2016. március 12., szombat

Metro 2033: Budapest alatt az ég – 2. Az árnyékról

Az első igazán hideglelős találkozásom az árnyékkal a Zöld vonal lázadásának egyik utórengéséhez köthető. Szinte szokássá vált ilyenkor, hogy a Deák téren székelő Központ összeguberálja a hadrafogható csavargókat, akiket romantikusan csak sztalkernek hív mindenki – ha valami igazán sz*r, egy név sokat javíthat a megítélésén.
Így kerültem én is a képbe, mint zöldfülű sztalker, bármilyen hülyeségre kapható zsoldos. Engem is, ahogy többi, jelöletlen, központi egyenruhát véletlenül sem viselő kollégámat odavezényeltek a Kálvinra, hogy segítsek elhallgattatni a Zöld vonal bajkeverőit, akik ketté akarták szakítani a metrót. A cél ezen belül adott volt: nekem egy klubbon kellett tartanom a szemem, de inkább a puskacsövem. Ex-disznógané-lapátolóként persze nem voltam járatos a monumentális megállókkal bíró Zöld vonal városállamaiban. Viszont sztalkernek álltam – kellően nagy volt a mellényem, aminek az lett az eredménye, hogy egy-kettőre elvesztem a Kálvin sokemeletes, rogyásig beépített csarnokában. A helyiek pedig, zavargás ide vagy oda, közönyösen figyelték szerencsétlenkedésem.
Aztán eldördültek az első lövések, melyeket további fülsüketítő kaffogás követett a zárt térben. Az emberek jellemzően békésen visszahúzódtak, mint akik már megszokták az ilyesmit. Az én őrhelyemen semmi olyan nem történt, ami indokolná, hogy megrángassam a ravaszt. Aztán jöttek az elfojtott jelentések a rádión: nem mi lövöldözünk és még csak nem is ránk tüzelnek!
A zaj fentről, a helyi, aluljáróban létesült dögpiacról jött. Kárörvendően léptem ki leshelyemről, de azért kezem ügyében hagyva el sem sütött fegyveremet (ami egyként később, a következő akcióm során be is ragadt, de erről majd máskor). Az egyik legnagyobb véleménykülönbség éppen ebben volt a mieink és a zöldek közt: utóbbiak nem törődve a megemelkedett sugárzással és a gyanúsabbnál gyanúsabb, talán nem is teljesen ember szerzetekkel, szoros kereskedelmi kapcsolatot ápoltak az aluljáróbeli piaccal.
De most megkapják, ami egy ilyen kockázatos vállakozással jár!
Az adás szerint közülünk néhányan felfelé tartottak, hogy megnézzék, mi folyik arra; én viszont hamar meggyőztem magam az ellenkező irány ésszerűségéről és lefelé vettem az irányt a Kék vonalra vezető átjáróba.
A folyosón a zöldek flegmán álcázott határőrsége javarészt eltűnt, a maradék még a beút során tapasztaltnál is nagyobb ívben tett rám. Rohantam hát tovább az érkezésünk alkalmára elsötétített Kék szintre. A vészvilágításhoz nem férhettek hozzá, de így is egyértelmű volt, hogy itt a sötétség az úr.
Egyszerre neszezést hallottam a metró eddigi első és utolsó háborúja óta kihalt állomáson. Ziháltam és egyébként is katonához méltatlanul zajosan érkeztem, ezzel együtt semmi nem utalt arra, hogy lopakodna az a valami. Mint ami nem is tudja, hogy nem elég elővigyázatos. Két lámpatest között, a majdnem teljes homályba vezetett hang. Egy kisgyerek volt az.
Magában sakkozott, észre sem vett.
A fehérrel volt, de hiányoztak a fekete bábuk. Vagy csak túl sötét lenne? A fehér készlet is foghíjas volt, töltényhüvellyel és csontokkal helyettesítette az összeomlás előttről származó, igényesen készített figurákat.
A bábu koppant, ahogy lépett vele. Várt. Majd egy másikkal mozgott. Néha valahogy diadalmasan csinálta – talán ütött olyankor.
Egyszerre megrázkódott. Levett magától egy figurát. Önkéntelenül is közelebb mentem, mire a kislány kissé félrebiccentette a fejét – annyi élettapasztalatom már volt, hogy tudjam ebből: vak. A hangok beesési szögét változtatva próbált képet kapni a tőle vizuálisan elzárkózó külvilágról.
Világtalan, mégis játszik. Nem akartam ebbe túl mélyen belegondolni, elfogadtam, hogy van, hogy kell lennie értelmes magyarázatnak. Aztán inkább hagytam, hogy elfusson a méreg, ugyanis végignézve rajta különösen felháborított a közkeletű elmélet, miszerint az, hogy sokan vakon születtek, maga az evolúció következő foka. A végén még vakondok leszünk, vagy mi?!
Hát a f*****at!
Bár ők legalább nem láthatták az árnyékot… ja, hiszen benne éltek.
Egyébként nem történt a gyerekkel semmi, nem találtam meg a játszópartnerét. Eloldalogtam, miközben egy talán csak képzeletbeli piszkot kapargattam le a karabélyról, és egyre szaporáztam lépteimet az alagút felé, ahol ha ritkán is, de már a normál világítás fénylett.
Bevallom, kicsit zavart, merre tartok – az árnyék állítólag a metró legmélyebb pontján, a pokolhoz legközelebb, éppen a Központ alatt tenyészik. De ez nekem mindig túl sablonosnak tűnt, főleg, hogy nem hittem a természetfölöttiben.
De mi van, ha az kezd el hinni bennünk?
Meg is magyarázom rögtön.
Én is azok közé tartozom, akiket követett azután. Igen, az árnyék. Onnantól kezdve nem volt nyugtom. Folyton valami oda nem illő mozgását érzékeltem az árnyak változásában, egy pislogó lámpáról elsuhanó árny és nem valami műszaki hiba ugrott be.
A sakkot elkerültem.
Aztán úgy tűnt, a szabad akaratomtól is megfosztottak.
Egy zsibárusnál jártam, épp meglátogatni készültem a fiamat. Vagyis azt, akiről az a hír járta, hogy én vagyok az apja. Hát mit ad isten, egyedüli épkézláb, talán még hasznosnak is nevezhető játéknak egy sakk-készlet bizonyult, még úgyis, hogy nem voltak meg a sötét bábuk.
Talán hülye voltam, hogy megvettem. De ott, akkor, kicsit betintázva nem tűnt fel ez a baljós ómen. Indultam is tovább a metró északi végébe köszönteni.
Hetekkel később érkezett a mocskos rongyba csavart küldemény. A sakk-készlet. Ha nem tudtam volna, hogy eleve hiányos volt, simán megvádoltam volna a lerobbant postást, hogy ő lopta ki belőle a bábukat.
Kettényitva egy üzenetet találtam benne, az anya, aki nemrégiben még a fia apjának tekintett, írta benne: Felejtsem el, a gyerek nem az enyém.
De azóta legalább nyugtom van az árnyaktól. És még gyerektartást sem kell fizetnem.