2015. október 31., szombat

III. szakasz: Család 2.

Talán annak a beígért babának jobban örülnének, de hidd el, a lányaim tüneményesek, biztosan hamar megkedvelnek. – Fosmánt magánkívül volt a tenyerek alkotta lágy, meleg burokban, melyből csak úgy áradt a szeretet irányába. Valahogy így képzelte a számára soha meg nem adatott anyaméhet is.
– Megvannak. Ideje ébredni.
Fosmánt csőszívébe a tiszta, virágszagú rémület mart bele, a rettegés, hogy elveszik, megfosztják e mindenek feletti kötődéstől. De a következő néhány pillanatban érzései rossz illúzióként foszlottak a fénylő semmibe.
Virágszirmokkal telehintett, pihe-puha ágyban találta magát, a kezek közben lassan felnyíltak mellőle, s ő meglátta megmentőjét – mert nagyjából már tudta, mi történt: életében először átébredt, ezen, ismeretek hiányában komoly veszélyeket rejtő folyamatban segítette meg az ember. Az, akit a barlangban megmentett, az, aki most aggodalmasan figyelte őt, miközben meggyötört emésztőszerveivel sikertelenül próbált meg hálája jeléül egy kis gyomortartalmat felöklendezni. Mindegy is, mert a kitörő üdvrivalgás végül magával ragadta a férfit.
– Apúúúúúú!!
– Mi az ott?
– Apu-apu-apu!
– Hoztál valamit?
– Apuci, annyira hiányoztál!
– De undiii!
Felesége csak nézte könnybe lábadt szemmel.
– Ez a piciny teremtmény kétszer is – Fosmánt megrándult. – megmentette az életem. Ennek fényében beszéljetek róla!
A lendlégy szemügyre vette az egybegyűlteket a felkelő nap simogató fényében. Négy ember-nőstény magassági sorrendben. A legkisebb alig érte föl az ágyat, a legnagyobb kifejlettnek, korban a férfihez illőnek látszott. A kicsik haját külön-külön egyféle virág díszítette, míg az asszony valóságos csokor-koszorút viselt.
– Lányaim: Hamuvirág, Napsugárka és Holdviola – mutatta be őket egyenként az apa. – E sudár napraforgó, ki csupa illatos báj, kinek nevetése akár a gyöngyvirág, szerénysége pedig a hóvirágét idézi és múlja felül, nem más, mint feleségem, Csillagfürt.
Az asszony elmosolyodott, majd odabújt hozzá és legördülő könnyeivel kezdte áztatni a törött szkafander alatti piszkos felsőt.
– Nagyon féltem – vett nagy levegőt és erőt magán, elnyomva a sírást. – Rémálmaim voltak. Ez… – Megint visszaverte a sírást. –  Eddig nem kerülhetett rá sor, hogy elmondjam ezt neked, mert az ilyen álmok oly ritkák mifelénk; sosem hittem, hogy megtörténhet. Édesálom ezen mélyen nyugvó földjén ez nagyon rossz ómen.
A férfi magához húzta, csitította, csókolgatta.
– Lányaiddal nap mint nap jártuk a mezőket, hogy folyamatosan cserélhessük illatunk virágait, hogy mindig megtalálhassa kóbor lelked az otthonod. Minden hajnal első fénysugarával együtt mi is benéztünk az átébredő szobába, vajon visszatértél-e már.
– Visszatértem – mondta a férfi, és erősen fogva a vékony karokat eltartotta magától Csillagfürtöt, hogy mélyen a szemébe nézhessen. – És döntöttem: megbarátkozom az itteni, nyugalmasabb munkával egy olyan élet reményében, ahol nem kell többet hasonlónak kitennem benneteket. Beláttam, hogy nem való már nekem a zsoldoslét.
Ekkor már a lányok is hozzábújtak, miután segítettek a legkisebbnek felkecmeregni az ágyra. A csöppség csodálkozó pillantást vetett az apja tenyerén lassan lüktető testű Fosmántra. Őt nézte akkor is, miközben ölelte édesapját, mire a lendlégy nyugtalankodni kezdett, melyet azonban a férfi hangja azonnal megtört.
– Egy életre leteszem a fegyvert. Ebből a szkafanderből pedig virágcserepeket készítek, meg egy házikót annak, akinek az életemet és eljövendő boldogságomat köszönhetem – eléjük tartotta Fosmántot. – E légy odaadása, önzetlen szíve nélkül ma nem lehetnék itt, veletek. Szeretném, ha családtagként tekintenétek rá.

2015. október 28., szerda

III. szakasz: Folyásirány 1.

Hát ennyit a hazatérésről, meg a küldetésről, hogy majd a szélhámos, őhelyette is gyilkolni kész Virágéneket elzavarja, és megmenti remélhetőleg meg sem fogant lányát. Csak a képzelete játszik vele, vagy tényleg oszlás bűzét érzi? Még ennyi idő elteltével sem passzolt a jól körülhatárolható, normál működés illataihoz, ellentétben e helyhez való viszonyával.
A légvár elvesztette maradék otthonosságát.
Égbolt Sikló bágyadtan poroszkált a kihalt utcákon, egy darabig hallgatta egy karbantartásért siránkozó gép panaszait, majd onnan is továbbállt. Az a kellemetlen gondolat költözött fejébe, hogy igazából már nem is akar találkozni senkivel.
A figyelmes IV-es Légvár megadja neki az esélyt az észrevétlen távozásra – szinte ahogy jött, olyan csöndesen és titokban is léphet le, fel nem zavarva a pusztulás állóvizét. Igaza volt egykori otthonának, de Égbolt Sikló úgy érezte, kötelességei vannak vele szemben. Csak úgy nem mehet el…
Dehogynem – biztosította agya legridegebb része, az, aminek szinte mindig igazat adott.
Most is hagyta, hadd cselekedjen.
A Lándzsa külső, szeles lépcsőspirálján tartott felfelé. Haját nem fogta össze, pedig a fertőző vér letisztítását sem végezte el az ilyenkor szükséges alapossággal. Unottan szedegette ki szeméből, orrából és szájából a szinte viharrá erősödő szél, a láthatatlan erő által mozgásra bírt hófehér tincseket, és közben arra gondolt, hogy mennyire fölösleges mindez.
Ez a gépszörnyeteg, ez a legekben úszkáló monstrum csupán élettelen anyag gazdái nélkül; kéretlen, otromba, már-már a szentségtelenség határait súrolja nagyra- és magasbavágyásával.
Lehet, hogy nem is kár érte?
Teljesen kifulladt, mire a legfelső nyílt emeletre ért fel, eggyel a siklók hasonló szintje fölé. Már régen nem volt semmi dolga egyszerű névrokonaival, pedig azelőtt, ha talált saját elveszettségére emlékeztető tanítványt, szívesen szárnyai alá vette a kezdő siklópilótát. Most, belegondolva egészen megdöbbent, hogy milyen sokuk előképzettségét segített megszerezni a siklókon, hogy készen álljanak a légúszók legkedvesebb eszközéhez: a következő, legszélesebb szinten tanyázó, nagyszerű sárkányokhoz.
Végigsimított az egyik összecsukott bőrszárny fodrain, majd megragadva a mennyezetről alálógatott jármű-öltözék egyik merevítőjét, leeresztette magát a padlóra. Majdnem olyan kellemesen hideg volt, mint lennie kell. Hirtelen eszébe jutott, hogy amikor még a kora kamaszkori, ostoba halálvágyával szórakoztatták egymást, itt szeretett volna meghalni (többek között). Itt, e hírhedt toronyban, ahol a sárkányok fészkelnek, ahol a szabadság e nagyra becsült eszközei várják, hogy valaki beléjük bújjon.
Vajon Szanaszél kapott szárnyakat, vagy csak lerúgta tehetetlen testét az a némber?
Öklei elfehéredtek, ahogy szorongatta a lelógó szárnyat, melynek függesztékei valahogy megadták magukat, s a sárkány a lányra zuhant. Mire nagy nehezen kidugta fejét a hártya alól, csak a falaktól takaratlan kék eget látta, meg néhány komótosan dolgára igyekvő felhőt.
Hát persze!
Közelítve az egykori gyorsaságot és ügyességet öltötte magára a sárkányt, futva állítva be szíjait; végül az utolsót, a derekára kerülő legszélesebbet ugrás közben csatolta be. A padlón maradt letargiája remekül illett a hátrahagyott, kiüresedett légvárhoz, őt magát pedig rögtön elkapta és magáévá tette a szél.
A legapróbb irányváltás is bizonyos fokig igénybe vette valamennyi izmát – így találták ki a sárkányt, hogy az alapvetően nem repülésre termett ember valamennyi felhasználható erejét és képességét bevetve, a lehető legjobban uralhassa a siklást.
Egyes izmai eltunyultak még az örökös vadászat mezein is; eleinte keresnie kellett őket, a megmozdításhoz szükséges utakat, de aztán szép lassan feléledtek, s Égbolt Sikló teljesen visszakapta legfontosabb szeletét egykori életének.
Mikorra teljesen átvette a csak a légáramlatoknak alárendelt irányítást, végre lett ideje körbetekinteni. Nyilván semmi olyan látnivaló nem akadt a Kékségben, amire a földre kényszerültek azt mondanák: na igen, ez valami! A légvárra inkább nem is figyelt, nem érezte magát odavalónak.
Mert ez a határtalanság volt az övé. Itt tudott csak kikapcsolni, nyugodtan szembenézni önmagával, úgy, hogy az ne kavarja fel, ne hozzon ki belőle szélsőséges indulatokat, hiszen itt semmi, így nehéz természetéből adódó nyűgjei sem többek egyszerű, megoldandó – és megoldható! –, de mindenekelőtt távoli feladatoknál.
Sokáig élvezkedett a levegőben, mígnem a légúszók legfontosabb szabálya/mondása mellett (miszerint „Ne ess Kékségbe!”) a másik gyakran elhangzó tolakodott be kéretlenül idilljébe, hiszen mindennek, még a madaraknak is fel kell töltekeznie.
Örökké nem maradhatsz a levegőben!
Égbolt Sikló korai légben töltött éveiben eljutott fizikai határaihoz e téren, s gyakran ellenőrizte is, hogy megvannak-e még. Most is kezdett éhes lenni, szomjúsága pedig már régen követelődzött. A szokatlan terheléstől izmai lázadoztak – együnk és pihenjünk, aztán majd újra nekivágunk! – javasolta idegesen testrészei konszenzusa.
Visszatérni? Összességében sehogy sem tűnt jó megoldásnak.
Talán követhetné Szanaszélt, kamaszkora másik nagy vágyát. Többé nem kellene földet érnie… Mennyit fantáziált egy zuhanásban eltöltött végelgyengülésről!
Lehunyt szemmel kiterjesztette szárnyait, ahogyan csak a legügyesebbek merik, rábízva magukat a le és fel érzetére, na meg persze a magas fokon uralt izmaikra. Mikor legközelebb, e meditációnak is beillő lebegés végén felnyitotta szemeit, sárgásvöröses fröccsenést pillantott meg az ég hatalmas vásznán. Az első gondolata a vér volt, a második pedig a kelletlen beismerés, hogy az nem lehet.
Egy úszó platformból szaladt fel egyre szétterjedve és görbülve, akár egy…
Jelzőrakéta.
Tökéletes – izgalmasabb, mint a böjtöléssel egybekötött halál, és határozottan jobbnak tűnik (jóformán valamennyi elképzelhető eshetőséggel együtt), mint a IV-es Légvár borzalma, mely még haláltusáját vívva sem kért őbelőle.
Közelítve a dolog valóban érdekesnek ígérkezett, mert a tompa fényű, meghajlott tornyok kopasz erdejéből, és a hasadékok tépázta vízszintes felületekből a Légrom bontakozott ki szemei előtt. Még a gyomra is görcsbe rándult, részint veszedelmesen ügyes sárkánypilóta barátja, fogadott testvére, részint pedig megszokásból, a régi kalandok emléke és a tiltás miatt. Az imádott, gyakran kísértett tiltott övezet, a tanulságnak szánt osztálykirándulások céljából közös erővel fenntartott platform. A légúszók utolsó egymás ellen vívott háborújának színhelye, a tragédiáé, melyért nem akadt olyan, ki könnyet ejtett volna: valamennyi résztvevő egyetértett abban, hogy e konfliktust maradéktalanul csakis így, a légvár és lakói pusztulásával lehetett lezárni; írmagostul kiirtva az eszmét, mely toborozta az álmodozókat, akik elvágytak innen, és mérgezték az egészséges szellemiséggel bírókat (és semmi esetre sem: megáldottakat). Pedig ennek szinte semmi köze nem volt a casus bellihez, ez csak amolyan konfliktust lezáró feszültséglevezetés volt a legirritálóbb láncszem kárára, mely végső harci cselekmény erkölcstelensége érdekes módon pont Égbolt Sikló számára bizonyult már egy kicsit soknak. De tényleg csak egy kicsit, semmi pszichiátriai kezelést nem igényelt.
Ő is azok közé tartozott, akik mind sűrűbben kóboroltak errefelé, miután sor került az ominózus osztálykirándulásra. Megihlette e kripta, feltöltötte az elmúlás és a pusztulás eme szentélye, s egy kis ideig könnyebben viselte a mindennapokat az élők között, s elég volt hosszabb távon arra is, hogy valahogy kihúzza, míg el nem jön érte a szőke herceg, fehér sárkányon – az pont nem jött, helyette viszont belépett az életébe a vörös tünde, a későbbi Virágének, s az ő minden elképzelhetőnél szörnyűbb történetei halálról és szenvedésről…
Neki ez kellett akkor, na és?
A jelzőrakéta füstje már majdnem teljesen elillant, de azért még be  tudta lőni, honnan küldték föl – már fakó foltjának tartásából is felismerte őt, s elgondolkozott azon, hogy barátja vajon rájön-e az ő siklásából, ki közelít.
A fiú nem moccant, ami az amúgy sem rózsás helyzeten túl további rosszat sejtetett, és úgy is lett: korai stádium – ami egy közelítőleg száz százalékos mortalitási aránnyal büszkélkedő kórnál nem sokat számít.
Égbolt Sikló a szél mellett a könnyeivel is küszködve kissé ügyetlenül érkezett meg egy törött, szemrehányóan az égre meredő, egykor hivalkodó toronyra. Jól tette, mert a fiú tébolyult tekintetéből valami nagyon is tudatos harag sütött felé.
– Menj innen! – kiáltotta élesen egykori legjobb barátja. – A te segítségedre nincs szükségem!
Égbolt Sikló meg sem rezzent, csak mellkasa járt szaporán. – Mi van a többiekkel? – próbált a viselkedéséről tudomást sem venni. – Elindultak segítségért?
– Volt olyan is – válaszolt mogorván a másik. – De neked mi dolgod itt? Ez a hely halott volt mielőtt idejöttem, és nemsokára ismét bevégzi itt minden élet.
Égbolt Sikló erre nem tudott mit felelni, annyi mindent akart mondani, de egyszerűen bennragadtak a szavak.
– Miért tetted? – szegezte neki a kérdést némi méregetés után a fiú. Alig volt vádló, fásult hangjából beletörődés búgott.
De mire gondolhat? Lehet, hogy rájött a személycserére? Máris elért a képzeletében is nehezen induló megváltáshoz, amire vár barátai részéről, mielőtt elválnak útjaik… ezúttal végleg… Bárcsak lemehetne hozzá!
Égbolt Sikló teljesen elérzékenyült, pedig nem akart.
– Elveszett voltam… és most már látom: gyenge is – mondta ki megszilárdítva hangját. – Kihasználtak, és én nem ellenkeztem. Tudatosan cselekedtem, és ezért nincs mentségem. Csakis rajtad áll, hogy megadod-e az esélyt, hogy elmagyarázzam, bátyó…
– Mégis… – a fiú érdes hangja elcsuklott. – Mégis mi a fenéről hadoválsz itt? Bevallod, hogy tudatosan csináltad, és még lehetőséget akarsz magyarázkodni?
– Azt hittem, ennyi jár! – kiabált le dacosan a lány összehúzott szemöldökkel. – Két barát… testvérek között csak van erre lehetőség!
– Barátok nem nyírják ki egymást, kislány. Testvérek meg pláne.
– Te-te… – hebegte Égbolt Sikló. – A tetves életem is odaadnám érted, te idióta! Csak nem akarod ezt az egészet a nyakamba varrni? – ordította most felháborodottan, és közben levetette magát, s alig sikerült palástolnia fájdalmát a keményre sikeredett földet éréstől. – Hogy láthattam volna előre? Annyi idősen…
– Megint mi a francot hordasz itt össze?! – tárta szét gubóktól éktelenkedő karját a fiú, majd eltakarta szemeit. – Elment az eszed… pedig én kaptam el a fantazma-pestised.
– Hogyhogy az enyémet?
– Te meg a nyavalyaföldi királyod. Ennyire viszketett, vagy mi?
Égbolt Sikló nem volt képes értelmes szavakat alkotni, viszont józan esze tiltása ellenére közelebb lépett.
– Mindenesetre igazán jó numera lehetett, ha megérte kiirtani a fél otthonod.
– Te nem… – lehelte a lány. – Te nem is tudtad…
– Ugyan mit? Mit kell még megtudnom így, a halálom előtt?
– Az nem… Az nem én voltam… hanem ő… Ő hozta el a királyt, mert tőle akart gyereket… Én… Én ezt nem tudtam… Vagyis így összerakva… Nem tudtam… Semmi rosszat nem…
Égbolt Sikló térdre rogyott.
– Hinned kell nekem!
– Kelj fel! – szólt rá fáradtan a fiú. – Menj, ameddig teheted! Itt már nem segíthetsz. Hogy igazad beszélsz-e, azt a lelkiismereteddel majd megdumáljátok. Ismerlek, Sikló, ha hazudtál, beledöglesz. – Önkéntelenül odanyúlt egy vékonyan felhasadó gubóhoz, aztán undorodva visszahúzta gennyes-véres kezét. – És most kérlek, hagyj magamra, hadd élvezzem a végső fantazmagóriáim kínálta örömöt!
– Annyira sajnálom – szipákolt a lány.
– Fölösleges, mert késő. Inkább csináld ki azt, aki ezért felel!

2015. október 27., kedd

III. szakasz: Áldott állapotban 1.

Most meg min gondolkodik?
De Virágének hiába kutatta magában a helyzetre rászabadítható, kívánt haragot. A kisember – e kontextusából kiragadva döbbenetesen jelentéktelenné alacsonyodó király –, akarata ellenére szánalmat keltett benne. Aránylag egyszerű darab, de nem elhanyagolható érdektelen múltja, sivár élete sem, mellyel sosem tudott megbékélni. Lehet sajnálni… De ennyi erővel kit nem?
Egyébként meg ez a békétlenség jelenthet valamit
Ekkor a lehető legmélyebb hangszínű ének mordult fel a távolban, nem is a fülével hallotta: szinte minden megmozdítható porcikája, testnedve rezonálni kezdett.
Mekkora potenciál lehet vajon ebben a kiélt királyban, ebben a megcsömörlött szerencsétlenben, vagy inkább: túlkoros gyermekben? Ha némi szerencsével rálel arra, amit nem csupán egyes szervei kívánnak, hanem ami kibontja őt, eljuttatja az elérhető csúcsok közé, ahol aztán már tényleg csak az egyénen múlik, mit hoz ki magából – mikor és melyik magaslatra hág fel.
Van érzéke ehhez, vagy csak zabálni és kefélni fog? Esetleg gyilkolni… – miután levágta a sárkányt bevágja a menyegző zsíros fogásait és végül gerincre vágja a megmentett jutalmat.
Ha tudná! Ha valaki szánt volna rá időt, és megmutatta volna neki, milyen lehetőségek veszik körül az álmodót! Bármi elérhető – ő maga is erre, egy lehetetlenségre tette föl az életét, képtelen angyalságát.
Márpedig valamit a király is érzett, hiszen már tudott annyira átébredni, hogy némi üggyel-bajjal, de egymaga utazzon, elég erős volt ahhoz is, hogy a bennfeledkezéstől megvédje magát. A dilemma feszítette arcizmai feszélyező grimasszá merevedtek, szemei az átlagosnál egy fokkal gyorsabban, feszülten és éberen jártak, pedig a Virágének kikényszerítette elszenderedés álomcsókjának helyét még mindig dörzsölgette feje kopaszodó búbján.
Végül is le a kalappal előtte, amiért nem veszik bele teljesen az újfajta, számára minden valószínűség szerint rendkívül érdekfeszítő tájba, melyet a nő is szívesen bebarangolt volna, ha az nem volna az ő állapotában túlontúl veszélyes. Na nem önmagára…
A távolban egy csapat óriás cammogott libasorban, egyszerre földre sújtó talpaik alig érezhetően megremegtették a földet, s e lassú alapra dörmögték a basszusnál is alább szóló, elnyújtott dalukat. Rejtett nagyszerűségéhez a nemrég átébredt páros fülei nem férhettek.
 A király az ütemre pislogva bámult utánuk, mellkasa szaporán mozgott, akár a fogantatáskor. Talán most éled újra, és leli meg önmagát. Hagyni kéne…? Virágének azonban úgy érezte, valami még hátra van. Így… helyes.
Talán a világ legfurcsább családja voltak, ráadásul a meg sem köttetett érdekházasságuk felbomlani készült, mielőtt közös lányuk megszülethetne.
A király szeme megint visszatért Virágének lágyan domborodó hasára. Minden bizonnyal teljesen triviális gondolatok kavarognak a fejében: Ilyen gyorsan? Ember egyáltalán? Ember lesz egyáltalán? És akkor most tényleg az ő lánya van odabent?
Na igen, lány. Az lesz, de ezt az apa valójában nem tudhatta. Ő még csak egy ördögi (nem hétköznapi) élet burkát láthatta.
Virágének rádöbbent, hogy mennyire hiányzik a mélyreható kutatás az apát illetően. Kéznél volt, s számos (zabi)gyereke alapján tudta, hogy kora ellenére is termékeny. De miként viszonyult csemetéihez? Királyként nyugodtan megtehette, hogy felnevelteti őket, és feléjük sem néz.
Virágének belefúrta sajátját, és ezzel rögzítette a férfi tekintetét. Burjánzó romlottságra lett figyelmes, mely nem is a lelkéből, vágyaiból származott, sokkal inkább a hosszan tartó elnyomás gerjesztette. Vagy talán Romlásnak, az eredeti, azóta dugába dőlt tervek mentén mégiscsak sikerült valamit alkotnia? Ebben lehet igazság, hiszen annak idején azt kérte Virágének Kárhozathoz juttatásáért cserébe, hogy amíg hatalmukban áll (neki és a Szükséges Rossznak), védjék meg az apát, a királyt. Mindketten számoltak vele, bár hogy a fogalom mit is akart pontosan, az Virágének számára is rejtély maradt. Más kérdés, hogy valószínűsítette: Romlás terve nem teljesedhetett ki, a minden lében kanál Ravaszdi tett róla.
De egy biztos: valami megindult a férfiban. Esetleg a vándor Szanaszél meggyilkolása tépte el a láncait?
De nem, ez nem jó kifejezés! E felszabadulás nem forradalom volt, vagy őrjöngő kitörés. Gonosz, átláthatatlan tömegként gomolygott, beleivódott a mozdulataiba, és csakúgy nyelte el a fényt a szemén keresztül – mely mégis csillogott, és ismételten letévedt Virágének hasára; s csak meredt rá, alig-alig pislogva…
Na neee!
Virágének annyira belebambult az elemzésbe, hogy csak későn vette észre (mintha megakadályozhatta volna!) a reszkető könnycseppet, mely mindjárt kibuggyan.
Hirtelen, mindenfajta latolgatást mellőzve vetette rá a királyra magát, és fonta át hosszú kezeivel, végül szájával belefojtotta szájába az értetlen nyögést.
Lassan és szenvedélyesen csókolództak.
Virágének szíve úgy zakatolt, hogy pillanatra megijedt, hogy ez árthat a babának. E buta gondolat mentén el is jutott a vélt megoldáshoz: a gyerek miatt tette?! Kompenzáció… De kinek is? Hiszen nem a magzatnak szánja, kit születése előtt megfoszt apjától és különben is arra nevel, hogy majd…
Vagy mégis?
Honnan erednek ezen gyönge gondolatok? Mindenét feltette eme szörnyű vár felhúzására a legmeredekebb hegyfokra. Fagyba és örökké zúgó, sötét viharba szúró tornyában már készen is állt a zárka: magában a falban, hová élve eltemetteti magát.
Az alattomos bűntudat azonban aláásta a rendíthetetlennek hitt alapozást. Az Ősanya szellemisége, melyet a legprofánabb módon, önként engedett be az életébe a Lüktető és magzata egyesítésével, megpendített egy húrt, mely lágyan, mégis erőteljesen zengett benne: az élet dala. Teljessé és így befogadhatóvá tette az óriások nagyon lassan halkuló énekét.
Virágének saját sorsára ismert a szomorúsághoz írt dalban. Valamennyi eddigi csata, halálos küzdelem, veszteség, vér és könny eltörpül és elpárolog a rá váró, legnagyobb, végső megmérettetés mellett – a Kárhozat megköveteli jussát.