2016. november 20., vasárnap

Saltlands - a Sámán

Az érkező csapat port és sót hányva maga mögé robog felém. Az elől haladó, géppuskás trón alatt roskadozó terepjáró akár egy élőhalott, csonttá sorvadt fenevad. A tetején a vezér jóllakott keselyűként terpeszkedik az enyhén rugózó, hegesztett csőfészekben. Nem őrültebb, mint a többi, az agresszivitása is átlagosnak mondható. Ám ez a szint semmi jót nem jelent. Néhány alacsonyabb rendű, könnyű kocsi, meg egy légpárnás kíséri benzinpazarló-módon összevissza kanyarogva, egymás közt manőverezve. A halálukat kísértve száguldoznak, de sosem előznék meg urukat. Legalábbis amíg nem akarják letaszítani a trónról, vagy nem csatába mennek. Afféle testőrség ez, csupán töredéke a teljes bandának. Két-három gyalogos vonalszerű alakja is imbolyog a felkavart háttérben, az egyikük különösen remeg, talán épp kidőlni készül – a forróság kettős hatása.
Vajon visszafordulnának társai, kockáztatva a hasonló sorsot ezen a napégette senkiföldjén?
Találgatok, hogy melyikük lehet az, de nem izgat már annyira a kérdés. Néha úgy érzem, parttalan ez az egész, hiába minden erőfeszítés azért, hogy megmentsem őket önmaguktól. És ezt a többiek már régen felismerték.
Egyébként valószínűleg visszafordulnának. De csak a hozzá hasonló nincstelen gyalogosok, akik dögevőként másznak a kocsik keréknyomában. Mert ahol háború van, ott hulla is van. Ahol hulla van, ott felszerelés is akad, s a harciasabb kolóniákkal vívott csatákban nem ritkán elhullik néhány pilóta is. A szerencsések és a kitartóak pedig azonnal lecsapnak a felszabadult járműre, aminek eredménye többnyire az, hogy közülük is mindössze egyvalaki hagyja el füstöt okádva a csatateret (vele meg lehet, hogy a sebesség mámora végez…).
Elteszem a kürtöm, pedig a sóhajommal szólaltathatnám csak meg igazán…
Van ennek – tulajdonképpen bárminek is – értelme? Eljöttünk idáig, pedig ennél csak élhetőbb helyeken söpörtünk át. A vezérek nem találták megfelelőnek egyiket sem – indok persze mindig volt. Ész kevésbé. Még az is elhangzott egyszer, hogy túl nehéz a levegő, túl párás… Ennél szárazabbat viszont aligha kaphattunk.
Nesztek, ti válogatós bolondok: a Sóság!
Megint ezen rágódom. Lehet, hogy csak délibáb, de úgy érzem – remélem –, mindig közelebb kerülök a válaszhoz. Mert egyre inkább az a benyomásom, hogy a harcosaink számára bizony van lehetőség a pusztításban. Mert az maga a lehetőség. Az élet. És a hozzá tartozó, könnyen elérhető halál. Alkalmazkodtak a körülményekhez. Minden faj legalapvetőbb szükséglete, s így az emberé is a szaporodás, a túlélés és az ő esetükben természetesen a tengely – ezek körül forog a létük. Menni, amíg lehet, és felélni, amíg van mit.
Nincs ebben semmi elítélendő, ez most a természetes.
Nekem pedig az a választott feladatom, hogy megőrizzem bennük azt a kevés emberit a szokások, a rituálék, a történetek révén, hogy egy kicsit többet lássanak, többet értsenek meg a világból a „gyilkolás-zabálás-párzás-alvás” sebes körforgásán túl. Mielőtt huszonévesen elhullanak. Ezért küzdök, ezért próbálok kiizzadni idekint mindenféle mesét, mert különben szétesik az a kevés is, ami van. Nem akarok abba belegondolni, hogy mi lesz akkor, ha nem sikerül, s a végén csak mi maradunk meg az emberiségből…
De tulajdonképpen mit akarhatok egyáltalán, amikor a saját Istenünk is azzal tűnt ki a különböző telepek és népek isteneinek sorából, hogy nincs? Hogy elment, hogy elvonult? Még neve sincs… Hagyatéka, az engem is tanító Nagy Sámán utolsó szavaival közvetített üzenet: „Engem elfeledett, de el nem hagyott titeket. Utatok a cél, a végén vár majd rátok.”
Átok – morgom.
Istenünknek a Nagy Sámán mártíromságában kicsúcsosodó kultusza mind a mai napig kísér és kísért bennünket. Nem az ő hibájuk, hogy nem értünk célt, de mostanra már egyre kevesebben hisszük, hogy egyáltalán lehetséges.
Mert mi vezet hozzá?
A tapasztalatok szerint jóformán bármi, amibe belekapaszkodhat az ember: „ez, na, látod, ez, ez valami, mert olyan… valami!” Vagy egy tárgy, amit a Hadúr ereklyének kiálthat ki, vagy amit totemként tisztelve, fennakadt szemekkel körülordíthattak a sámánok, hogy: „Íme, a jel, jó úton haladunk Felé!”
Megkockáztatok egy utolsó pillantást az emelkedő, s a hegyek irányába – jó munkát végeztem, nem látszik a lábam nyoma. De minek is titkolom? Hiszen mi egyébbel is hozakodhatok elő, ha számon kérnek? Nem volt ugyanis valami termékeny ez az útmutatás keresés… Vagy nagyon is az volt, csak megfelelően kell értelmezni?
Utóbbi mindig, minden élethelyzetben igaz.
Már felismerem az érkezőket arcról is.
Megfelelően értelmezni és megfelelően tálalni. De még nem állok készen. Gondoljuk végig még egyszer!
Kicsivel arrébb a szél jóvoltából frissen előkerült egy lapos, tányérszerű mélyedés, aminek a közepén, sárgás kövek között egy vízgyűjtő nyílása rejtőzött. Ám víz nem csillogott a lefelé szélesedő tölcsér alakú ciszternában, de olaj sem, mint ahogy arról egy, a vidéken portyázó másik csapat beszámolt: egy épen maradt csontváz ült felhúzott lábakkal porzó fenekén. Hogy miként érkezett meg számára a halál, nem tudtam megállapítani fentről. Amúgy is inkább a kuruzslásban, mint az orvoslásban vagyok jártas. Persze a kiszáradás mindig megalapozott tipp ezen a vidéken. De az is érdekes, hogy majdnem teljesen befedték kővel a tetejét. Talán valami gonosztevő lehetett? Kemény ítélet. Még nálunk is az lenne…
Íme, ez hát a mai útmutatás-kérés eredménye, és ezt is csak a tikkasztó botorkálásnak és a vakszerencsének köszönhetem. Titkolhatom – de minek? Van értelme, van itt üzenet? Mit akarhat közölni a csontváz révén a néma, eltávozott Isten? Köreinkben a csont gazdagságot jelent, még ha abszurd is a koncepció.
Kincset rejt a Sóság?
Mit találtál? – dörren rám a vezér, mikor még meg sem áll.
Reméltem, hogy több időm van.
A vezér teste csillog az izzadtságtól és a rárakódott olajba tapadt só- és homokkristályoktól. Idáig érzem a szagát – fürdővíz nincs, a homok pedig sós, nem dörzsöli be magát vele az ember. Az én vezérem ezzel együtt is kifejezetten szagos. Gyanítom, hogy ezért sem vitte túlzásba a hivalkodást, ami a szövetruhákat illeti: csak bordacsont páncélt visel csupasz bőre fölött. Arcán a tetoválások szolidak és kerülik a különösen érzékeny helyeket – keménysége csak álca.
Megtaláltad, sámán? – áll föl a trónján, miközben terepjárója körülöttem köröz.
Igen, van itt…
Akaratom ellenére megzavarodok, pedig jól tudom, hogy ez az egyik legnagyobb hiba, amit egy ilyen erőszakos, a szép szót hírből sem ismerő, de babonás társaságban elkövethetek. Megtaláltam? Mit? Ja, hogy az istent… Persze, élcelődj csak, te csonttal kivert véglény… Ha tudnád, hogy talán nem is tévedsz akkorát…
Mi van előttünk? – faggat tovább a vezér, s tudva, hogy a sókéreg bármikor beszakadhat, a közeli sziklás részen parkoltatja le a terepjárót. – Mi vár ránk az úton?
Ilyenkor adományt szoktam kérni cserébe, a Sóságon többnyire vizet. De látom rajta, hogy már az időhúzást sem nézi jó szemmel. Aljánál fogva előre tartom a sámánbotomat, majd a fejem fölé emelem. De még most sincs meg, hogy mivel is kellene előhozakodnom.
A vezér a pisztolya kakasát próbálgatja.
Elmondjam egyáltalán nekik, amire jutottam? – furakodik előre agyamban az egyre égetőbb kérdés. Vagy amire lehet jutni… Vagy ismét csak egy mesét költsek? Valami egyszerűt, ami megnyugtatja őket, amitől kevésbé viselkednek majd vadállatként.
Ön és közveszélyesként.
Az egész banda engem méreget. Vannak köztük, akik szimpatizálnak velem, de ez önmagában kevés. A csend életveszélyesre nyúlik. Alakítanom kell.
Lá-áttam – remegtetem meg gyakorlottan, ezúttal a félelmet is segítségül hívva a hangom, s remélem nem csak nekem tűnt parádésan révültnek. – Az irány… az irány követendő… – megpörgetem a botot, így, félig kiszáradva szinte a látványába is beleszédülök, majd hirtelen megállítom a titkom irányában. – Gazdagság vár ránk… Csontok! Csontok a homokban! A szél segít: megretten jöttünktől, s felfedi előttünk a Sóság kincseit! A Sóság népét is ő vezeti – kövessük hát!
A vezérnek láthatóan nincs ínyére a dolog, nem lehet megállapítani, hogy hisz abban, amit javarészt improvizáció formájában előadtam, vagy csak az emberei összetartásában betöltött szerepem végett nem fojt meg.
Fogd a mocskos rongyaidat! – veti oda nekem a nálam összehasonlíthatatlanabbul piszkosabb vezér. – Vitorlákat láttunk a környéken.
Ez könnyen ment. A vagyonszerzésre mindig lehet alapozni, néhányan máris a mutatott irányba pillantgatnak. Miért is nem gondoltam erre korábban? Néha túl sokat feltételezek az emberekről…
Csak egy pillanatig habozok, aztán elkapom a levegőben elengedett botot. Ezen kívül az egyetlen holmim a porzó vizestömlő. Az egyikük felveszi a földről és felém nyújtja, látom rajta, hogy kérdezne, de nem meri a vezér jelenlétében. Érzem, ahogy őszinte, féloldalas mosoly rángatja a szám szélét, miközben hagynak felülni a terepjáró hátsó, kényelem helyett – a fémrudak jóvoltából – leginkább életveszélyt és vágásokat kínáló lökhárítójára.
Talán nem is baj, hogy nem osztottam meg a vezérrel azt, amit még jelenthet az útmutatás. Mert a gazdagságon kívül van egy másik olvasat is, miszerint elképzelhető, hogy az Istenünk valóban ezeken a sóteknőkön vár bennünket.
És lehet, hogy egy víznyerő mélyén belehalt a várakozásba.