Hányadik
is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben?
Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még
élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás
szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok
pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett
valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú
kavicsot látott, mely ha próbált is mozogni, csak összetört
tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a
képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a két
dimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.
A
vezetett lassított,
majd megállt. Akár
körülötte minden.
Leült,
kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott
minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség.
A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette
volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a
daccal csak a figyelmet keresi. Noha
nem tévedett sokat, engedékenynek
bizonyult: léptei abbamaradtak.
Ugyanebben
a pillanatban a
vezetett ráébredt,
hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi
magát.
Így
is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg
sem született mosolyát.
– Ez
sem tetszett? – kérdezte az
észjárását szemtelenül
jól ismerő szenvtelen hang.
A
vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó
gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet
teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még
hozzátenne…
– Persze
bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.
Megrázta
a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint
az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.
– Sosem
lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta
eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.
– Felismerések
felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A
végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim.
Kövess!
A
vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá
kellett aggatnia az izmaira.
– Mutatok
mást! – duruzsolta a vezető.