Hányadik
is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben?
Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még
élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás
szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok
pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett
valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú
kavicsot látott, mely ha próbált is mozogni, csak összetört
tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a
képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a két
dimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.
A
vezetett lassított,
majd megállt. Akár
körülötte minden.
Leült,
kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott
minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség.
A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette
volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a
daccal csak a figyelmet keresi. Noha
nem tévedett sokat, engedékenynek
bizonyult: léptei abbamaradtak.
Ugyanebben
a pillanatban a
vezetett ráébredt,
hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi
magát.
Így
is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg
sem született mosolyát.
– Ez
sem tetszett? – kérdezte az
észjárását szemtelenül
jól ismerő szenvtelen hang.
A
vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó
gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet
teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még
hozzátenne…
– Persze
bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.
Megrázta
a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint
az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.
– Sosem
lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta
eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.
– Felismerések
felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A
végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim.
Kövess!
A
vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá
kellett aggatnia az izmaira.
A
vezetett erőltetett, mégis izgatott sóhajt eresztett ki.
– Egy
újabb idegen hely?
Gépvilágok
gépvirágai? Esetleg
felgyorsult
evolúció, ami reagál rám? Párhuzamos
móka,
egy ismert világ átképzelése?
Vagy valami sajátos játékszabály lesz, ahol az
általánosnak hitt
logika nem érvényesül? Míg élek nem láthatom mindet, hiszen
ez az
egész olyan, mintha
a képzelet
ösvényeit
próbálnám feltérképezni. Mégis,
az
az érzésem,
hogy
jártam
mindenütt. Valóságosak, de nem tudnak magukkal ragadni. Rájuk
unok
és felébredek.
– Még
egy esélyt kérek – jelentette
ki tárgyilagosan a vezető.
De
valójában már nem kellett győzködni a másikat. A vezetett
akarta, vágyta a célt, amiben ugyanakkor már alig-alig hitt. El
nem múló kíváncsisága szétrepesztette a dac támfalait, s végül
mindent elsöpört az izgalom. Az így nyert lendület lépéseit is
meggyorsította, miközben úgy tűnt, a vezető hozzá igazítja
tempóját, a távolság nem csökkent.
Talán
most végre lesz valami újdonság, valami érdekfeszítő – kelt
életre a vágy a vezetettben. Sok mindent látott, szó se róla,
más csak álmodhatott ilyen dolgokról, vagy még úgyse
tapasztalhatott efféle csodákat, mégis úgy érezte, mindig a
lényeg kerüli el a figyelmét. Őrült álvalóságok, hihetetlen
álmok, mégis érdektelenek. Egyre kevésbé tudták lekötni, az
eddig ismeretlen színek és érzések, felfoghatatlannak hitt
ismeretek sem nyújtották azt, amit egykoron.
Ahogy
így merengett, úgy halkult el a vezető lépteinek jellegtelen
kopogása. A zavartalan állapot segített neki az átélésben, s a
vezetett nem is késlekedett: menet közben lehunyta szemeit, s
gyakorlottan átadta elméjét álmaiban várakozó, a vezető által
megbolygatott vágyainak. Így utazott világról világra. Nem volt
nehéz dolga az elmerülésben, hiszen már a rá váró újdonság
derengése is felvillanyozta: a vezető valóban különleges helyet
nézett ki neki.
A
vezetettet végül tulajdon virgonc gondolatai ébresztették.
Elszabadulva megtermékenyítették az egyébként alaktalan,
kontúrszegény világot. A látómezejébe eső dolgok, de különösen
azok, amelyekre mind szemmel, mind elmével fókuszált,
megtelítődtek, valódivá váltak. Csillagméretű és mégoly
ragyogó égitestek lényekké lettek, miközben bolygók gyűltek
köréjük osztozni fényében. Isten helyébe tervezett gépezetek
váltak szét darabjaira, így pihenve ki a teremtés fáradalmait.
Vagy éppenséggel ott volt az az egyszerű szikla, ami egy
lehetetlen világ történelmében bírt valószínűtlen szereppel.
Háborúkat vívtak rajta és körülötte, nem csak seregek, de
szerelmesek is. S ezek mind-mind a legapróbb részletekig a
rajzolatába voltak írva, ha valaki ki tudta őket olvasni, sőt, a
vezetett még az eljövendő korok lenyomatát is megpillanthatta
rajta, ahogy az azutánit, s az azt követőt, és az…
Ám
akárhogy is próbálkozott a beleveszéssel, mindig elérte az
érzés: önhasonlóságba jutott, nincs újdonság. A kiábrándulás
elkerülhetetlenül megmérgezte az élvezetet. Nem kellett sok
belőle. Akár egy csepp tinta rontotta meg gomolyogva a tiszta
vizet.
Ahogy
egyre jobban süllyedt vissza önmagába, szürke kétségei közé,
úgy kezdte el feszélyezni a vezető hiánya. Hasonló volt ez ahhoz
a kívül-belül kongó kiüresedettséghez, amit érzett. Talán nem
is lehetett elválasztani a kettőt. A világ a lelkesedésével
együtt alaktalanodott el. Valami puhára volt szüksége. Térdre
esett, lágyan. Aludni vágyott, elkerülni innen. Nem kell félni, a
vezető majd megtalálja, nem szokta huzamosabb ideig magára hagyni.
Ágy kell. Előre dőlt, keze valami meleg porba ért. Tapintásra
finom volt, süllyedő ujjai közt emelkedett felfelé, szinte kedve
támadt belefordulni. Tudta, hogy a színe szürke, noha nem
láthatta. Követte kedvét. Semmit sem érzett a ránehezedő
sötétben, mégis tisztában volt a körülményekkel.
Így
nyomta el az álom a meleg porágyon.
Arra
ébredt, hogy orra csíp, tüsszentenie kell. A porhalom megvolt, még
ha kicsit szét is dúlta. Feltápászkodott, leporolta magát. Nem
siette el, egy hangot várt.
Hiába.
Csak valami surrogást vehetett ki, ahogy tétova topogása
lepergette a port. Kiélesedett érzékei inkább csak
megriasztották: szinte biztos volt benne, hogy nem került el az
elalvás előtti helyszínről, de az előbbi fókuszáltság
elmaradt. Nem volt teljesen alaktalan tekintete alatt a mindenség,
viszont halott volt, valami utáni. Ezt nem lehetett mássá,
vagy önmaga lényegévé változtatni.
Ez
valami új? – szeretett volna rákérdezni,
miközben sejtette a nemleges választ. A magárahagyatottság lassan
félelemnek adta át a helyét. Aztán megemberelte magát és tett
néhány gyámoltalan lépést, legalább, hogy kiérjen a
porhalomból. Hasztalan próbálkozott, mivel a felkavart szemcsék
üldözőbe vették, s még sokáig kaparták a torkát.
Elöl
valami formálódott a szürkéből, lassan pergett lefelé az anyag.
Gigantikus lény csontváza emelkedett ki belőle, egész város
elfért volna bendőjében. Lenyűgöző volt, akár a bordázatát
szétzúzó sújtás nyoma.
A
csontok megroggyantak és a kupacba hullottak.
Talán
egy temetőbe csalta őt a vezető?
Ezúttal
célzatosan megpróbálta megváltoztatni a látványt,
visszaforgatni az idő kerekét, színt és életet vinni bele,
megmozgatni az elfáradó anyag omlásán túl, de nem ment semmire.
Az a gondolat hasított belé, hogy ő itt az egyetlen élő.
Megpróbált belemélyedni a részletekbe, nyomokat keresett, de azok
nem cáfoltak rá.
– Meguntam
– suttogta el a hazugságot, majd hangosabban: – Ráuntam,
hallod?
– Jó
reggelt, jó reggelt! – köszönt ekkor a vezető.
A
vezetett éppen annyira könnyebbült csak meg, hogy hangja meg ne
remegjen:
– Merre
vagy? Indulhatunk? Ez a porágy kényelmes, de mindenem olyan lesz
benne… nem az igazi.
A
kezére tapadt por mintegy nyomatékosításképpen viszketni
kezdett. Ruhájának dörzsölte, de ezúttal sem tudott tőle
maradéktalanul megszabadulni. A vezető nem reagált – neki, a
vezetettnek kell hát szóval tartania, hiszen addig biztosan megvan
az elveszettnek hitt kapcsolat. Több, mint a semmi.
– Kiút?
– tette fel a rövid, lényegre törő kérdést, ám a csend
hosszúra nyúlt.
Gondolt
egyet, és elindult, hátha eltalálja az irányt. A biztonság
kedvéért folytatta az egyoldalú beszélgetést.
– Mindenhonnan
van kiút.
Gondolatai
ormótlan lassúsággal kavarogtak a fejében. Mit mondhat még?
– Aki
keres, az talál – erősítette meg váratlanul a vezető. – Aki
nem, azzal is történik valami.
A
vezetett elnyelte első, goromba gondolatát.
– Kösz
a semmit – epéskedett azért,
s folytatta volna, de valami
nyikorgás
megszakította.
Gondolkodás
nélkül követte a friss nyomot, kezének lágyan nekiütődött egy
lapos tárgy, amit aztán könnyedén kitárt. Belépett, s egy
folyosóra jutott, amelynek feketeségébe még számos hasonló
nyílás ásított bele. Mindezt inkább érzékelte, mint látta,
mintha valós időben rendelkezett volna biztos tudással róla.
– Mik
ezek?
– Lehetőségek.
Éppolyanok,
mint az eddigiek. Csak egy kicsit kevésbé fennköltek – ahelyett,
hogy az új helyen ébrednél üdén, felfedezésre készen, ezeken
át kell haladnod.
Ne zavarjon meg, hogy nyekeregnek, vetemednek…
– Mint
az ajtók… mint a legközönségesebb ajtók… visszatérek? Úgy
értem: haza?
– Legalábbis
a tudatod szeretne. De magukon a lehetőségeken, létükön, s
kínálatukon
ez nem változtat. Talán
az otthonod is egy közülük…
– Nem,
az más. Az a kiindulópont.
– Bizonyíthatatlan.
A
vezetett a fejét rázta.
– Mi
van, ha ezúttal
nem
választok semmit?
– Az
is egy döntés – mondta a vezető,
majd
megjegyezte:
– Ezek szerint tetszik az, ahol most vagy.
Lehet,
hogy még nem jutott ki az előbbi, temetőszerű világból?
Ezúttal
a vezető hangja után eredt. Látni nem láthatta, mégis tudta,
merre és meddig menjen. Lábai felütköztek a semmin, léptei olyan
hangot hallattak, amiből nem tudta kikövetkeztetni sem a padozat
anyagát, sem a folyosó méretét.
– Csak
lesz ebből valami – kezdett el fecsegni –, ennél csak jobb
lehet.
– Miért
hiszed azt, hogy én jó helyen vagyok?
– Csak
nem ijedtél meg? – kérdezett vissza, s elkezdett kinyúlkálni
maga elé, hátha elkaphatja a közelről
hangzó
másikat.
– Te
vagy az, aki fél – ezúttal távolabbról.
A
por valahogy bejutott ruhái közé, szúrt, homoknál apróbb
szemcséi kínozták, akár az apró, de annál gonoszabb böglyök.
Nem lehetett nyugodása. Szabadulni akart, ugyanakkor tudta, hogy
ennek a gyötrő, s egyben ösztökélő érzetnek „igaza van”.
Valami nincs rendjén.
Aztán
alig tett egy lépést, máris megtorpant.
– Olyan,
mint valami útvesztő így, hogy nem tudok semmit ezekről az
járatokról.
Bolyongok! Mégsem
maradhatok
egy helyben… Úgy biztosan nem jutok közelebb a megoldáshoz.
– Ami
mozgásban van, az él – erősítette meg a hang, de már nem volt
benne biztos, hogy ténylegesen hallja-e, vagy csak az idegei mentek
tropára.
Hirtelen
gondolt egyet és berontott az egyik ajtón. Nem járt jól a
sietséggel: nyirkos forróság akaszkodott rá, köhögött, füst
mart a torkába. Hamar elvesztette ösztönös tájékozódási
készségét, valóban vak volt.
Mégsem
adta fel.
– Merre
tovább? – kérdezte felegyenesedve,
mire
a füst és a hő meghátrált.
Annyi
csoda
megtapasztalása után nem fog csak úgy összeomlani ennyitől…
– Valami
újat akartál – hangzott a közelből. Beleremegett.
– Fogadd
tőlem szeretettel!
Nincs több gondtalan, tét nélküli álom. Mostantól te döntesz.
– Hol
vagy?! – rivallt rá és ütött. – Elég a játszadozásból!
Döntöttem: vissza akarok térni. Haza!
– Végre
valódi akaratot
hallok,
ami
célzatos,
akár a
vágy.
Ám el kell, hogy szomorítsalak: sóvárgás
lesz belőle… Látom,
nem érted.
Figyelj,
ha
megváltoztathatnád a mostanit, ha visszatérhetnél, úgy ez sem
lenne más, mint egy álom, esetleg
rémálom.
Csakhogy
te
már felébredtél.
Legalábbis
ezt az élményt kínálom most neked. Részletkérdés, hogy hiába
keresed az otthoni ágyadat.
– Azt
mondtad, van kiút!
– Ééén?
– kérdezte ártatlanul, majd a hatásszünettel játszva
megjegyezte: – Mindenesetre akad.
Ám
ennek az ajtónak nincs kilincse, sem zsanérjai, de
még egy párnán sem találod meg.
– Nem
leszek öngyilkos – kockáztatta meg a
másik.
– Nem
is segítene rajtad – hangzott
a higgadt kijelentés.
– Hogy a végső válaszra rájöjj, ahhoz mindenképp
el kell indulnod
– ha
mégoly csekély is az esélyed.
Emlékezz:
ami mozgásban van, az él.
Láthattad, mit okoz a tétlenség. Nehogy maga alá temessen az
összeomlás!
Eszébe
jutott a csontváz. Majd a saját ingatag elméje.
– Rendben,
megyek már… Akkor legyen ez… – bökött rá az egyik nyílásra,
de ujja továbbimbolygott egy másikra.
Eddig
olyan könnyű volt a választás, de most, hogy csapdába esett,
honnan
is tudhatná? Hogy illeszthetné be döntésébe
az
ismeretlen, de nagyon is valós
tétet? Hiszen
űzték…
Ekkor
szél
csapott
ki valamelyik
nyílásból,
port
pergetett le a bőréről.
Fellélegzett:
végre
tisztult.
Majdnem
belefeledkezett az érzésbe, mikor feltűnt neki:
sehogy
sem akar elfogyni az így keletkező, szürkéllő
szél.
Ennyi
por biztosan nem került a
bőrére…
– Érted
már?
– lehelték
élesen a fülébe. – Pereg
az idő.
Görcsös
félelmei
is
megbomlottak a
felismeréstől.
Elindult
a széllel együtt, így az nem emésztette
annyira.
Sorra suhantak el a lehetőségek, ígéreteik szinte utána kaptak.
– Válassz!
De
ezúttal jól
figyelj
a részletekre, nem tudhatod, meddig nézheted őket.
Mintha
levált volna hályog, látta, mire képesek valójukban, mennyivel
érdekesebbek lehetnek valóságosként, tapasztalva. Hogy ő adja
meg az értéküket az idővel, amit rájuk szán. A végzet árnya
immáron nem taszította – az hozzá tartozott.
Bánta
eddigi tékozló, felületes létét. Valami igazit akart, amin
próbára teheti új szemléletmódját. S ehhez most már tudta,
hogy választania kell.
Találomra,
de bátran kinyúlt az egyik ajtó felé. Kezek kulcsolódtak.
–
Becsüld
meg és
éld
is át!
–
visszhangzott
utána. – A
lebegés
maga
az elmúlás.
Az alábbi párhuzamos ösvényeken indulhatsz el:
A kitérő
Ha egy nagy, összefüggő történeten szeretnél végigmenni, válaszd a fejezetek végén az "Átvágnék a következő ösvényre!" lehetőséget, és kezdj itt. Ugyanakkor van önálló történetként is működő ösvény vagy ösvénycsoport is, ha ezeket járnád be, utad "Tovább ezen az ösvényen!" vezessen.
Ha egy nagy, összefüggő történeten szeretnél végigmenni, válaszd a fejezetek végén az "Átvágnék a következő ösvényre!" lehetőséget, és kezdj itt. Ugyanakkor van önálló történetként is működő ösvény vagy ösvénycsoport is, ha ezeket járnád be, utad "Tovább ezen az ösvényen!" vezessen.
Ha eltévednél, visszatérhetsz ide, azaz "Vissza az elágazáshoz!".
Mindig
is azt hangoztattam, hogy nincs okunk félni a haláltól – s hogy ezt én
elhiszem-e? Talán. De egy biztos: görcsölni semmi esetre sem éri meg. (Persze azért egy vészterv nem árthat!)
Ravaszdi, a Rókák Hercege: Setét gondolatok egy fényes elmétől
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése