Az
első igazán hideglelős találkozásom az árnyékkal a Zöld vonal
lázadásának egyik utórengéséhez köthető. Szinte szokássá
vált ilyenkor, hogy a Deák téren székelő Központ összeguberálja
a hadrafogható csavargókat, akiket romantikusan csak sztalkernek
hív mindenki – ha valami igazán sz*r, egy név sokat javíthat a
megítélésén.
Így
kerültem én is a képbe, mint zöldfülű sztalker, bármilyen
hülyeségre kapható zsoldos. Engem is, ahogy többi, jelöletlen,
központi egyenruhát véletlenül
sem
viselő kollégámat odavezényeltek a Kálvinra, hogy segítsek
elhallgattatni a Zöld vonal bajkeverőit, akik ketté akarták
szakítani a metrót. A
cél ezen
belül
adott volt: nekem egy klubbon kellett tartanom a szemem, de inkább a
puskacsövem. Ex-disznógané-lapátolóként
persze nem voltam járatos a monumentális megállókkal bíró Zöld
vonal városállamaiban.
Viszont sztalkernek álltam – kellően nagy volt a mellényem,
aminek
az lett az eredménye, hogy egy-kettőre
elvesztem a Kálvin sokemeletes,
rogyásig beépített csarnokában. A helyiek pedig,
zavargás ide vagy oda, közönyösen figyelték
szerencsétlenkedésem.
Aztán
eldördültek az első lövések, melyeket további fülsüketítő
kaffogás követett a zárt térben. Az emberek jellemzően békésen
visszahúzódtak, mint akik már megszokták az ilyesmit. Az én
őrhelyemen semmi olyan nem történt, ami indokolná, hogy
megrángassam a ravaszt. Aztán jöttek az elfojtott jelentések a
rádión: nem mi lövöldözünk és még csak nem is ránk tüzelnek!
A
zaj fentről, a helyi, aluljáróban létesült dögpiacról jött.
Kárörvendően léptem ki leshelyemről, de azért
kezem
ügyében hagyva el
sem sütött fegyveremet (ami egyként később, a következő akcióm
során be is ragadt,
de erről majd máskor). Az
egyik legnagyobb véleménykülönbség éppen ebben volt a mieink és
a zöldek közt: utóbbiak nem törődve a megemelkedett sugárzással
és a gyanúsabbnál gyanúsabb, talán nem is teljesen ember
szerzetekkel, szoros kereskedelmi kapcsolatot ápoltak az
aluljáróbeli
piaccal.
De
most megkapják, ami egy ilyen kockázatos vállakozással jár!
Az
adás szerint közülünk néhányan felfelé tartottak, hogy
megnézzék, mi folyik arra; én viszont hamar
meggyőztem
magam az ellenkező irány ésszerűségéről és lefelé vettem az
irányt a Kék vonalra vezető átjáróba.
A
folyosón
a zöldek
flegmán álcázott határőrsége javarészt eltűnt, a maradék még
a beút
során
tapasztaltnál is nagyobb ívben tett
rám.
Rohantam hát tovább az érkezésünk alkalmára elsötétített Kék
szintre. A vészvilágításhoz nem férhettek hozzá, de így is
egyértelmű volt, hogy itt a sötétség az úr.
Egyszerre
neszezést hallottam a metró eddigi első és utolsó háborúja óta
kihalt állomáson. Ziháltam és egyébként is katonához
méltatlanul zajosan érkeztem, ezzel együtt semmi nem utalt arra,
hogy lopakodna az a valami. Mint ami nem is tudja, hogy nem elég
elővigyázatos. Két lámpatest között, a majdnem teljes homályba
vezetett hang. Egy kisgyerek volt az.
Magában
sakkozott, észre sem vett.
A
fehérrel volt, de hiányoztak a fekete bábuk. Vagy csak túl sötét
lenne? A fehér készlet is foghíjas volt, töltényhüvellyel és
csontokkal helyettesítette az összeomlás előttről származó,
igényesen készített figurákat.
A
bábu koppant, ahogy lépett vele. Várt. Majd egy másikkal mozgott.
Néha valahogy diadalmasan csinálta – talán ütött olyankor.
Egyszerre
megrázkódott. Levett magától egy figurát. Önkéntelenül is
közelebb mentem, mire a kislány kissé félrebiccentette a fejét –
annyi élettapasztalatom már volt, hogy tudjam ebből: vak. A hangok
beesési szögét változtatva próbált képet kapni a tőle
vizuálisan elzárkózó külvilágról.
Világtalan,
mégis játszik. Nem akartam ebbe túl mélyen belegondolni,
elfogadtam, hogy van, hogy kell lennie értelmes magyarázatnak.
Aztán inkább hagytam, hogy elfusson a méreg, ugyanis végignézve
rajta különösen felháborított a közkeletű elmélet, miszerint
az, hogy sokan vakon születtek, maga az evolúció következő foka.
A végén még vakondok leszünk, vagy mi?!
Hát
a f*****at!
Bár
ők legalább nem láthatták az árnyékot… ja, hiszen benne
éltek.
Egyébként
nem történt a gyerekkel semmi, nem találtam meg a játszópartnerét.
Eloldalogtam, miközben egy talán csak képzeletbeli piszkot
kapargattam le a karabélyról, és egyre szaporáztam lépteimet az
alagút felé, ahol ha ritkán is, de már a normál világítás
fénylett.
Bevallom,
kicsit zavart, merre tartok – az árnyék állítólag a metró
legmélyebb pontján, a pokolhoz legközelebb, éppen a Központ
alatt tenyészik. De ez nekem mindig túl sablonosnak tűnt, főleg,
hogy nem hittem a természetfölöttiben.
De
mi van, ha az kezd el hinni bennünk?
Meg
is magyarázom rögtön.
Én
is azok közé tartozom, akiket követett azután. Igen, az árnyék.
Onnantól kezdve nem volt nyugtom. Folyton valami oda nem illő
mozgását érzékeltem az árnyak változásában, egy pislogó
lámpáról elsuhanó árny és nem valami műszaki hiba ugrott be.
A
sakkot elkerültem.
Aztán
úgy tűnt, a szabad akaratomtól is megfosztottak.
Egy
zsibárusnál jártam, épp meglátogatni készültem a fiamat.
Vagyis azt, akiről az a hír járta, hogy én vagyok az apja. Hát
mit ad isten, egyedüli épkézláb, talán még hasznosnak is
nevezhető játéknak egy sakk-készlet bizonyult, még úgyis, hogy
nem voltak meg a sötét bábuk.
Talán
hülye voltam, hogy megvettem. De ott, akkor, kicsit betintázva nem
tűnt fel ez a baljós ómen. Indultam is tovább a metró északi
végébe köszönteni.
Hetekkel
később érkezett a mocskos rongyba csavart küldemény. A
sakk-készlet. Ha nem tudtam volna, hogy eleve hiányos volt, simán
megvádoltam volna a lerobbant postást, hogy ő lopta ki belőle a
bábukat.
Kettényitva
egy üzenetet találtam benne, az anya, aki nemrégiben még a fia
apjának tekintett, írta benne: Felejtsem el, a gyerek nem az enyém.
De
azóta legalább nyugtom van az árnyaktól. És még gyerektartást
sem kell fizetnem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése