2016. október 31., hétfő

Saltlands: Isten után - a kalmár szemszögéből

A kötél megszalad – de téved a szél, ha azt hiszi, ezzel meglephet. Kivárok, hadd teljen el magától, hadd fuvalkodjon fel – mire észbe kap, már ki is zsákmányoltam. Érzem a bőrön keresztül a felforrósodó sodronyokat, ahogy kesztyűs kezemmel lassan elkezdem szorítani a kötelet. Szép fokozatosan megállítom, tökéletesen uralom az anyagot. Ilyenkor mintha a szél is értem fújna.
De ne dőlj be neki, és sose becsüld alá!
A vitorlásom meg-megrándul, ahogy a szeszélyes elem nekiszalad a vászonnak. Résen vagyok. Mindig résen kell lenni! A szél már tudja, hogy csapdába ejtettem, erejéből nem veszít, mégis csillapodik, egyre kevésbé rángat és dobál. Hagyja, hogy akaratom szerint koncentráljam energiáit, talán ha tehetné, sem szökne már. Együtt, egyként száguldunk, s ez neki is jó. A sebesség közel negyven csomó lehet. Kivételesen örülök, hogy szinte üres a raktér, de így a segédvitorlát sem kell használnom – csak lassítana!
Most úgy kell a sebesség, mint egy korty víz – mindennél jobban.
És még van hová gyorsítanom! Jelenleg félszelezek, de ott szemben, ahol becsatlakozik az a völgy, ott megkaphatom a vágyott lökést, amivel megléphetek.
Szép lassan ejteni kezdek, érzem, ahogy a szél beáll mögém… – egy pillanatra elmélázok, a lábam későn tapos, nem találom el az ideális ívet a kanyarodáshoz, és megdob a kanyonból kicsapó légáramlat. A szél feletti oldalam a levegőbe kerül, három helyett két keréken vagyok. De ennyi nem fog ki rajtam, engedek egy karnyi hosszút a mozgókötélen, és máris visszazöttyenek. Épp időben, mert a sókéreg egy gyanús foltját is ki kell kerülnöm – ha beszakad egy kerék, szinte biztos, hogy helyrehozhatatlan károkat szenved a vitorlás.
Háromnegyed szélben vagyok. Ennek elégnek kell lennie. Több már aligha van a vitorlásban.
De a Sóságon ez nem elég!
Ma, most nem.
Még jobban összehúzom magam a kabinban, alig látok ki. Préselek, amíg az irány tökéletes nem lesz. A szél ereje sem akar gyengülni – kijelenteni nem merem, de remélem: velem van. Talán ötven csomóval is hasíthatok, a vitorlásom mégis bírja. Mint aki tudja, mi a tét.
Kihoztam a maximumot a lehetőségeimből. Innentől minden a szélen múlik, hogy mennyire marad hű hozzám. Könnyű elveszteni a kegyét! Ő maga a sebesség – élet és halál ura.
Legalábbis néha…
Néha elképzelem, ahogy üldöznek, ilyenkor jól meghajtom a vitorlást. Mások azt mondanák, hogy az értékes vitorla épségét kockáztatom, hogy gyorsítom az elhasználódását. Én azt mondom, hogy csak edzésben tartom őt is, magamat is.
Különben is, a szórakozás mindenkinek jár! Én így csinálom.
Emelkedik a talaj, a sóteknő fehérje itt már homokkal vegyül, de van elég lendületem, és a szél sem hagy cserben. Talán elhitte, hogy segítségre szorulok. Még fel sem érek ennek a borzasztó lusta dombnak a tetejére, máris meglátom az ismerős kettős-vitorlát. A menetszél gyengül, felhajtom a szemüvegemet.
A Bárka az.
Tudtam, hogy erre találom. Most szinte hallom, ahogy feszülten nyekereg állókötélzete, és ahogy ropogva küzdenek az árbocok. A matrózok, ha nem a vitorlák helyes állásáért fáradoznak, súlypontjuk változtatásával segítik a haladást, akár ki is dőlnek egy-egy kötél segítségével. Mindenki nyüzsög, teszi a dolgát. Ha pedig pihen, olyankor a menetszél tölti fel.
Gyönyörű darab ez a Bárka: orra kecsesen ível felfelé, hogy minél inkább felfeküdjön a légtömegekre, vitorlái őrült felhőkként dagadoznak. Gyönyörű, ámde lassú jószág, tíz csomóra ha képes. Hat, széles kerekével jellegzetes nyomot hagyva rója a sivatagot, a tervezésnek hála nem kell tartania a sókéreg beszakadásától sem. Legalábbis ameddig halad.
A Sóság egyik legkülönösebb csodája. Olyan ritka jelenség, hogy sokan a létezését is kétségbe vonják.
Állítólag valamelyik hajótemetőből származik – de ez baromság. Azok a rozsdaette roncsok már nem valók semmire. Tudom, hiszen mint a legtöbb kereskedő, úgy én is hajlamos vagyok ilyen dokkokat használni telephelyként – talán a sosem volt múlt szele ébreszt az emberben efféle vágyakat. Tény, hogy a Bárka nagyban hajaz némelyik épen maradt hajóra – törzse enyhén íves, elnyúlt és robusztus. De ez csak a rengeteg áru miatt kell, amivel megrakják, hiszen valaminek egyben kell tartania – tulajdonképpen ez a keret a Bárka gerince, erre csatlakozik a kötélzet, az ember és áru elhelyezésére szolgáló háló, de erre erősítették keresztben az árbócrögzítő gerendákat is. A gondosan felhelyezett, állítható légterelőknek hála a légellenállása sem vészes, egész gazdaságos egy dög. Az anyaga nem egységes: fémek és műanyagok, no meg rengeteg kötél. És akár hiszed, akár nem, az egyik árboc fából van! Noha pótolni már aligha tudnák. Rönköket sem találni már…
Mozgó kincses sziget ez a Bárka, a Sóság kóválygó ütőere – kis képzavar, nem képzavar! Kész népünnepély, mikor valahol kiköt.
Egyébként nem szokott ennyire imbolyogni, igyekszik mindig a stabilan fújó szelet és a sima, masszív talajt választani. Érdekes módon az észak-keletről érkező Hamisat követi, a kalmárok kedvelt szelét – szinte lehengerel, mikor rákezd, úgy ígér, hogy elhiszed, de ha nem figyelsz, nagyot koppanhatsz, vagy éppen hoppon maradhatsz a sivatag közepén.
Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy ideig szolgáltam a Bárkán. Egyike voltam a tucat matrózának, és bejártam vele a fél világot. Legalábbis az ismert világ felét. Az általam ismert világnak meg az egészét…
Ha majd odakint a semmi társaságában töltöd a napjaidat, meglásd, téged is megfertőz a filozofálhatnék!
A fülemben még most is csattognak a vásznak, fröcsögve ordít a kapitány, káromkodnak a matrózok. A fémszerelvények égetnek, az áruk a közbülső hálón ringanak és fészkelődnek. Aztán kiszabadul egy láda, ráveted magad, helyre kötözöd… Meghívatod magadat egy jobb ebédre, vagy valami szerre azzal, aki elcseszte a rögzítést. De aztán megosztod vele, mert a testvéredként tekintesz rá…
Állj! Elérzékenyülök, ha túlzásba viszem a nosztalgiát.
Állítok a saját, háromkerekű, oldalkocsis járgányom vitorláján, egy kicsit kevesebbet csapolok meg a szél végtelen erejéből. A Bárkát követem, őérte azt sem bánom, ha még többet vesztek előző sebességemből. Mit tagadjam: remélem, lesz alkalmam pazarló módon örömkönnyeket ejteni a legenda fedélzetén!
Igen, jó lenne – miért kezd el préselni a híres vitorlás? Ilyen jó szélről neki kár letérnie, még ha az irány nem is tökéletes…
Talán miattam? Megtisztelő. Rettegik a nevem, legfeljebb a Sóság viharai elől iszkolnak el fürgébben… De a viccet félretéve, minden bizonnyal látnak engem, elég matróza van a Bárkának, sőt, néha még utast is felvesz a kényelmes, ámde vízben gazdag fajából. Biztos vagyok benne, hogy észrevettek.
Hahó! – kiáltanék, de észbe kapok. Fő az elővigyázatosság. A Sósággal szórakozhatsz, de nem érdemes túlzásba vinni a dolgot.
Hunyorogva körülkémlelek, hátha látok valahol valami gyanúra okot adót – porfelleget, furcsa – tulajdonképpen bármilyen – tereptárgyat, forró felületről árulkodó délibábot. De nem találok semmi említésre méltót – a Sóság pont olyan, mint lenni szokott: üres, nyugodt. És persze hamis.
Nem áll össze a kép, viszont a fél nyakamat tenném rá, hogy amerre a Bárka tart, arra semmi nincs. Semmi érdemleges, amiért egy ekkora dögnek megérné odahajózni, kockáztatva az elakadást, amivel az ismeretlen utak és szelek kecsegtetnek. A minden hájjal megkent kapitánynak ezt tudnia kell.
De mi az, amit én nem tudok, ám ő ezek szerint mégis?
Eltévedhetett? Na, ne nevettess! Különben meg lefogadom, hogy szállítanak jópár térképet – még ha azok fele hamisítvány is. Legutóbb még szextánsa is volt a kapitányának. Igaz, a Bárka olyan lassú, hogy a túlméretes ékszernek tűnő fémcsoda inkább csak dísz lehet – nagyon bénának kell lenni ahhoz, hogy elkeveredj ezzel a vánszorgó monstrummal… Nem is beszélve a domborzatnál is megbízhatóbb csillagokról. Ha éjszaka lehunyom a szemem, szinte magam előtt látom az égbolt térképét – botorság lenne a matrózokról kevesebbet feltételezni.
Akkor miről van itt szó?
Én csupán be akartam köszönni, nem szándékoztam velük feltétlenül üzletelni. A régi ismerősök mindig megérdemelnek egy kis kitérőt. Az emberi kapcsolatokat amúgy is ápolni kell – ez alap a szakmámban. Egy barátnak te is sokkal könnyebb szívvel adsz kölcsönt valami kockázatos vállalkozásra, vagy veszed meg tőle a Sóság legfantasztikusabb, multifunkciós ásóját, nemde?
A kezemben már ott figyel a csak a legindokoltabb helyzetekre tartogatott jelzőpisztoly. Feltartom, ujjam a ravaszon, és…
Nem.
Így nem követhetem a Bárkát. Akármi is viszi célja felé – a szélen kívül –, az nem az enyém. A Sóság nem tolerálja a kitérőket. Ha nekivágsz a sivatagnak, tudd merre, meddig és miért mész. És légy tisztában az azutáni, majd a következő állomásoddal is.
Ha annyira barátkozni akarok, a legközelebbi jelentős kereskedelmi útvonalat, az eddigi irányomat – és nem a Bárkáét – tartva, jó hat mérföld múlva metszem. Vagy itt terpeszkedik a közelben Vásáros, egy bájos, földhözragadt szemétdomb. Ott is akadnak jó cimborák és még jobb üzletek.
Félig üres a rakterem – és az is elég lesújtó: a vízen, meg némi lomon, szir-szaron és kacaton kívül kb. semmim nincs. De fel a fejjel, az ilyen esetekben jön képbe az üzleti érzék!
Kacsintanék, ha lenne kinek.
Legyen hát Vásáros. Talán ott tudják, mi lelte a Bárkát, miért kanyarodik le az útról, s vét a józan ész ellen ez a csodaszép, lomha dög.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése