Fogalmam
sincs ki, vagy mi vagyok, az egész helyzet értelmezhetetlen. Egy
test vesz körül, amely más, mint az enyém, és az a furcsa érzés
kerülget, hogy nem én vagyok az, a tudatom sem a sajátom. Minden
idegen körülöttem.
Álmodom.
Furcsa,
tudathasadás-szerű érzés, de az evilági, fizikai énem látszólag
mit sem sejt, teszi a dolgát, újra és újra nekivág.
A
leggyakoribb, mikor a saját halálomat élem át – újra és újra.
Csak fekszem a hátamon, vagyis inkább a kinövéseimen, amelyek
talán szárnyak. Vérzek, vagy annak a megfelelője történik. A
hasamon tátongó vágott seb látványa nem sok jót sejtet, hamar
megbarátkozom a halál gondolatával. Nem félek, büszkén várom a
véget.
Felettem
egy tetraéder alakú, furcsa módon sötét színű tárgy forog
sebesen. Ő tette velem. Ő – mert érzem dagadó iszonyát, látja,
amit én már csak sejtek, ahogy kihunyó félben lévő szemeim
fokozatosan cserbenhagynak: társaim bosszúja közeleg.
Itt
mindig vége. Talán mert mindig meghalok, mindig ugyanúgy.
Ilyenkor
a bensőmben lakozó lény, amelyet a köznép csak démonként
emleget, zaklatottan mocorog. Nem kitörni próbál, sokkal inkább
magával van elfoglalva.
Mi
történik ilyenkor?
Nem
vagyok biztos benne, hogy akarom tudni. Olyan válaszoktól tartok,
amelyekről még csak sejtésem sincs, és nem is lehet; mégis
gyötör az elkerülhetetlenség érzése: egyszer megkapom őket.
Tulajdonképpen
nincs is baj ezzel, így legalább félelmem tárgya kissé kibővül,
s nem csupán magammal kell megbirkóznom, a rettegéssel, hogy mivé
válhatok. Olyan, mintha enyhülne, ahogy kiszorul tudatom
fókuszából. Már nem is tűnik, tűnök annyira veszélyesnek…
csak nehogy elmerengjek ez utóbbi jelentésén, hiszen az rögtön
felingerelné a megtépázott emberségem felett keselyűként köröző
démont.
Új
nap virradt a pusztaságban – a nappal mindig visszatér. Utálatos
mellékízzel fogadom be a reggeli fényt. Hiába küzdök ellene,
igyekezve tartani magam az embernek való, napközben aktív léthez.
Várom az éjszakát. Várom, hogy végre átadva magam a nálam
ősibb, idegen akaratnak, eggyé válhassak a jóságos, óvó
sötétséggel.
Ám
most a másik oldal van soron, s látszólag minden ki van téve, fel
van fedve, nincsenek meglepetések, csapdák. Lenyűgöz napfényben
aszalódó világom rendíthetetlen, morbid nyugalma, miközben
közelebbről szemlélve látszik, hogy minden, ami még él és
mozog: menekül – fejben talán már eljutva arra a pontra, hogy
nemleges választ adna a kérdésre: várja-e a holnapot?
Azt,
amiért a mában küzd.
A
világ gúnyosan nevetve ezt feleli lényei nyomorára: aki életre,
az pusztulásra is ítéltetett, a köztes idő csupán
szemfényvesztés. Azonban e jótékony felismerés mögött
örök-hallgatag várakozó anya-űr megrémít bennünket, s
visszamenekülünk, hogy elölről kezdjük hozzá vezető harcunkat.
Ez persze a világot már nem érdekli, mintha nem is lenne fontos.
Ahogy nekem is egyre kevésbé az.
De
azért bánt. Hisz mi végre e rideg közöny, ha az egyáltalán?
Mire jó ez a mélységes, fojtó csend, mikor az élet halálhörög?
Hát csak innen nézve tűnik minden olyan ziláltnak és
esetlegesnek?
Szavaim
és kétségeim azonban most is csak süket fülekre és elforduló
szívekre találnak.
Ekkor
megelégelvén a bennem gonoszul bugyborékoló, reményvesztettség
táplálta posványt, egykedvűen továbbindulok, mint már
annyiszor, ezúttal is reális cél nélkül, de nem adva fel.
Van,
mikor már ahhoz sincs elegendő kezdeményezőkészség.
S
ahogy ma is, úgy talán majd holnap is felveszem utam fonalát, s
botorkálok tovább a nappal tisztátalan, elvakító, álnok
ragyogásfátyla alatt, mely világunkra ereszkedve mérgez minket,
és míg élünk, nem ereszt.
[Ha tetszett, kövess Facebookon! A teljes regényt megtalálod elektronikusan itt, ha pedig más véleményére lennél kíváncsi, kattints ide]
[Ha tetszett, kövess Facebookon! A teljes regényt megtalálod elektronikusan itt, ha pedig más véleményére lennél kíváncsi, kattints ide]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése