Saltlands - Perzselt só

A sóvárgó karja még mindig ott integet az első lökhárító rudazatába akadva. Nem hittem volna, hogy olyan sóagyú, hogy még félre sem ugrik. Azt meg pláne nem, hogy leszakad neki… A kocsim is megsínylette a találkozást. A bal első furán jár, a burkolat cafatokban, a lökhárító lötyög. Lehet, hogy le kell cserélnem, pedig már úgy a szívemhez nőtt…

Ráadásul követnek.

Egy buggy és két motoros, meg akik esetleg mögöttük, a felhányt porban robognak. Nem érhetnek utol, de a nyomomat sokáig követhetik. Egyfelől vissza kell térnem, hogy figyelmeztethessem az otthoniakat, másfelől így garantáltan rájuk szabadítom őket.

A mutató segít a döntésben: elég gyászos állásban van – nincs kérdés, fel kell tankolnom, mielőtt olajra léphetnék.

A hegyet megkerülve már látni a négylábú óriásként meredező olajfúrótornyot. Enyhén megdőlt, rozsdabarna tömege imbolyog a forróságban. Napégette oldalán sütni is lehetne, belül csak az utólag kialakított szellőztetés jóvoltából lehet megmaradni; cserébe szinte olyan, mintha viharban élne az ember.

Mire odaérek, addigra üldözőim remélhetőleg lemaradnak, és talán elég időt nyerek, hogy felvegyem a készleteket a lenti raktárakból. Felderítő vagyok, szeretem kerülni a feltűnést, örülnék, ha nem kellene felmennem magára a platformra.

Ha pedig mindent összeszedtem, csak beletaposok a gázba, és itt hagyom ezt a relikviát felprédálni…

– Van valami? – kiáltja felém az őrség Gyújtogató néven elhíresült vezetője. Nem kedvelem a csajt – de legalább kölcsönösek az érzéseink. – Úgy látom, sietős a dolgod.

Inkább megállom, hogy beszóljak neki, amiért ő és a bandája egész nap leginkább csak a seggét mereszti. Még ha ez nem is látszik az ő hátsóján…

A lerakathoz tolatok, enyhén odakoccolom a kocsit. Nem érdekel. Alighogy kiszállok, máris a hátamon érzem a tekintetét.

– Egy csapat van a nyomomban – mondom felé sem nézve, a szükséges ellátmányt válogatva.

– Jó, hogy szólsz.

– Akartam szólni… – kezdem a magyarázkodást, aztán észbe kapok: – Szóltam is.

Azonban ennyi nem elég neki. Sajnos én bírom rosszabbul a hallgatást.

– Csak kíváncsiságból: mihez kezdesz velük?

– Nem is segítesz? – kérdezi nyájasan, miközben a kocsimnak támaszkodik, ami szinte felér azzal, mintha erőszakkal akadályozná, hogy leléceljek.

– Mit akarsz tőlem? – próbálok nem kifakadni.

– Ki mondta, hogy akarok bármit is? Az én dolgom, hogy észrevegyem, ha valami nem stimmel, ha valami veszély leselkedik a toronyra.

Akkor mit bámulsz, nem én vagyok a veszély! – szeretnék rákiabálni, de ehelyett csak ennyire futja: – Nem riadóztatsz?

– Minek? – kérdez vissza fesztelenül. Felmutat az oszlopon felfutó lépcső pihenőjére. – Gyere!

Mit tagadjam: félek tőle. Követem. Egykettőre felkaptatunk; én kifulladok, ő még csak nem is liheg.

Éppen időben érkezünk az előadásra.

A csapat sóvárgó ebben a pillanatban fut be, de a mieink már várják őket. Mintegy vezényszóra borul lángba minden, lángszórók okádnak, Molotov-koktélok loccsannak szét. A sóvárgók nyüszítése a robbanómotorok morgásával kel versenyre. Az egyik égő motoros a torony lábának szalad, lekászálódik, tántorog, majd elhasal; egy másik láncát feje fölött pörgetve elkapja az egyik védő nyakát – Gyújtogató rám vigyorog, majd int: a következő pillanatban a küzdő felek egy nagy tűzgolyóvá változnak. A buggy tartja magát a legtovább, de már zabálják a lángok. Rövidesen kiveti belőle magát a sofőr, gurul párat a földön, megáll, s alighogy felül, már keresztül is szalad rajta egy lándzsa.

– Nem tudtam, hogy ilyen védelmi rendszereink vannak – nyögöm ki. – De ez csak az előőrs, akiket énutánam,  egyetlen kocsi ellen küldtek.

– Veled ellentétben én nem szeretek kapkodni – mosolyog Gyújtogató. – Ezzel nyertem pár órát összerámolni a cuccaimat.

– Ezt értsem úgy…

– Én sem mostanság akarok megdögleni.


Tovább a Saltlands-re, a magyar poszt-apokaliptikus társasjáték honlapjára.