Készül a Lélekcsapda folytatása!

Kiskorom óta ismerem ezt a történetet. Természetesen ezt is nagyapámtól hallottam. Vajon mit gondolna most rólam, mikor az ő segítségével váltam azzá, amivé…?

Hajdanán, a pusztulást követő legsötétebb években létezett egy torony, mely egy lapos hegycsúcson meredezett büszkén, s úgy hírlett: a környéken egyedül itt lehetünk biztonságban tőlük.

Ám a világ sosem ad csak úgy. Akkoriban hatalmas viharok tépázták Gaia felszínét, villámaik halálos robaja már csak a pusztítás tényét igazolta. A démon szerint ilyenkor a gonosz nappal, a Fény ragadta ki egy-egy testvérét az Éjszaka öléből, s életével együtt véget vetett a létért való küzdelemnek, a szabadságnak.

Korcs szabadság ez…!

E nagyszerű, ősi torony azonban megvédte a bentlakókat és az alkalmi menekülőket a pusztító haragtól. Állatokként zsúfolódtak be ide, meggyőződve önnön sorsuk borzasztó mivoltáról – holott valójában semmit sem láttak! Sírtak és jajongtak azért, ami hátramaradt; nem ritkán egy barátért, vagy egy rokonért bánkódtak. Őrültnek, vagy bátornak hitték azokat, akik nem tartottak velük? Azokat, akik a végsőkig készek voltak ragaszkodni anyagi javaikhoz, az élettel azonosított tárgyakhoz. Egy valamiről azonban mindannyian rendre megfeledkeztek: ezek az ember nélkül értelmüket vesztik.

Döbbenetes lények. Hogy mik ők nekem, már nem tudom…

Az ilyen és egyéb okokból későn érkezők hívták életre a viharőrség sokak (az őrökön kívül mindenki más) szerint hálátlan intézményét. Ők maradtak lent utoljára az egy oldalról nyitott beton talapzat szűk védelmében. Gyenge lámpájuk csupán helyzetjelző fénypontként volt használatos, az éjszakával nem dacolhattak általuk. És valószínűleg a közösség sem akarta megkockáztatni, hogy velük együtt egy jobbféle eszköz is odavesszen…

Ott kellett ácsorogniuk és mutatni a sűrűn hulló esőn át a menedéket, míg az utolsónak vélt be nem érkezik. De mindig volt utánpótlás – az őrség olykor megpihent, ám a szolgálat sosem ért véget. Talán még ma is…

Azt gondolhatnánk: mi ebben a nehéz? Hiszen fedett, még talán villámvédelemmel is rendelkező építmény. Alul is védve kell legyenek, legfeljebb kevésbé komfortos viharban a részben nyitott bejáratot őrizni.

A viharőrök egyszerre gyűlölték, s egyszerre voltak megszállottjai feladatuknak. Imbolygó világítótornyokként strázsáltak, miközben a vihar szelleme, egy őrjöngő őserő tombolt mellettük. És ez így volt jó.

Az első néhány alkalommal egy-egy társuk egy árva szót sem szólva egyszerűen elindult, s ha a többiek nem vették észre időben, mire készül, már késő volt, hiszen a látótávolság elenyésző egy igazi égi harag idején.

Miért tették? Talán tényleg volt ott valami vonzás? Egy akarat, aminek jobb engedni?

Aztán, felismerve a veszedelmet, de a szolgálattól elszakadni képtelen lévén, a viharőrök akár a hegymászók kötötték ki magukat egymáshoz és a falhoz. De így csak rosszabb lett, még az elindulásra kevésbé, vagy szinte semennyire sem hajlamosakat is emésztette, hogy elzárkóztak a lehetőségtől, érezték, hogy nem cselekedhetnek úgy, mint ahogy azt az akarat megkívánja. Hogy ez az övék-e vagy sem, rejtély volt még közöttük is; egy valami azonban biztos: ellenkezni nem szokás, legfeljebb meghúzódva remélni lehet, hogy nem minket választ. A vihar hívása az ember legbensejéig hatol, s nincs apelláta, nem is próbálkozik senki. Félik azt, amit talán csak a képzeletük fest: a sötétség elborítja a tornyot, s benne mindenkit, aki miatt őrködnek.

Milyen gyengék!

A vihar így is, úgy is megkapja, amit akar. Elbújhatnak előle, de aki szembe mer nézni vele, annak megmutatja a világ végső szövetét, s ők parányokként botorkálnak felé; az isteni egész tökélye, akár éjjeli lepkét a fény vonzza őket. Valamiféle kárpótlás ez. Alighanem sejtették, hogy megadatik, mielőtt elvesznek.

Hogy létezett-e a Vihartorony? – saját eszem szerint nem tudom.

De jártam ott. Menekültként. Ott álltam a tetején akkor is, mikor körülöttünk a sötétség győzelmet aratott, mikor először életre kelt az akarat.

Lélekcsapda - kritika

Végre itt az első úgymond hivatalos könyvkritika!
Ezúton is köszönet érte a blog írójának, ti pedig (miután elolvastátok a kritikát) nézzetek szét az oldalán!

http://lilapulcsis.blog.hu/2016/01/06/csatvak_soma_lelekcsapda

A könyv itt érhető el: https://www.smashwords.com/books/view/699852

Lélekcsapda - Prológus

Fogalmam sincs ki, vagy mi vagyok, az egész helyzet értelmezhetetlen. Egy test vesz körül, amely más, mint az enyém, és az a furcsa érzés kerülget, hogy nem én vagyok az, a tudatom sem a sajátom. Minden idegen körülöttem.

Álmodom.

Furcsa, tudathasadás-szerű érzés, de az evilági, fizikai énem látszólag mit sem sejt, teszi a dolgát, újra és újra nekivág.

A leggyakoribb, mikor a saját halálomat élem át – újra és újra. Csak fekszem a hátamon, vagyis inkább a kinövéseimen, amelyek talán szárnyak. Vérzek, vagy annak a megfelelője történik. A hasamon tátongó vágott seb látványa nem sok jót sejtet, hamar megbarátkozom a halál gondolatával. Nem félek, büszkén várom a véget.

Felettem egy tetraéder alakú, furcsa módon sötét színű tárgy forog sebesen. Ő tette velem. Ő – mert érzem dagadó iszonyát, látja, amit én már csak sejtek, ahogy kihunyó félben lévő szemeim fokozatosan cserbenhagynak: társaim bosszúja közeleg.

Itt mindig vége. Talán mert mindig meghalok, mindig ugyanúgy.

Ilyenkor a bensőmben lakozó lény, amelyet a köznép csak démonként emleget, zaklatottan mocorog. Nem kitörni próbál, sokkal inkább magával van elfoglalva.

Mi történik ilyenkor?

Nem vagyok biztos benne, hogy akarom tudni. Olyan válaszoktól tartok, amelyekről még csak sejtésem sincs, és nem is lehet; mégis gyötör az elkerülhetetlenség érzése: egyszer megkapom őket.

Tulajdonképpen nincs is baj ezzel, így legalább félelmem tárgya kissé kibővül, s nem csupán magammal kell megbirkóznom, a rettegéssel, hogy mivé válhatok. Olyan, mintha enyhülne, ahogy kiszorul tudatom fókuszából. Már nem is tűnik, tűnök annyira veszélyesnek… csak nehogy elmerengjek ez utóbbi jelentésén, hiszen az rögtön felingerelné a megtépázott emberségem felett keselyűként köröző démont.

Új nap virradt a pusztaságban – a nappal mindig visszatér. Utálatos mellékízzel fogadom be a reggeli fényt. Hiába küzdök ellene, igyekezve tartani magam az embernek való, napközben aktív léthez. Várom az éjszakát. Várom, hogy végre átadva magam a nálam ősibb, idegen akaratnak, eggyé válhassak a jóságos, óvó sötétséggel.

Ám most a másik oldal van soron, s látszólag minden ki van téve, fel van fedve, nincsenek meglepetések, csapdák. Lenyűgöz napfényben aszalódó világom rendíthetetlen, morbid nyugalma, miközben közelebbről szemlélve látszik, hogy minden, ami még él és mozog: menekül – fejben talán már eljutva arra a pontra, hogy nemleges választ adna a kérdésre: várja-e a holnapot?

Azt, amiért a mában küzd.

A világ gúnyosan nevetve ezt feleli lényei nyomorára: aki életre, az pusztulásra is ítéltetett, a köztes idő csupán szemfényvesztés. Azonban e jótékony felismerés mögött örök-hallgatag várakozó anya-űr megrémít bennünket, s visszamenekülünk, hogy elölről kezdjük hozzá vezető harcunkat. Ez persze a világot már nem érdekli, mintha nem is lenne fontos. Ahogy nekem is egyre kevésbé az.

De azért bánt. Hisz mi végre e rideg közöny, ha az egyáltalán? Mire jó ez a mélységes, fojtó csend, mikor az élet halálhörög? Hát csak innen nézve tűnik minden olyan ziláltnak és esetlegesnek?

Szavaim és kétségeim azonban most is csak süket fülekre és elforduló szívekre találnak.

Ekkor megelégelvén a bennem gonoszul bugyborékoló, reményvesztettség táplálta posványt, egykedvűen továbbindulok, mint már annyiszor, ezúttal is reális cél nélkül, de nem adva fel.

Van, mikor már ahhoz sincs elegendő kezdeményezőkészség.

S ahogy ma is, úgy talán majd holnap is felveszem utam fonalát, s botorkálok tovább a nappal tisztátalan, elvakító, álnok ragyogásfátyla alatt, mely világunkra ereszkedve mérgez minket, és míg élünk, nem ereszt.

[Ha tetszett, kövess Facebookon! A teljes regényt megtalálod elektronikusan itt, ha pedig más véleményére lennél kíváncsi, kattints ide]

Hírek

Az "Az Ösvény" ezzel véget ért, Remélem jól szórakoztatok, szívesen várok észrevételeket, ha pedig tetszett, kövessetek facebookon, google+-on (itt jobb oldalt van rá lehetőség), hogy ne maradjatok le a folytatásról - ami nem tudom, mikor jön...

Viszont biztosan és hamarabb lesz más, meg mindenféle egyéb, konkrétan valamikor januártól.

IV. szakasz: Végjáték 4.

Először is diskuráljunk arról, ami itt kockán forog! – szólalt meg némi csönd után Romlás, mely időt Erne főként ivással töltötte. – Van róla fogalmad?

– Kézenfekvő, hogy ki akarsz bennem jutni. De érzek én itt mást is.

– Ügyes – dicsérte Romlás. – Bár, ha jobban belegondolok, ez volt a minimum elvárásom tőled.

– Mennyire teljesítem túl?

– Válaszold meg magad azzal, hogy megfejted játékunk lényegét.

Erne a zörgő csontvázzá zabált rókára nézett, s eltöprengett a hallottakon. Sok minden történt az elmúlt… napok alatt! Szinte repült az idő. Romlás roppant érdekfeszítő tudással bíró beszéd- és vitapartnernek bizonyult, elképesztő hasznosan telt el ez a kitérő – legalábbis vándori szemmel.

Mindketten hozzájutottak új információkhoz, incselkedtek egymással sokat… De mi volt az, ami eldönti, vagy hatással lehet a jelenleg zajló, bár igazán meg nem határozható végjátékra?

Valami azt súgta, kívülről, de legalábbis új szemszögből lelhetné meg a titok nyitját. Kell ide valami, ami átfogja ezt az egészet, mert itt nem az egyes elemek vezetnek megoldásra.

Igaznak tűnő elmélet, ami majdnem bizonyosan magával vonja a következtetést, miszerint csapdába csalták. Átgondolt, előre felépített kelepcébe sétált bele, kínálta fel magát neki. S ilyenformán Romlás könnyen a célegyenesbe juthatott.

Erne lehunyta szemeit, röviden, de hatékonyan mérlegelt és határozott: úgy van, ahogy az imént kigondolta.

De nem vesztette el a fejét. Ha rájön idejében a dolog mibenlétére, még egy ügyes húzással megfordíthatja az állást. Vándor volt, valószínűleg a legnagyobb élő az egykori szabad népből; aki mélységeiben is tisztában van saját magával, képességeivel és korlátaival. Kevés olyan probléma létezhet, amire ő ne sejtené meg a megoldást. Ez nagyképűség-mentes tény.

Egy darabig még törte a fejét, mely kissé már zsibogott. Elszomorodott ezen: méltatlannak érezte vándor mivoltához, hogy egy ostoba ital miatt a csúcson, a lejátszásra váró finálén nem használhatja ki maximálisan agykapacitását.

Ostoba ital? Ostoba én!

Ezzel törökülésbe helyezkedett, s meditálni kezdett, ahogy Tusa tanította neki.

Visszaadta testét, elméjét, egóját, s a magán keresztül megismert és színezett világot a mindent konstans mosó áramlatoknak; hagyta, hogy azok megtisztítsák a sok-sok rárakódott szennyeződéstől, s szinte újjászületve, egy lelket is érintő fürdés után érezve magát, felnyitotta szemeit.

Megtisztított szemlencséjén át a váron még élesebben láthatta az ősök keze nyomát. Az Út Vonalának e megállója élő régészeti leletként szólította meg hangtalanul, és Erne megérezte, mi mindent éltek át e falak. Lenyűgözték. A közéjük zárt oázis szertelen, de tökéletes kertnek tetszett. A méltatlanul lekezelt falatkák tevékenysége, jövése-menése, ahogy mindennapi életüket egyengették, most megmutatkozott a maga valójában: a Romlás által megsértett ősi erők képviselői, válogatott katonák ők, a maguk dimenzióiban rettenthetetlen harcosok, akiknek élete maga az őrség.

Most szerényen csipogtak körülötte, s egyre csak gyűltek.

Erne ezután ismét lehunyta szemét, hogy most szemügyre vehesse saját magát is, alkoholtól enyhén mérgezett, de ezt még kompenzálni képes, jól karbantartott, egészséges testét. Nem időzött itt sokat, ment a gondolatai felé, sorba vette a történteket, elemezte őket, és összefüggéseket rajzolt fel közéjük; egészen kusza, mégis tökéletesen átlátható hálót alkotva meg.

Hálót, aminek egyetlen tulajdonsága volt szövevényességén túl: magas fokú homogenitása. Meditáció tisztította, friss értelemmel sem bírta megragadni a látványt, mert az nem vett fel semmilyen ismert mintázatot.

Erne halántékánál megfeszült az izom, ahogy összeszorította állkapcsait. Megértette: tőle kell megtudnia.

S hogy lesz-e bárminemű lehetősége még kihúzni magát a csávából? Inkább nem is bocsátkozott találgatásokba.

– Szabad a gazda? – kérdezte előzékenyen a fogvatartott Romlás.

A vándor kinyitotta szemeit, s meglepetésére néhány tündérboszorkát pillantott meg az ajtó körül, le sem véve kezüket a deszkákról, mint akik egyáltalán nem érzik magukat biztonságban. Ava állt középen. Még sosem látta ennyire szomorúnak.        

– Ne kímélj! – válaszolt száraz szájjal Erne.

– Nem foglak, csak nehogy megbánd!

A nő elengedte az ajtót, és mindkét kezével felé nyúlt, mire a vándor zavartan pislogni kezdett: annyira hasonlítottak egymásra a tündérboszorkák, hogy tévesen szeretett Avájának hitte őt.

Talán már a gyónás zárkájába vonult?

Erne furcsállotta, hogy nem várta meg a végjátékot, de nem mélyedhetett el a nő távolléte felett érzett hiányban.

– Nos – sújtott le kedélyesen Romlás. – Te magad meséltél az Útról. – Említésére a vándor agya lázas munkába fogott, de nem derengett fel a megoldás. – De nem volt igazad azzal kapcsolatban, hogy kinek lehet.

– A te Utad hát? – találgatott reménytelenül Erne. – Abból vettem ki a részem?

– Is – felelte Romlás, az elfojtáson átütő izgatottsága idegesítette ellenfelét. – Tulajdonképpen belevetetted magad a lehetőségek óceánjába, vállalva akár azt is, hogy egy gigantikus, beláthatatlanná szélesedő folyamba kerülsz, s csak akkor úszhatsz ki a partra, ha időben legyőzöd a sodrását. Sikerrel vetted e magad elé gördített akadályt, s a kievickélést követően játszmánk útkereséssé vált a fejedben: sűrű erdő sötétlett előtted, melyen te feltétlenül keresztül akartál vágni. Eleinte mások által kitaposott ösvényt kerestél, de most már remélem, hogy lassan kezded megérteni – vagy lábad elé tekintve észrevenni –, hogy te magad voltál az, aki keresztül-kasul bejárva az erdőt, megalkottad az utak labirintusi hálózatát. Amiben elvesztél. A velem látszólag egy oldalon álló Vörös Angyal, ki a népe kiszabadításáért bármire képes – Erne szeme szikrákat hányt –, és akaratán kívül olyan dolgokban működik közre, amelyek tudatában talán még ő sem lenne hajlandó tovább küzdeni; vagy ha már szóba került, az én személyes ügyeim: a kiszabadulás és legújabb teremtményem, valami mocskosul gonosz létrehozása – ezek és a többi csapás mind-mind hozadék. Azért kellenek, mert belőlük alakul ki talpunk alatt a járt ösvény, mely végül a keresett Úttá szilárdul. Mindenkiévé.

S e vallomással felérő magyarázattal megspóroltam neked a végtelen Utad végéig való bandukolást. Főleg, hogy a célod viszonyában egy helyben toporogtál, miközben az Álmodók tették a dolgukat, s a máshonnanok zajlottak.

Erről van tehát szó. Ezért kell várnunk.

– De hiszen vártunk eleget! – pattant fel a vándor, mindenre elszántan, de semmire sem készen.

– Így igaz. Azt hiszem, meg is volnánk.

Ezzel lehullott a róka, az egykori Ravaszdi koponyájáról az alsó állkapocs. A köréjük sereglett falatkák csippantásokat hallattak, de Erne nem értett belőlük semmit. A távolban a tündérboszorkák szájuk elé tett kézzel várták a végkifejletet.

A vándor halálraítéltként nézett vissza a róka üres szemgödreire.

– Köszönöm vak türelmedet! – hálálkodott Romlás szívélyesen. – Eredetileg csapdát, egymás ellen vívott, nagyszabású csatát szántam neked és annak, aki nem tudott eljönni. Szerencsére a gikszer ellenére folytatódott a játék, melynek mindazonáltal végig volt egy bizonyos célja, amit sikeresen véghez is vittem: kiiktattalak az odakint zajló játszmából.

Erne megpróbált lenyugodni, azonban ide kevés volt minden tudása és tapasztalata.

– Útjaink egy apró csavart leszámítva hamarosan elválnak. De azért én remélem, hogy találkozunk a Malomban!… Ja, és még valami: a leghatalmasabb Vörös Angyal talán épp e pillanatban nyitja fel a Kárhozat kapuit. Ugyanakkor erről már valószínűleg lekéstél. Hiába, jó társaságban gyorsan telik az idő.

A vándor térdei alig bírták el, annyira remegtek, ahogy dühödt, rászedett bikaként fújtatva, megindult a csontváz felé.

– Becsaltál!

– Ugyan kérlek, jöttél te magadtól is.

– Végig csak a pofád járt, és az időt húztad!

Erne széttiporta a koponyát, ám ez csöppet sem zavarta Romlást fuldokló röhögésében. – Amiről még nem maradtál le – játszotta meg, hogy rálelt hangjára –, az a fiad, azonban neki sincs már sok hátra: amint elvégezte küldetését, a Vörös Angyal… miket beszélek! A vörös tündék őseid jóvoltából kárhozatra ítélt, de felszabadított, őrjöngő népe levadássza a mit sem sejtő, tapasztalatlan Szanaszélt.

Erne nem vesződött tovább a csontok porrátaposásával. Kiiktatta teste ösztönös védőmechanizmusát, és a levegő visszatartásával saját ájulása előidézésébe fogott. Közben az sem zavarhatta meg, hogy egy nyurga alak ugrott be az udvarba.

Az álombolygásban aztán még hallotta a vörös glóriás, sötét ruhás férfi szavainak visszhangját tulajdon, kámforrá vált teste tünedező érzékei révén: – A haragodban van, vándor!

A hangok belevegyültek a vele együtt álomba érkező, formátlan árny zengő kacagásába, mely fokozatosan betöltötte a korlátlan teret, és egy pillanatra értelmes szavakká állt össze: – Legközelebb fontold meg a folyóban maradást, vándorok vándora! A sodrás olykor hamarabb célba juttat. Valljuk be: nem való neked ez az úttá taposott ösvény!

* * *
Ezzel véget ért Az Ösvény. Ha tetszett és nem akarsz lemaradni a folytatásról, Az Ösvény világának kiterjesztéséről, likeolj és kövess Facebookon!