2015. december 28., hétfő

Lélekcsapda - Prológus

Fogalmam sincs ki, vagy mi vagyok, az egész helyzet értelmezhetetlen. Egy test vesz körül, amely más, mint az enyém, és az a furcsa érzés kerülget, hogy nem én vagyok az, a tudatom sem a sajátom. Minden idegen körülöttem.
Álmodom.
Furcsa, tudathasadás-szerű érzés, de az evilági, fizikai énem látszólag mit sem sejt, teszi a dolgát, újra és újra nekivág.
A leggyakoribb, mikor a saját halálomat élem át – újra és újra. Csak fekszem a hátamon, vagyis inkább a kinövéseimen, amelyek talán szárnyak. Vérzek, vagy annak a megfelelője történik. A hasamon tátongó vágott seb látványa nem sok jót sejtet, hamar megbarátkozom a halál gondolatával. Nem félek, büszkén várom a véget.
Felettem egy tetraéder alakú, furcsa módon sötét színű tárgy forog sebesen. Ő tette velem. Ő – mert érzem dagadó iszonyát, látja, amit én már csak sejtek, ahogy kihunyó félben lévő szemeim fokozatosan cserbenhagynak: társaim bosszúja közeleg.
Itt mindig vége. Talán mert mindig meghalok, mindig ugyanúgy.
Ilyenkor a bensőmben lakozó lény, amelyet a köznép csak démonként emleget, zaklatottan mocorog. Nem kitörni próbál, sokkal inkább magával van elfoglalva.
Mi történik ilyenkor?
Nem vagyok biztos benne, hogy akarom tudni. Olyan válaszoktól tartok, amelyekről még csak sejtésem sincs, és nem is lehet; mégis gyötör az elkerülhetetlenség érzése: egyszer megkapom őket.
Tulajdonképpen nincs is baj ezzel, így legalább félelmem tárgya kissé kibővül, s nem csupán magammal kell megbirkóznom, a rettegéssel, hogy mivé válhatok. Olyan, mintha enyhülne, ahogy kiszorul tudatom fókuszából. Már nem is tűnik, tűnök annyira veszélyesnek… csak nehogy elmerengjek ez utóbbi jelentésén, hiszen az rögtön felingerelné a megtépázott emberségem felett keselyűként köröző démont.
Új nap virradt a pusztaságban – a nappal mindig visszatér. Utálatos mellékízzel fogadom be a reggeli fényt. Hiába küzdök ellene, igyekezve tartani magam az embernek való, napközben aktív léthez. Várom az éjszakát. Várom, hogy végre átadva magam a nálam ősibb, idegen akaratnak, eggyé válhassak a jóságos, óvó sötétséggel.
Ám most a másik oldal van soron, s látszólag minden ki van téve, fel van fedve, nincsenek meglepetések, csapdák. Lenyűgöz napfényben aszalódó világom rendíthetetlen, morbid nyugalma, miközben közelebbről szemlélve látszik, hogy minden, ami még él és mozog: menekül – fejben talán már eljutva arra a pontra, hogy nemleges választ adna a kérdésre: várja-e a holnapot?
Azt, amiért a mában küzd.
A világ gúnyosan nevetve ezt feleli lényei nyomorára: aki életre, az pusztulásra is ítéltetett, a köztes idő csupán szemfényvesztés. Azonban e jótékony felismerés mögött örök-hallgatag várakozó anya-űr megrémít bennünket, s visszamenekülünk, hogy elölről kezdjük hozzá vezető harcunkat. Ez persze a világot már nem érdekli, mintha nem is lenne fontos. Ahogy nekem is egyre kevésbé az.
De azért bánt. Hisz mi végre e rideg közöny, ha az egyáltalán? Mire jó ez a mélységes, fojtó csend, mikor az élet halálhörög? Hát csak innen nézve tűnik minden olyan ziláltnak és esetlegesnek?
Szavaim és kétségeim azonban most is csak süket fülekre és elforduló szívekre találnak.
Ekkor megelégelvén a bennem gonoszul bugyborékoló, reményvesztettség táplálta posványt, egykedvűen továbbindulok, mint már annyiszor, ezúttal is reális cél nélkül, de nem adva fel.
Van, mikor már ahhoz sincs elegendő kezdeményezőkészség.
S ahogy ma is, úgy talán majd holnap is felveszem utam fonalát, s botorkálok tovább a nappal tisztátalan, elvakító, álnok ragyogásfátyla alatt, mely világunkra ereszkedve mérgez minket, és míg élünk, nem ereszt.

[Ha tetszett, kövess Facebookon! A teljes regényt megtalálod elektronikusan itt, ha pedig más véleményére lennél kíváncsi, kattints ide]

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése