.
Ő az egyik leghasznosabb tagja a farmnak, mióta az utolsó tevénk is kimúlt nem tudtuk etetni. Egyébként ővele kevesebb a gond. Az ő száját sosem hagyja el panasz, néha még el is nyomja az álom széles karimájú kalapja alatt. De ma, azazhogy mostanság nincs jó kedve. Rossz a termés. Gyengül a föld, ő pedig a szívén viseli a sorsát – de nem gazdasági szempontok vezérlik. Magukat a növényeket sajnálja.
Ráng az arca, miközben morog. Ilyenkor mérgesen morzsolgatja a láncokat, ha valakiről, hát róla el tudnám képzelni, hogy kárt tehet a fémben. Lehet, hogy neki a föld súg, azért ilyen ideges? Szeme haragosan villog, miközben  vadul forgatja a szemét.
Én inkább lehunyom a sajátom és a szelet hallgatom, az mindig megnyugtat nélküli szinte elviselhetetlen a csönd…
Ám ezúttal valami olyasmit mond mit mond, fenyeget!, hogy attól reszketni kezdek.
Jönnek! kiáltok föl.
Az igavonó megtorpan, felém néz, arca mindennemű érzelemtől mentes.
A szél közben még jobban rákezd, robbanómotorok haragos zaját hozza. Nincs idő teketóriázni! Ha ő még nem is tudja kivenni a szél süvítéséből, bíznia kell bennem!
Nem érted?! rivallok most rá, majd azonnal visszább fogom magam, hiszen ő nem ismeri olyan jól a szél szavát, nem tudhatja, mi készül. Jönnek a sóvárgók! Menekülnünk kell!
De értem dörmögi az igavonó vontatottan, megkésve.
Leakasztja magáról az igát, s a közelgő porfelhővel kiszabadítja az egyik láncot.
Elment az esze?!
Ó, nem, korántsem. A szél ezúttal nem árult el nekem mindent, ám a föld megsúgta neki azt, amit a másik elem elhallgatott: a falkába verődött sóvárgókon túl, másik irányból még egy motoros is érkezik.
Mit érkezik, repül! Beugrat a földhányáson, letarolva, hátsó kerekével ledarálva a veteményest. Az igavonó lassan közelít felé. Nem hiszem, hogy a hagyományos értelemben vett vérszomj vezérli, hogy most lecsaphat a frissen felszántott földben nehézkes motoros sóvárgóra. Csak a dühe, és annak tárgya létezik számára. Odafele már ő sem törődik a növényekkel, letapossa őket, reccsennek a szárak, hullanak a levelek.
A lánc lendül, a sóvárgó keze megakad félúton a kipufogó mellett rögzített puskáért. Egy pillanatra egymásnak feszülnek, de aztán az igavonó könnyedén kirántja a nyeregből a sóvárgót. Sokkal erősebb, összetörhetné a csontjait, akár egy palánta szárát, de ehelyett csak a tarkójába térdel és úgy marad.
A sóvárgó köhög és kapálódzik, szájába, tüdejébe egyre több föld kerül, aztán vége. De az igavonó kőkemény izomkötegekből font lába még ekkor is a sóvárgó ernyedt nyakának feszül.
Nem ölheti meg elégszer.
Elrángatom onnan. Ketten hamarabb mozgásra bírhatjuk a vitorlásokat.

Tovább a Saltlands-re, a magyar poszt-apokaliptikus társasjáték honlapjára.