Mindig itt köt ki, mintha nem lennének barátai. Pedig teljesen normális lányka, sőt, igazán bánhatják a szülei, amiért kidobták nálunk, ennél a tengerszem köré épült víznyerőtelepnél.
Valószínűleg fogalma sincs róla, de nagy hasznomra van, mikor méréseket végzek, vagy esetleg építek valamit, mint például most ezt a kézi vízszűrőt. Annyi időt töltött már itt, hogy szinte ösztönösen tudja, melyik szerszámra lesz szükségem, sőt, a következőként beépítendő alkatrészt is "megérzi".
Vajon arról lehet-e sejtése, hogy mik a szándékaim?
Ezúttal ugyanis nem a közösségnek készítek eszközt – annak már úgyis befellegzett. Az persze valószínűtlen, hogy a sóvárgók elpusztítanák az egész telepet – vízre nekik is szükségük van, minden bizonnyal meghagynák néhányunkat a szakértelmünkért…
De mi lesz veled? – nézek a lányra szótlanul.
Eszes, de nagyon fiatal, csak most kezd kamaszodni, még azt a bizarr kabalaállatát sem engedi el soha. Bár ez érthető: talán nincs is neki más tulajdona, mint ez a polipnak hívott, gumiabroncsból kivágott szörnyeteg. Az viszont biztos, hogy nem fog tudni szembeszállni a fosztogatókkal, ha pedig menekülésre adja a fejét, nem juthat sokáig a gyilkos Sóságban.
Ha meg itt érik, egy valamire biztosan fogják tudni használni az embertelen hódítók.
Tágra meredt szemmel, megütközve nézi, ahogy könnyezek. Szülők nélkül is kiváló nevelés, a víztakarékosság a vérében van. Példát vehetnénk róla, figyelméről, szorgalmáról, arról, hogy nem csügged, pedig neki aztán meglenne az oka.
Vegyünk példát róla, amíg tehetjük.
Időközben elkészülök, nincs is már más teendő, ideje indulni. Először egy piacot keresek fel, ahol a vizem egy részét felszerelésre cserélem, amivel már nekivághatok az útnak, és amivel lehet, hogy nem érek többet, mint hogy pár nappal elodázom a halálom.
Ismét megfordul a fejemben, hogy magammal viszem a lányt. Sok helyet mondjuk nem foglal, de a vízigény…
Egészen a nagyrészt nyitott és még annál is huzatosabb, egyedül a napfény elleni védettségre szolgáló hangárig követ, ahol rögtön láthatja: semmi helyet nem hagytam a vitorlásban.
Sajnálom – de ki nem mondom.
Ekkor valahonnét előhalászik egy, az enyémhez nagyon is hasonló kézi vízszűrőt. Szemlátomást ügyes darab.
– Ez jobb – nyújtja át.
Hiszek neki, s egyúttal megértem azt, ami már egy ideje egyértelműen ott volt az orrom előtt: nincs rám szüksége.
– Sok szerencsét – mondja, ezzel odamegy egy másik vitorláshoz, az is meg van rakodva, bár nem annyira, mint az enyém.
Jobban előkészítette az útra mint én, szinte csak ki kell oldania a rögzítő köteleket. Hiába okozott már annyi meglepetést eddig is, szakavatott mozdulatai egyszerűen döbbenetesek.
Kétségem sincs hozzá, hogy el is tudja majd navigálni a vitorlást.
Alábecsültem, mindent tud, amit én. Talán többet is.
Elkészült, a szelek belekapnak a vitorlákba, ügyesen hozzáigazítja őket a szélirányhoz, és lassan megindul.
Tulajdonképpen melyikünknek is van nagyobb félnivalója a Sóvárgóktól? – kérdem magamtól, miközben kihajítom a saját vízszűrőmet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése