Tudom,
hogy nem fognak elengedni, míg meg nem döglök. Nem is hitegetem
magamat. Fölösleges. Kifújom a levegőt, aztán beszívom, ha jut
még ebben a világtalan cellában egy ilyen koszlott tüdőre való.
Olyan szomjas vagyok, hogy a torkom fáj, nyelni is alig bírok. De
nem fogok a abból a pocsolyából inni. Nem mintha nem oltottam
volna szomjat már rosszabbal.
Egyszerűen
csak elegem van.
Ekkor
valami csörömpölés töri szét halotti csendemet. Egy tányér
az. Aztán egy vizespalack is nekem gurul.
Tapogatózva
kinyúlok értük, de minek. Vissza is hanyatlok. Mire jó ez?
Hagyjatok. Elfogtatok, bezártatok, megvertetek… Ugyan mibe tellett
volna egy kicsit folytatni a gyötrést, hogy be is végezzem földi
pályafutásom?
Sokak
szerint létünk valójában már maga a pokol.
Régen
az efféle nyavalygásra röhögve feleltem, hogy ugyan, ez még csak
a metró. Ami maximum purgatórium lehet.
De
ez, ahova most kerültem… ez nem fair! Nem érzem úgy, hogy
rászolgáltam volna erre a k***a életbe! Vannak hibáim, sőt,
csúnyább bűneim is…
Na
mi az, hívő lettem így a végére?
Ez
a metró – igyekszem magamban tudatosítani. A kiégett Budapest
alatt vagyok, ez pedig a metró. És még csak nem is a legmélyebb
pontja, még ha én ott is érzem magam – ahhoz túl „kinti” a
levegő, mentes a lenti jól megszokott bűztől, ami e földi
látszat-poklot oly otthonossá teszi.
De
akkor miért vagyok itt? Kinek, melyik jóakarómnak köszönhetem
ezt a csinos kis cellát?
Ami
a visszhangokból ítélve nem is olyan kicsi…
Nem
látom az egészben az értelmet, és most ez kezdi ki az idegeimet.
Bekaszliztak ide, azt jónapot. Nincs fény – senki nem
kíváncsi rám. Ezt szántátok nekem? Azt akarjátok, hogy itt
végezzem? Fene a szadista fajtátokba… Meg sem hallgattok… pedig
az utolsó szó jogán azért lenne mondanivalóm…
Mesélhetnék
ezt-azt…
– Mesélj
nekünk – szólal meg a sötétség, mintha víz, de a
helyzetemet tekintve inkább vizelet alól érkezne a hangja.
Csak
legyintek, pedig még én sem látom a kezemet a sötétben. Tenyerem
valami hideg lébe toccsan, de nem ez az, ami kijózanít.
Cellatársaim
vannak?!
– Halljuk!
– kérlelnek a hangok.
Kik
lehetnek? Pedig sejtem, még ha a józan eszem most sem hajlandó
hinni bennük, a metró eleven homály-szerzeteiben, az Árnyakban.
Tudatom
tiltakozik, de a félelem erőt vesz rajtam, hólyagom is félig
ürül, mire eszmélek.
– Mi
lesz már?
Köszörülöm
a torkom, köszörülöm, de a hangom akár egy kisfiúé, nem akar
erőre kapni. A szemem szinte fáj, úgy meresztem. De végül
felhagyok vele: ha ők azok, valószínűleg nekem sem adatik meg,
hogy megláthassam valódi mivoltukat. Inkább nagy, utolsónak is
beillő lélegzetet veszek, és elmesélem, mi történt Budapest
alatt, miután fent már minden megtörtént.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése