A páralecsapó fóliák ismerős zörgése ébreszt. Szeretem ezt a hangot, mert azt jelenti: feltámadt a szél, egyetlen szövetségesünk a Sóságban. Felbecsülhetetlen az pár cseppnyi nedvesség, amit magával hoz. Ráadásul most egy kis enyhüléssel is kecsegtet. Már ennyi is vissza tudja adni az ember életkedvét ebben a tikkasztó sivatagban.
De én nem csak ezért szeretem. Aki beszéli a nyelvét, annak gyakran súg hasznos dolgokat. Például most, hogy kijöttem, közli velem, hogy részéről további erősödés várható, és az irányt is tartja a nap folyamán. Ez jó, jut víz a növényeknek és nekünk is. Halál helyett élet, legalábbis még pár napig biztosan.
Hogy ezt meg tudom jósolni előre? Semmi boszorkányság nincs ebben, még ha mások nem is így látják. Valójában egészen egyszerű: szél az egyik legmeghatározóbb eleme ingerszegény környezetünknek. Én pedig megtanultam figyelni rá.
Odalent a hórihorgas igavonó húzza az ekét szüntelen. Szinte hallom, ahogy dobbannak a léptei. Aztán a sor végére ér, fordul, nekidől, a lánc ismét megfeszül és megy tovább. Magának készítette a hámot, amire a láncokat köti. Amikor csak köteleket használt, rendre felsebezte bőrét, nem győztem kezelni a helyben termő növényekből előállított fertőtlenítő készítményeimmel.
Ő az egyik leghasznosabb tagja a farmnak, mióta az utolsó tevénk is kimúlt – nem tudtuk etetni. Egyébként ővele kevesebb a gond. Az ő száját sosem hagyja el panasz, néha még el is nyomja az álom széles karimájú kalapja alatt. De ma, azazhogy mostanság nincs jó kedve. Rossz a termés. Gyengül a föld, ő pedig a szívén viseli a sorsát – de nem gazdasági szempontok vezérlik. Magukat a növényeket sajnálja.
Ráng az arca, miközben morog. Ilyenkor mérgesen morzsolgatja a láncokat, ha valakiről, hát róla el tudnám képzelni, hogy kárt tehet a fémben. Lehet, hogy neki a föld súg, azért ilyen ideges? Szeme haragosan villog, miközben vadul forgatja a szemét.
Én inkább lehunyom a sajátom és a szelet hallgatom, az mindig megnyugtat – nélküli szinte elviselhetetlen a csönd…
Ám ezúttal valami olyasmit mond – mit mond, fenyeget! –, hogy attól reszketni kezdek.
– Jönnek! – kiáltok föl.
Az igavonó megtorpan, felém néz, arca mindennemű érzelemtől mentes.
A szél közben még jobban rákezd, robbanómotorok haragos zaját hozza. Nincs idő teketóriázni! Ha ő még nem is tudja kivenni a szél süvítéséből, bíznia kell bennem!
– Nem érted?! – rivallok most rá, majd azonnal visszább fogom magam, hiszen ő nem ismeri olyan jól a szél szavát, nem tudhatja, mi készül. – Jönnek a sóvárgók! Menekülnünk kell!
– De értem – dörmögi az igavonó vontatottan, megkésve.
Leakasztja magáról az igát, s a közelgő porfelhővel kiszabadítja az egyik láncot.
Elment az esze?!
Ó, nem, korántsem. A szél ezúttal nem árult el nekem mindent, ám a föld megsúgta neki azt, amit a másik elem elhallgatott: a falkába verődött sóvárgókon túl, másik irányból még egy motoros is érkezik.
Mit érkezik, repül! Beugrat a földhányáson, letarolva, hátsó kerekével ledarálva a veteményest. Az igavonó lassan közelít felé. Nem hiszem, hogy a hagyományos értelemben vett vérszomj vezérli, hogy most lecsaphat a frissen felszántott földben nehézkes motoros sóvárgóra. Csak a dühe, és annak tárgya létezik számára. Odafele már ő sem törődik a növényekkel, letapossa őket, reccsennek a szárak, hullanak a levelek.
A lánc lendül, a sóvárgó keze megakad félúton a kipufogó mellett rögzített puskáért. Egy pillanatra egymásnak feszülnek, de aztán az igavonó könnyedén kirántja a nyeregből a sóvárgót. Sokkal erősebb, összetörhetné a csontjait, akár egy palánta szárát, de ehelyett csak a tarkójába térdel és úgy marad.
A sóvárgó köhög és kapálódzik, szájába, tüdejébe egyre több föld kerül, aztán vége. De az igavonó kőkemény izomkötegekből font lába még ekkor is a sóvárgó ernyedt nyakának feszül.
Nem ölheti meg elégszer.
