A
táska tetejéből téptem fejkendőnek valót. A maradék a vizet
még takarja így is valamelyest, a kaját pedig jobbnak láttam a
tegnapi nap folyamán folyamatosan elfogyasztani – volt vagy húsz
falat az egész, csesszék meg. Pedig már akkor éhes voltam, mikor
rám támadtak a repülőgép hordozón… Kell az energia, mert
minden most, az elején fog eldőlni – meg tudok-e tenni elég
távot, észre tudom-e venni időben a túlélést ígérő jeleket.
Egy
józanító pofon – figyelj oda!
A
vizet, azt hiszem, túlsóztam, ennyi sót csak nem izzadtam ki.
Lassan járok, gyakran kerülök, nem vállalok be nehéz terepet. Az
óránkénti pihenőket is betartom, de egyre nehezebb a
meneteléssel, ezzel a látszólagos haszontalansággal foglalkoznom.
Kevés az inger, és úgy tűnik, semmire sem megyek ezzel az
egésszel.
Kezdek
kikészülni.
Hiszen
ezzel csak elodázom a véget, ami mindenkinek jár. A születéshez
kapod. Számít, hogy én nem tudok semmit a sajátomról? Aligha
jelenthet ez kibúvót a halál elől…
Szembeköpném
azt is, ha lenne nyálam… Mikor pisáltam utoljára?
Aztán
valahogy eltelik még egy nap, és reggel kótyagos fejjel simán
kiiszom a maradék vizet a kulacsból. Most pedig megihatom a levét
a saját ostobaságomnak: ez lesz így az utolsó szakasz.
Nem
baj, gyerünk, tovább!
Gyorsan
nekem kezd a sivatag. A beszívott levegő éget, belülről szárít.
Pecsenyévé pirult a karom, a szám véres, ahogy feltöredeztek
cserepes ajkaim. A nyelvem úgy feldagadt, hogy nyelni
is alig tudnék. Minden reszket körülöttem, aztán megjönnek a
pöttyök is: vörösek, feketék, nem hagynak békén, akármerre
fordulok, mindig követnek… nem hagynak…
Néha
kapok egy kis szelet, de már ez sem hűsít, sőt inkább segít a
sivatagnak kiszipolyozni belőlem a maradék erőt – búcsúajándék
a Sóságtól.
Az
előbb az egyik homokbucka esküszöm megelevenedett – egy kis
hallucináció is, már azt hittem, elkerüljük egymást…
Mi?
– pattan fel bennem a félholt ösztön. – Megelevenedett valami?
Vagy halluztam? Mi?
Úgy
belém szorul a levegő, hogy még a gondolatom is megszakad.
Verdesek, mint egy ostoba hal… Hal? Csak nem lepereg előttem
életem filmje, hogy ezek a régi, gyökértelen emlékek kísértenek?
Egyáltalán
hogy jut időm ilyesmin agyalni? Mi történik? Miért nincs már
vége?
Simán
megölhetne, erre elenged – gyakorlott a tag, éppen csak annyi
erőm maradt, hogy ne veszítsem el az eszméletemet.
A legegyszerűbb ellentámadásra, a
legkisebb ellenállásra sem vagyok képes. A történések is
csakúgy zajlanak, villognak a képek. Még mindig nem vagyok
meggyőződve arról, hogy nem ezt az életem-filmje-baromságot
látom. Megfosztanak a katanámtól, és kicsivel később
megtalálják a kést is a gyakorlott zsebesek.
És
ha mindez nem volna elég: jön a fehér fény!
Nem,
ez csak a közeli, déli verőfényben úszó, leporolt sóteknő.
De
vajon jól jártam-e?
Alig
állok a lábamon, mégis ketten, két oldalról támogatva
lökdösnek. A magasabbik – aligha szándékosan – árnyékot ad
nekem. Valami csillog az oldalán. Remélem a katanám. Érzem a
mozdulataik félszegségén, mennyire tartanak tőlem. Hát igen, még
mindig tiszta vér vagyok. Szívesen megmutatnám, hogy van okuk
félni, de ahhoz még kéne egy kis erő. Pedig az egyikük feltűnően
gyenge – érzem. Megtanultam érezni az ilyet… A másik viszont
vékonyságához mérten keményen szorít; teste inas és valahogy
olyan göröngyös, amikor akaratlanul nekidőlök. Mintha valami
darabokat harapott volna ki belőle. Vagy elaludt a sóban, és az
kimarta… a Sóság megkóstolta…
Remélem,
legalább megitatnak, mielőtt sort kerítenének valami aljasságra!
Nekik is jobb lenne úgy…
Egyébként
ezek az idióta kitaszítottak – lefogadom, hogy azok! – nem
olyannak tűnnek, mint akik meg akarnának erőszakolni – annál
sokkal lerobbantabbak, és különben sem mernék. Nem, ezek csak
senkiházi sóagyú homokpatkányok. Rokon faj a
tengerészgyalogosokkal. De remélhetőleg könnyebben kezelhetőek,
mint a sok kanos katona volt.
Legutóbb
csak úgy szabadulhattam meg, hogy veszettnek tettettem magam. Ha
egyáltalán tettettem a kórt. Ez a mostani gyengeség viszont
olyan, mint a gyógyultság…
Eleinte
azt hittem, a kitaszítottak
valami táborba vezetnek. De nem, ez csak a félsikert hozó
rajtaütésük színhelye. Két vitorlást fogtak. A kisebbik
vitorlájában és kötélzetében komoly károkat okoztak. Nem
hiszem, hogy egyhamar mozgásra lehetne
bírni. A másik egész szerencsésen
megúszta; nyikorog
és billeg, kerekei fel-felhágnak az elé hordott kövekre. A
szél cibálja a vitorláit,
indulna a
megtermett négykerekű.
A
kitaszítottaknak is van egy halottjuk. Egy negyedik
meg jó úton jár afelé. Az ötödik
őt ápolja.
Bár… ő talán nem is közülük való, talán ő is zsákmány,
akárcsak én. Akkor meg mit pátyolgatja azt a férget?
Elenged
az egyik, mire a másik éles körmei rögtön belém vájnak. Nagy
ívben megkerül előbbi kísérőm, majd leül velem szemben. Bőre
májfoltos és aszott, ahol kilátszik a hulladékból fércelt
ruhából. Talán nem csak főnöki státuszát mutatja azzal, hogy
helyet foglal, hanem fáradt is már ahhoz, hogy ácsorogjon.
– A
foglyunk vagy – mutat rám reszketve. A hangja olyan, mintha valami
unatkozó hülye gyerek egy nyekergő ajtót nyikorgatna.
– Te
meg egy kivénhedt fa…
Ezek
még az illemet sem ismerik, gond nélkül lekevernek egyet. Eldőlök,
mint egy zsák. Kicsit rájátszok.
Az sosem baj, ha alábecsülnek. A Kapitány is ezt tanította: van,
hogy jobb meghúzni magad, mert akkor a meglepetés erejét
kihasználva sokkal nagyobb kárt okozhatsz… Bár ezúttal lehet,
hogy kevés lesz az erőm.
De
a jó Sóság majd csak kisegít valahogy…
– Mit
röhögsz? – förmed rám az erősebbik.
Az
előbb természetesen ironizáltam, de ebből a nézőpontból
tekintve lehet, hogy nem is vagyok olyan messze az igazságtól –
sőt, baromi közel vagyok, a számat máris marja a só.
– Ne
próbálkozz semmivel – folytatja a vén csont. – Nem akarunk
bántani. Eladunk téged. Jó sok vizet kapunk érted. És szabad
utat. Cserébe elengednek majd ezek a… fosztogatók.
Mintha
érdekelne itt bárkit bármi…
Ülésbe
ránt az inas kitaszított, mire úgy teszek, mintha túl erős lett
volna, és átbillenek a másik felemre. Na, erre most végre
istenesen berág rám. Felpofoz, mint annak a rendje – ez jó, mert
amúgy sincs már nyálam.
Egy
mosoly belefér még a részemről – a szeme csillanásából
látom, hogy nem tudja hova tenni. Valóban, igazán kitett magáért,
ami az ütleget illeti.
Meghúztam
magam, ahogy a Kapitány tanította. Most ideje támadni – és ha
támadásra adod a fejed, légy könyörtelen és pusztító!
Hirtelen
felkapom kókadozó fejem, és szemen köpöm a kitaszítottat a
véres sóval, amit az előbb a földről haraptam föl. Felordít.
Gyorsan kell cselekednem, de izmaim ezekkel a seggfejekkel vannak,
olyan, mintha folyóhomokban küzdenék. Amúgy sem az erkölcseimről
vagyok híres, de most azt gondolom, igenis célszerű az ágyékába
taposnom ennek az üvöltő baromnak. A vén, hebegő hülye
szerencsére nem támad, ijedtében majdnem hátra is esik. Nem is
baj, a negyedik, aki az előbb még ápolta a legújabb hullát,
potenciálisan veszélyesebb…
Főleg,
ha elorozza előlem az egyetlen épen maradt vitorlást! Na nem, azt
már nem!
Szerencsére
az inas kitaszított a segítségemre van. Vakon, kissé hadonászva
nyújtja felém a kését. Az én
késemet.
– Köszi!
– mondom, miután előzékenyen kicsavarom a kezéből a fegyvert.
Inkább
az én szerencsémre, de nem kell bemutatót tartanom a késdobó
technikámból – most biztosan elvéteném. A vitorlást elkötni
igyekvő ugyanis minden rábeszélés nélkül megadja magát, pedig
szerintem nem lenne esélyem vele szemben. De ő szemlátomást bele
sem gondol a harcba. Nyúzott arcán a szemüveg szinte zörög.
Szakálla gondosan nyírt, inkább csak az elmúlt időben
zilálódhatott össze. Jobban megnézve nem valószínű, hogy
kitaszított. Talán valami tudósféle. Azoknak fontos, hogy lássák
az apró betűket – az átlagembernek elég annyit alakról
felismernie, hogy „Kocsma”, meg „Bordélyház”.
A
mihez tartás végett megkerülöm, majd lépen szúrom a lassan már
látását visszanyerő inas kitaszítottat. Benne hagyom a kést,
hogy a hasüregébe vérezzen. Felkapom a katanám. Nagyon nehéz.
Nem
látom a tudóson sérülés nyomát, mégis az a benyomásom támad,
hogy rossz bőrben van. Korgó gyomrom siet ekkor a segítségemre:
mindenki, még a saját késével ültében hadonászó öreg is
sovány, még kitaszítotti viszonylatban is. Kemény idők járnak
mostanság. Mióta is nem esett eső?
Talán
a tudóst szánták betevőül rosszabb időkre, ha elfogynak a friss
hullák? Igen, az lehet, főleg, hogy az én testemet máshol jobban
is lehet kamatoztatni…
Na,
mi legyen? Nem vagyok éppen vitorlázós alkat, és őszintén
szólva, azt se nagyon tudom, hogy hol vagyok… Az utolsó akárhány
kilométeren csak nyomokban voltam magamnál; azt már rég
megtanultam, hogy haladjak előre a tudatom nélkül. Még az alvás
is megy sík terepen…
A
navigálást meg tudnám oldani – ha lenne iránytű, esetleg
térkép, vagy akár idő és ellátmány, hogy a csillagok alapján
belőjem a helyes irányt. De ez a fickó, akit tudósnak képzelek,
csak tud valamit, csak van valami támpontja. És az egyik vitorláson
érkezett. Az ő segítségével talán mozgásra bírhatom az épet,
a nagyobbikat.
De
előbb…
– Elő
a vízzel, meg a kajával, szaporán! – mutogatok a vitorlások
felé.
Csak
van valami tartalékuk! De meg sem moccannak.
– Azt
ne mondjátok…
– El
akartam mondani… – hebegi a tudós. Aztán nagy levegőt vesz. –
Üldöztek minket… ezek az újak… a fosztogatók… Ki kellett
dobnunk a fölösleget… Egy kevés vizet hagytunk csak…
– Semmi
kaja?! – rökönyödök meg és a kitaszítottra nézek. Az vissza
rám. Mióta ismerem, nem volt még ilyen nyugodt. A szemétláda
kannibál!
Rávigyorgok
véres számmal, miközben leheveredek az inas hulla mellé.
Valójában vicsor ez, mert nem őszinte.
– Van
tüzed, vénember? – förmedek rá, mire úgy szorítja össze a
szemét, mintha csak attól félne, őt is szemen köpöm.
Nem
felel, de most se erőm, se kedvem nincs
kiverni belőle a választ.
– Azt
ne mondd, hogy nyersen eszitek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése