2016. március 6., vasárnap

Metro 2033: Budapest alatt az ég – 1. A legalján

Tudom, hogy nem fognak elengedni, míg meg nem döglök. Nem is hitegetem magamat. Fölösleges. Kifújom a levegőt, aztán beszívom, ha jut még ebben a világtalan cellában egy ilyen koszlott tüdőre való. Olyan szomjas vagyok, hogy a torkom fáj, nyelni is alig bírok. De nem fogok a abból a pocsolyából inni. Nem mintha nem oltottam volna szomjat már rosszabbal.
Egyszerűen csak elegem van.
Ekkor valami csörömpölés töri szét halotti csendemet. Egy tányér az. Aztán egy vizespalack is nekem gurul.
Tapogatózva kinyúlok értük, de minek. Vissza is hanyatlok. Mire jó ez? Hagyjatok. Elfogtatok, bezártatok, megvertetek… Ugyan mibe tellett volna egy kicsit folytatni a gyötrést, hogy be is végezzem földi pályafutásom?
Sokak szerint létünk valójában már maga a pokol.
Régen az efféle nyavalygásra röhögve feleltem, hogy ugyan, ez még csak a metró. Ami maximum purgatórium lehet.
De ez, ahova most kerültem… ez nem fair! Nem érzem úgy, hogy rászolgáltam volna erre a k***a életbe! Vannak hibáim, sőt, csúnyább bűneim is…
Na mi az, hívő lettem így a végére?
Ez a metró – igyekszem magamban tudatosítani. A kiégett Budapest alatt vagyok, ez pedig a metró. És még csak nem is a legmélyebb pontja, még ha én ott is érzem magam – ahhoz túl „kinti” a levegő, mentes a lenti jól megszokott bűztől, ami e földi látszat-poklot oly otthonossá teszi.
De akkor miért vagyok itt? Kinek, melyik jóakarómnak köszönhetem ezt a csinos kis cellát?
Ami a visszhangokból ítélve nem is olyan kicsi…
Nem látom az egészben az értelmet, és most ez kezdi ki az idegeimet. Bekaszliztak ide, azt jónapot. Nincs fény – senki nem kíváncsi rám. Ezt szántátok nekem? Azt akarjátok, hogy itt végezzem? Fene a szadista fajtátokba… Meg sem hallgattok… pedig az utolsó szó jogán azért lenne mondanivalóm…
Mesélhetnék ezt-azt…
Mesélj nekünk – szólal meg a sötétség, mintha víz, de a helyzetemet tekintve inkább vizelet alól érkezne a hangja.
Csak legyintek, pedig még én sem látom a kezemet a sötétben. Tenyerem valami hideg lébe toccsan, de nem ez az, ami kijózanít.
Cellatársaim vannak?!
Halljuk! – kérlelnek a hangok.
Kik lehetnek? Pedig sejtem, még ha a józan eszem most sem hajlandó hinni bennük, a metró eleven homály-szerzeteiben, az Árnyakban.
Tudatom tiltakozik, de a félelem erőt vesz rajtam, hólyagom is félig ürül, mire eszmélek.
Mi lesz már?
Köszörülöm a torkom, köszörülöm, de a hangom akár egy kisfiúé, nem akar erőre kapni. A szemem szinte fáj, úgy meresztem. De végül felhagyok vele: ha ők azok, valószínűleg nekem sem adatik meg, hogy megláthassam valódi mivoltukat. Inkább nagy, utolsónak is beillő lélegzetet veszek, és elmesélem, mi történt Budapest alatt, miután fent már minden megtörtént.