Saltlands kritika!

Ezúttal a Kritizátoron írtak a Saltlandsről:

"Végeláthatatlan sivatag. Küzdés a vízért, az életért, a Sóság ellen. Csátvák Soma új könyve egy Mad Max-szerű, posztapokaliptikus világot fest le, amiben három névtelen, kaszt szerint megkülönböztetett szereplő útját láthatjuk a túlélés felé. A regény egy azonos című társasjáték háttértörténeteként készült, de önmagában is működő, kiemelkedően jó alkotás lett belőle."

A teljes cikket itt érhetitek el!

Újabb Satlands kritika!

"Összefoglalva tehát egy hangulatos, jól megalkotott világba kalauzol minket Csátvák Soma, három szerethető karakterrel, pörgős cselekményvezetéssel, fordulatokkal és remek stílussal. Pompás olvasmány egy lusta délutánra, amikor valami izgalmasabbra vágysz!"

A teljes bejegyzést itt olvashatjátok: http://konyvek-regenyek-vilaga.blogspot.hu/2017/06/csatvak-soma-saltlands.html

Végre itt az első Saltlands kritika!

Kritta, a Könyvlelő blog írója is végigküzdötte magát a Sóságon:

"Összességében egy remekül megírt, szemléletes. és kiváló karakterábrázolással bíró posztapokaliptikus regényt olvashattam, ráadásul egy magyar író, Csátvák Soma tolmácsolásában. Véleményem szerint a regény hiánypótló a magyar piacon, így én nagyon örültem, hogy a komfortzónámból kilépve átléptem egy másik, talán nem is olyan távoli jövőbe, ahol semmi sem az, aminek látszik."

A teljes kritikát itt olvashatjátok.

Saltlands játék átvétel a Board Game Caféban!

Végre megérkezett a Saltlands! Csütörtökön 16:00-tól a Board Game Caféban lehet majd átvenni, ugyanitt ki is tudjátok próbálni a társast!

Hozok pár csomag Saltlands regényt, filc is lesz nálam, gyertek! : )

Lélekcsapda 2. kiadás

Ajándék Saltlands TY87L

Elkészült a Lélekcsapda 2. kiadása! A szöveg megdolgozását az indokolta, hogy elégedetlen voltam annak minőségével, az idén most már tényleg várható folytatás kapcsán pedig amúgy is el kellett alaposan olvasnom, helyenként módosítanom a regényt. Nyomtatott verzió később várható.

Google Driveról ez is átkerült Smashwordsre (ahol a Saltlands - Isten utánt is találjátok), de természetesen ugyanúgy ingyen elérhető, mint eddig. Aki olvasta, értékelheti is ott a könyvet!

Lélekcsapda

Saltlands - Isten után

Saltlands - Isten után regény december 17-től az Antler Games webshopjában!

Ez már a végleges dátum, ígérem. Ezúttal technikai okai vannak a halasztásnak, nem sikerültek ugyanis tökéletesre az e-könyvek. Arra számítok, hogy a végeredmény igazolja majd ezt +1 hetet.

Csúszik a Saltlands-regény megjelenése

Az elhúzódó utómunkák miatt a tervezett novemberi megjelenés december 10-re módosul, de a téli hidegben talán jobb is lesz a Sóságon aszalódni.

A borítóterv már elkészült, íme:

A dicséret Lossonczy Bazsót illeti.

Fejvesztő (előhangolódás Az Ösvényhez)

Hányadik is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben? Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú kavicsot látott, mely ha próbált is mozogni, csak összetört tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a két dimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.

A vezetett lassított, majd megállt. Akár körülötte minden. Leült, kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség. A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a daccal csak a figyelmet keresi. Noha nem tévedett sokat, engedékenynek bizonyult: léptei abbamaradtak.

Ugyanebben a pillanatban a vezetett ráébredt, hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi magát.

Így is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg sem született mosolyát.

– Ez sem tetszett? – kérdezte az észjárását szemtelenül jól ismerő szenvtelen hang.

A vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még hozzátenne…

– Persze bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.

Megrázta a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.

– Sosem lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.

– Felismerések felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim. Kövess!

A vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá kellett aggatnia az izmaira.

– Mutatok mást! – duruzsolta a vezető.

Hugh Howey: A siló - ajánló

Az Uploaded Magazinban megjelent az első cikkem, aminek témája Hugh Howey A siló c. poszt-apokaliptikus sikerkönyve. Kattintsatok!

Metro 2033: Budapest alatt az ég – 2. Az árnyékról

Az első igazán hideglelős találkozásom az árnyékkal a Zöld vonal lázadásának egyik utórengéséhez köthető. Szinte szokássá vált ilyenkor, hogy a Deák téren székelő Központ összeguberálja a hadrafogható csavargókat, akiket romantikusan csak sztalkernek hív mindenki – ha valami igazán sz*r, egy név sokat javíthat a megítélésén.

Így kerültem én is a képbe, mint zöldfülű sztalker, bármilyen hülyeségre kapható zsoldos. Engem is, ahogy többi, jelöletlen, központi egyenruhát véletlenül sem viselő kollégámat odavezényeltek a Kálvinra, hogy segítsek elhallgattatni a Zöld vonal bajkeverőit, akik ketté akarták szakítani a metrót. A cél ezen belül adott volt: nekem egy klubbon kellett tartanom a szemem, de inkább a puskacsövem. Ex-disznógané-lapátolóként persze nem voltam járatos a monumentális megállókkal bíró Zöld vonal városállamaiban. Viszont sztalkernek álltam – kellően nagy volt a mellényem, aminek az lett az eredménye, hogy egy-kettőre elvesztem a Kálvin sokemeletes, rogyásig beépített csarnokában. A helyiek pedig, zavargás ide vagy oda, közönyösen figyelték szerencsétlenkedésem.

Aztán eldördültek az első lövések, melyeket további fülsüketítő kaffogás követett a zárt térben. Az emberek jellemzően békésen visszahúzódtak, mint akik már megszokták az ilyesmit. Az én őrhelyemen semmi olyan nem történt, ami indokolná, hogy megrángassam a ravaszt. Aztán jöttek az elfojtott jelentések a rádión: nem mi lövöldözünk és még csak nem is ránk tüzelnek!

A zaj fentről, a helyi, aluljáróban létesült dögpiacról jött. Kárörvendően léptem ki leshelyemről, de azért kezem ügyében hagyva el sem sütött fegyveremet (ami egyként később, a következő akcióm során be is ragadt, de erről majd máskor). Az egyik legnagyobb véleménykülönbség éppen ebben volt a mieink és a zöldek közt: utóbbiak nem törődve a megemelkedett sugárzással és a gyanúsabbnál gyanúsabb, talán nem is teljesen ember szerzetekkel, szoros kereskedelmi kapcsolatot ápoltak az aluljáróbeli piaccal.

De most megkapják, ami egy ilyen kockázatos vállakozással jár!

Az adás szerint közülünk néhányan felfelé tartottak, hogy megnézzék, mi folyik arra; én viszont hamar meggyőztem magam az ellenkező irány ésszerűségéről és lefelé vettem az irányt a Kék vonalra vezető átjáróba.

A folyosón a zöldek flegmán álcázott határőrsége javarészt eltűnt, a maradék még a beút során tapasztaltnál is nagyobb ívben tett rám. Rohantam hát tovább az érkezésünk alkalmára elsötétített Kék szintre. A vészvilágításhoz nem férhettek hozzá, de így is egyértelmű volt, hogy itt a sötétség az úr.

Egyszerre neszezést hallottam a metró eddigi első és utolsó háborúja óta kihalt állomáson. Ziháltam és egyébként is katonához méltatlanul zajosan érkeztem, ezzel együtt semmi nem utalt arra, hogy lopakodna az a valami. Mint ami nem is tudja, hogy nem elég elővigyázatos. Két lámpatest között, a majdnem teljes homályba vezetett hang. Egy kisgyerek volt az.

Magában sakkozott, észre sem vett.

A fehérrel volt, de hiányoztak a fekete bábuk. Vagy csak túl sötét lenne? A fehér készlet is foghíjas volt, töltényhüvellyel és csontokkal helyettesítette az összeomlás előttről származó, igényesen készített figurákat.

A bábu koppant, ahogy lépett vele. Várt. Majd egy másikkal mozgott. Néha valahogy diadalmasan csinálta – talán ütött olyankor.

Egyszerre megrázkódott. Levett magától egy figurát. Önkéntelenül is közelebb mentem, mire a kislány kissé félrebiccentette a fejét – annyi élettapasztalatom már volt, hogy tudjam ebből: vak. A hangok beesési szögét változtatva próbált képet kapni a tőle vizuálisan elzárkózó külvilágról.

Világtalan, mégis játszik. Nem akartam ebbe túl mélyen belegondolni, elfogadtam, hogy van, hogy kell lennie értelmes magyarázatnak. Aztán inkább hagytam, hogy elfusson a méreg, ugyanis végignézve rajta különösen felháborított a közkeletű elmélet, miszerint az, hogy sokan vakon születtek, maga az evolúció következő foka. A végén még vakondok leszünk, vagy mi?!

Hát a f*****at!

Bár ők legalább nem láthatták az árnyékot… ja, hiszen benne éltek.

Egyébként nem történt a gyerekkel semmi, nem találtam meg a játszópartnerét. Eloldalogtam, miközben egy talán csak képzeletbeli piszkot kapargattam le a karabélyról, és egyre szaporáztam lépteimet az alagút felé, ahol ha ritkán is, de már a normál világítás fénylett.

Bevallom, kicsit zavart, merre tartok – az árnyék állítólag a metró legmélyebb pontján, a pokolhoz legközelebb, éppen a Központ alatt tenyészik. De ez nekem mindig túl sablonosnak tűnt, főleg, hogy nem hittem a természetfölöttiben.

De mi van, ha az kezd el hinni bennünk?

Meg is magyarázom rögtön.

Én is azok közé tartozom, akiket követett azután. Igen, az árnyék. Onnantól kezdve nem volt nyugtom. Folyton valami oda nem illő mozgását érzékeltem az árnyak változásában, egy pislogó lámpáról elsuhanó árny és nem valami műszaki hiba ugrott be.

A sakkot elkerültem.

Aztán úgy tűnt, a szabad akaratomtól is megfosztottak.

Egy zsibárusnál jártam, épp meglátogatni készültem a fiamat. Vagyis azt, akiről az a hír járta, hogy én vagyok az apja. Hát mit ad isten, egyedüli épkézláb, talán még hasznosnak is nevezhető játéknak egy sakk-készlet bizonyult, még úgyis, hogy nem voltak meg a sötét bábuk.

Talán hülye voltam, hogy megvettem. De ott, akkor, kicsit betintázva nem tűnt fel ez a baljós ómen. Indultam is tovább a metró északi végébe köszönteni.

Hetekkel később érkezett a mocskos rongyba csavart küldemény. A sakk-készlet. Ha nem tudtam volna, hogy eleve hiányos volt, simán megvádoltam volna a lerobbant postást, hogy ő lopta ki belőle a bábukat.

Kettényitva egy üzenetet találtam benne, az anya, aki nemrégiben még a fia apjának tekintett, írta benne: Felejtsem el, a gyerek nem az enyém.

De azóta legalább nyugtom van az árnyaktól. És még gyerektartást sem kell fizetnem.

Metro 2033: Budapest alatt az ég – 1. A legalján

Tudom, hogy nem fognak elengedni, míg meg nem döglök. Nem is hitegetem magamat. Fölösleges. Kifújom a levegőt, aztán beszívom, ha jut még ebben a világtalan cellában egy ilyen koszlott tüdőre való. Olyan szomjas vagyok, hogy a torkom fáj, nyelni is alig bírok. De nem fogok a abból a pocsolyából inni. Nem mintha nem oltottam volna szomjat már rosszabbal.

Egyszerűen csak elegem van.

Ekkor valami csörömpölés töri szét halotti csendemet. Egy tányér az. Aztán egy vizespalack is nekem gurul.

Tapogatózva kinyúlok értük, de minek. Vissza is hanyatlok. Mire jó ez? Hagyjatok. Elfogtatok, bezártatok, megvertetek… Ugyan mibe tellett volna egy kicsit folytatni a gyötrést, hogy be is végezzem földi pályafutásom?

Sokak szerint létünk valójában már maga a pokol.

Régen az efféle nyavalygásra röhögve feleltem, hogy ugyan, ez még csak a metró. Ami maximum purgatórium lehet.

De ez, ahova most kerültem… ez nem fair! Nem érzem úgy, hogy rászolgáltam volna erre a k***a életbe! Vannak hibáim, sőt, csúnyább bűneim is…

Na mi az, hívő lettem így a végére?

Ez a metró – igyekszem magamban tudatosítani. A kiégett Budapest alatt vagyok, ez pedig a metró. És még csak nem is a legmélyebb pontja, még ha én ott is érzem magam – ahhoz túl „kinti” a levegő, mentes a lenti jól megszokott bűztől, ami e földi látszat-poklot oly otthonossá teszi.

De akkor miért vagyok itt? Kinek, melyik jóakarómnak köszönhetem ezt a csinos kis cellát?

Ami a visszhangokból ítélve nem is olyan kicsi…

Nem látom az egészben az értelmet, és most ez kezdi ki az idegeimet. Bekaszliztak ide, azt jónapot. Nincs fény – senki nem kíváncsi rám. Ezt szántátok nekem? Azt akarjátok, hogy itt végezzem? Fene a szadista fajtátokba… Meg sem hallgattok… pedig az utolsó szó jogán azért lenne mondanivalóm…

Mesélhetnék ezt-azt…

– Mesélj nekünk – szólal meg a sötétség, mintha víz, de a helyzetemet tekintve inkább vizelet alól érkezne a hangja.

Csak legyintek, pedig még én sem látom a kezemet a sötétben. Tenyerem valami hideg lébe toccsan, de nem ez az, ami kijózanít.

Cellatársaim vannak?!

– Halljuk! – kérlelnek a hangok.

Kik lehetnek? Pedig sejtem, még ha a józan eszem most sem hajlandó hinni bennük, a metró eleven homály-szerzeteiben, az Árnyakban.

Tudatom tiltakozik, de a félelem erőt vesz rajtam, hólyagom is félig ürül, mire eszmélek.

– Mi lesz már?

Köszörülöm a torkom, köszörülöm, de a hangom akár egy kisfiúé, nem akar erőre kapni. A szemem szinte fáj, úgy meresztem. De végül felhagyok vele: ha ők azok, valószínűleg nekem sem adatik meg, hogy megláthassam valódi mivoltukat. Inkább nagy, utolsónak is beillő lélegzetet veszek, és elmesélem, mi történt Budapest alatt, miután fent már minden megtörtént.

Tesztolvasás - a Lélekcsapda folytatódik!

Elkészültem a Lélekcsapda folytatásával, a jelenleg Vadászpár munkacímre hallgató regény béta verziójával. Arra gondoltam, hogy a már bejáratott tesztolvasók (bétázók) mellett másokat is bevonok az előkészületekbe, a fáradozást pedig egy-egy tiszteletpéldánnyal, valamint a köszönetnyilvánításban honorálnám meg.
Egy vagy két olvasóra lenne szükségem. Jelentkezési sorrend van!

Amit várhattok:
Egy már viszonylag épkézláb, helyenként nyers, 500 000 karakteres (~ 300 oldalas könyvnek megfelelő), formázott, elektronikus szöveget.
Amit szeretnék (direkt nem azt írtam, hogy "várok"): szubjektív véleményeket, élményeket.
Fontos számomra, hogy az esetleges tartalmi hibákra, kisebb-nagyobb logikai bukfencekre fény derüljön. Megjelölendők az érthetetlen részek, vagy az olyanok, amiket jobban kifejtendőnek tartotok. A helyesírást és a nyelvhelyességet egyelőre hagyjátok, az majd a következő körben válik szemponttá.

A kiolvasási idő 4 hét - próbáljátok meg tartani.
A formátum tetszés szerint választható (*.pdf, e-book formátumok, de küldhetek szerkeszthető változatot is, ha ilyen igény támad).

Jelentkezni lehet e-mailben:
csatvak.soma@gmail.com

Kedvcsináló részlet:

Az éjszaka hideg leheletére ébredt. Bánta is meg nem is, hogy a rövidülő nappalok miatt lemaradt a napnyugtáról. A fény már nemigazán hiányzott neki, még ha néha úrrá is lett rajta az idegesség – az áthatolhatatlan sötétség kellemetlen emlékek gyújtópontja volt. Ilyenkor le sem vette a szemét a halványan pislákoló csillagokról: így talán még időben észlelheti, ha tudata mélyéből előtűnik a lepel, az áthatolhatatlan, lelkét zsákmányul ejtő háló, amelyet a démon hajít rá…

Azonban már jó ideje nem volt valós oka a félelemre. Partnerek lettek, akiket sok közös érdek, elsősorban pedig a közös test kényszerített a másikhoz.

Drakov csodálkozott, hogy tudott ennyit aludni, hiszen egyik, fejtámlává furakodó könyve mindent megtett a kényelmetlenségért.

Kellhet az erő – jegyezte meg a benne lakó egykori szárnyas majd szárnyatlan vadász, Ilmium, kinek neve annyit tesz: Éjárny, miközben az ember előhalászta a súlyos kötetet. Tanulmány – tapogatta ki az éjszakába vesző, fekete címlapon.

Miért? – kérdezett vissza szórakozottan, miközben felnyitotta a sajátos hangvételű történelemkönyvet. Többször is belekezdett ugyan, de még mindig csak az elején tartott. Nehéz olvasmány volt. Ahogy haladt előre, egyre inkább úgy érezte, végtelen körforgásba keveredett, az ismétlődő, szörnyű minták sorai, melyek egy részébe az életben is belekóstolt, egyre inkább felemésztették az őt régen jellemző tudásvágyat. Talán ez is közrejátszott abban, hogy kivárta a napnyugtát – néha még elfelejtette, hogy tud sötétben is olvasni.

Mert megindította a végső játszmát.

A lény az általa csak egyszerűen, rangot mellőzve Orkánának hívott Mágusról beszélt, a háromszáz éves, a Kárhozottak városából a démonokat és még ki tudja, mi minden mást irányító boszorkányról. Ő adta a Tanulmányt is.

Messze van és nem félek a kezétől, nem érhet el.

Ha akar, markol majd.

Drakov szavak nélkül üzente érdektelenségét.

Ezek szerint még nem látod a karmait.

Drakov összecsapta a könyvet.

Megkerülhetetlen horderejű dolgok vannak készülőben. És ez mindenkire vonatkozik. Grivianra is. Nem bújhatsz el nála.

Ez volt az egyik nagy hátránya közös testüknek: Drakov gondolatai nem voltak egészen az övéi. Ugyan titokban bírt tartani ezt-azt, de ami igazán foglalkoztatta, gyötörte, azt Ilmium idővel mindig megneszelte és ki is derítette, akár az ő tudtán kívül is.

Miért gyűlölöd?

Nem… – kezdte a démon, nem volt jellemző rá az elbizonytalanodás. – Nem gyűlölöm. Bár azt nem tagadom: megvannak a magunk viselt dolgai.

És a Rengeteggel szemben mi kifogásolni valód van? – érdeklődött Drakov egykedvűen. Szinte csak a kíváncsiság hajtotta, hogy mit mond a lény a kiterjedt, sötét titkait tudatosan rejtő erdőről, mely tapasztalatai szerint ideális búvóhely volt egy lélekcsapda számára.

Nem pihenésre való. Ott élni kell. Ki vadként, ki vadászként… És ki hallott már rejtőzködő csúcsragadozóról?

Ti talán nem azok voltatok? Az Éjszaka gyermekeiként a sötétségből, lopva martatok, a nappal elől pedig tágultatok.

Ilyennek… születtünk – hörögte a maga sajátos módján démoni társa. – Te viszont választani akarod a menekülést!

Drakov nem felelt azonnal.

Új-Trant szintén nem javaslom – előzte meg gondolatát Éjárny. – A piac csak addig jó választás, amíg minden kétséget kizáróan nem szembesülsz vele: te nem tartozol közéjük. És amint ez bekövetkezik, nem ők fognak kiutálni onnan, hanem te önmagad.

Jól van, démon – illette a lényt a fajtája, a n’haas tvekek, a szárnyatlan vadászok csúfnevével. – Kapsz egy esélyt.

Készül a Lélekcsapda folytatása!

Kiskorom óta ismerem ezt a történetet. Természetesen ezt is nagyapámtól hallottam. Vajon mit gondolna most rólam, mikor az ő segítségével váltam azzá, amivé…?

Hajdanán, a pusztulást követő legsötétebb években létezett egy torony, mely egy lapos hegycsúcson meredezett büszkén, s úgy hírlett: a környéken egyedül itt lehetünk biztonságban tőlük.

Ám a világ sosem ad csak úgy. Akkoriban hatalmas viharok tépázták Gaia felszínét, villámaik halálos robaja már csak a pusztítás tényét igazolta. A démon szerint ilyenkor a gonosz nappal, a Fény ragadta ki egy-egy testvérét az Éjszaka öléből, s életével együtt véget vetett a létért való küzdelemnek, a szabadságnak.

Korcs szabadság ez…!

E nagyszerű, ősi torony azonban megvédte a bentlakókat és az alkalmi menekülőket a pusztító haragtól. Állatokként zsúfolódtak be ide, meggyőződve önnön sorsuk borzasztó mivoltáról – holott valójában semmit sem láttak! Sírtak és jajongtak azért, ami hátramaradt; nem ritkán egy barátért, vagy egy rokonért bánkódtak. Őrültnek, vagy bátornak hitték azokat, akik nem tartottak velük? Azokat, akik a végsőkig készek voltak ragaszkodni anyagi javaikhoz, az élettel azonosított tárgyakhoz. Egy valamiről azonban mindannyian rendre megfeledkeztek: ezek az ember nélkül értelmüket vesztik.

Döbbenetes lények. Hogy mik ők nekem, már nem tudom…

Az ilyen és egyéb okokból későn érkezők hívták életre a viharőrség sokak (az őrökön kívül mindenki más) szerint hálátlan intézményét. Ők maradtak lent utoljára az egy oldalról nyitott beton talapzat szűk védelmében. Gyenge lámpájuk csupán helyzetjelző fénypontként volt használatos, az éjszakával nem dacolhattak általuk. És valószínűleg a közösség sem akarta megkockáztatni, hogy velük együtt egy jobbféle eszköz is odavesszen…

Ott kellett ácsorogniuk és mutatni a sűrűn hulló esőn át a menedéket, míg az utolsónak vélt be nem érkezik. De mindig volt utánpótlás – az őrség olykor megpihent, ám a szolgálat sosem ért véget. Talán még ma is…

Azt gondolhatnánk: mi ebben a nehéz? Hiszen fedett, még talán villámvédelemmel is rendelkező építmény. Alul is védve kell legyenek, legfeljebb kevésbé komfortos viharban a részben nyitott bejáratot őrizni.

A viharőrök egyszerre gyűlölték, s egyszerre voltak megszállottjai feladatuknak. Imbolygó világítótornyokként strázsáltak, miközben a vihar szelleme, egy őrjöngő őserő tombolt mellettük. És ez így volt jó.

Az első néhány alkalommal egy-egy társuk egy árva szót sem szólva egyszerűen elindult, s ha a többiek nem vették észre időben, mire készül, már késő volt, hiszen a látótávolság elenyésző egy igazi égi harag idején.

Miért tették? Talán tényleg volt ott valami vonzás? Egy akarat, aminek jobb engedni?

Aztán, felismerve a veszedelmet, de a szolgálattól elszakadni képtelen lévén, a viharőrök akár a hegymászók kötötték ki magukat egymáshoz és a falhoz. De így csak rosszabb lett, még az elindulásra kevésbé, vagy szinte semennyire sem hajlamosakat is emésztette, hogy elzárkóztak a lehetőségtől, érezték, hogy nem cselekedhetnek úgy, mint ahogy azt az akarat megkívánja. Hogy ez az övék-e vagy sem, rejtély volt még közöttük is; egy valami azonban biztos: ellenkezni nem szokás, legfeljebb meghúzódva remélni lehet, hogy nem minket választ. A vihar hívása az ember legbensejéig hatol, s nincs apelláta, nem is próbálkozik senki. Félik azt, amit talán csak a képzeletük fest: a sötétség elborítja a tornyot, s benne mindenkit, aki miatt őrködnek.

Milyen gyengék!

A vihar így is, úgy is megkapja, amit akar. Elbújhatnak előle, de aki szembe mer nézni vele, annak megmutatja a világ végső szövetét, s ők parányokként botorkálnak felé; az isteni egész tökélye, akár éjjeli lepkét a fény vonzza őket. Valamiféle kárpótlás ez. Alighanem sejtették, hogy megadatik, mielőtt elvesznek.

Hogy létezett-e a Vihartorony? – saját eszem szerint nem tudom.

De jártam ott. Menekültként. Ott álltam a tetején akkor is, mikor körülöttünk a sötétség győzelmet aratott, mikor először életre kelt az akarat.

Lélekcsapda - Prológus

Fogalmam sincs ki, vagy mi vagyok, az egész helyzet értelmezhetetlen. Egy test vesz körül, amely más, mint az enyém, és az a furcsa érzés kerülget, hogy nem én vagyok az, a tudatom sem a sajátom. Minden idegen körülöttem.

Álmodom.

Furcsa, tudathasadás-szerű érzés, de az evilági, fizikai énem látszólag mit sem sejt, teszi a dolgát, újra és újra nekivág.

A leggyakoribb, mikor a saját halálomat élem át – újra és újra. Csak fekszem a hátamon, vagyis inkább a kinövéseimen, amelyek talán szárnyak. Vérzek, vagy annak a megfelelője történik. A hasamon tátongó vágott seb látványa nem sok jót sejtet, hamar megbarátkozom a halál gondolatával. Nem félek, büszkén várom a véget.

Felettem egy tetraéder alakú, furcsa módon sötét színű tárgy forog sebesen. Ő tette velem. Ő – mert érzem dagadó iszonyát, látja, amit én már csak sejtek, ahogy kihunyó félben lévő szemeim fokozatosan cserbenhagynak: társaim bosszúja közeleg.

Itt mindig vége. Talán mert mindig meghalok, mindig ugyanúgy.

Ilyenkor a bensőmben lakozó lény, amelyet a köznép csak démonként emleget, zaklatottan mocorog. Nem kitörni próbál, sokkal inkább magával van elfoglalva.

Mi történik ilyenkor?

Nem vagyok biztos benne, hogy akarom tudni. Olyan válaszoktól tartok, amelyekről még csak sejtésem sincs, és nem is lehet; mégis gyötör az elkerülhetetlenség érzése: egyszer megkapom őket.

Tulajdonképpen nincs is baj ezzel, így legalább félelmem tárgya kissé kibővül, s nem csupán magammal kell megbirkóznom, a rettegéssel, hogy mivé válhatok. Olyan, mintha enyhülne, ahogy kiszorul tudatom fókuszából. Már nem is tűnik, tűnök annyira veszélyesnek… csak nehogy elmerengjek ez utóbbi jelentésén, hiszen az rögtön felingerelné a megtépázott emberségem felett keselyűként köröző démont.

Új nap virradt a pusztaságban – a nappal mindig visszatér. Utálatos mellékízzel fogadom be a reggeli fényt. Hiába küzdök ellene, igyekezve tartani magam az embernek való, napközben aktív léthez. Várom az éjszakát. Várom, hogy végre átadva magam a nálam ősibb, idegen akaratnak, eggyé válhassak a jóságos, óvó sötétséggel.

Ám most a másik oldal van soron, s látszólag minden ki van téve, fel van fedve, nincsenek meglepetések, csapdák. Lenyűgöz napfényben aszalódó világom rendíthetetlen, morbid nyugalma, miközben közelebbről szemlélve látszik, hogy minden, ami még él és mozog: menekül – fejben talán már eljutva arra a pontra, hogy nemleges választ adna a kérdésre: várja-e a holnapot?

Azt, amiért a mában küzd.

A világ gúnyosan nevetve ezt feleli lényei nyomorára: aki életre, az pusztulásra is ítéltetett, a köztes idő csupán szemfényvesztés. Azonban e jótékony felismerés mögött örök-hallgatag várakozó anya-űr megrémít bennünket, s visszamenekülünk, hogy elölről kezdjük hozzá vezető harcunkat. Ez persze a világot már nem érdekli, mintha nem is lenne fontos. Ahogy nekem is egyre kevésbé az.

De azért bánt. Hisz mi végre e rideg közöny, ha az egyáltalán? Mire jó ez a mélységes, fojtó csend, mikor az élet halálhörög? Hát csak innen nézve tűnik minden olyan ziláltnak és esetlegesnek?

Szavaim és kétségeim azonban most is csak süket fülekre és elforduló szívekre találnak.

Ekkor megelégelvén a bennem gonoszul bugyborékoló, reményvesztettség táplálta posványt, egykedvűen továbbindulok, mint már annyiszor, ezúttal is reális cél nélkül, de nem adva fel.

Van, mikor már ahhoz sincs elegendő kezdeményezőkészség.

S ahogy ma is, úgy talán majd holnap is felveszem utam fonalát, s botorkálok tovább a nappal tisztátalan, elvakító, álnok ragyogásfátyla alatt, mely világunkra ereszkedve mérgez minket, és míg élünk, nem ereszt.

[Ha tetszett, kövess Facebookon! A teljes regényt megtalálod elektronikusan itt, ha pedig más véleményére lennél kíváncsi, kattints ide]

IV. szakasz: Végjáték 4.

Először is diskuráljunk arról, ami itt kockán forog! – szólalt meg némi csönd után Romlás, mely időt Erne főként ivással töltötte. – Van róla fogalmad?

– Kézenfekvő, hogy ki akarsz bennem jutni. De érzek én itt mást is.

– Ügyes – dicsérte Romlás. – Bár, ha jobban belegondolok, ez volt a minimum elvárásom tőled.

– Mennyire teljesítem túl?

– Válaszold meg magad azzal, hogy megfejted játékunk lényegét.

Erne a zörgő csontvázzá zabált rókára nézett, s eltöprengett a hallottakon. Sok minden történt az elmúlt… napok alatt! Szinte repült az idő. Romlás roppant érdekfeszítő tudással bíró beszéd- és vitapartnernek bizonyult, elképesztő hasznosan telt el ez a kitérő – legalábbis vándori szemmel.

Mindketten hozzájutottak új információkhoz, incselkedtek egymással sokat… De mi volt az, ami eldönti, vagy hatással lehet a jelenleg zajló, bár igazán meg nem határozható végjátékra?

Valami azt súgta, kívülről, de legalábbis új szemszögből lelhetné meg a titok nyitját. Kell ide valami, ami átfogja ezt az egészet, mert itt nem az egyes elemek vezetnek megoldásra.

Igaznak tűnő elmélet, ami majdnem bizonyosan magával vonja a következtetést, miszerint csapdába csalták. Átgondolt, előre felépített kelepcébe sétált bele, kínálta fel magát neki. S ilyenformán Romlás könnyen a célegyenesbe juthatott.

Erne lehunyta szemeit, röviden, de hatékonyan mérlegelt és határozott: úgy van, ahogy az imént kigondolta.

De nem vesztette el a fejét. Ha rájön idejében a dolog mibenlétére, még egy ügyes húzással megfordíthatja az állást. Vándor volt, valószínűleg a legnagyobb élő az egykori szabad népből; aki mélységeiben is tisztában van saját magával, képességeivel és korlátaival. Kevés olyan probléma létezhet, amire ő ne sejtené meg a megoldást. Ez nagyképűség-mentes tény.

Egy darabig még törte a fejét, mely kissé már zsibogott. Elszomorodott ezen: méltatlannak érezte vándor mivoltához, hogy egy ostoba ital miatt a csúcson, a lejátszásra váró finálén nem használhatja ki maximálisan agykapacitását.

Ostoba ital? Ostoba én!

Ezzel törökülésbe helyezkedett, s meditálni kezdett, ahogy Tusa tanította neki.

Visszaadta testét, elméjét, egóját, s a magán keresztül megismert és színezett világot a mindent konstans mosó áramlatoknak; hagyta, hogy azok megtisztítsák a sok-sok rárakódott szennyeződéstől, s szinte újjászületve, egy lelket is érintő fürdés után érezve magát, felnyitotta szemeit.

Megtisztított szemlencséjén át a váron még élesebben láthatta az ősök keze nyomát. Az Út Vonalának e megállója élő régészeti leletként szólította meg hangtalanul, és Erne megérezte, mi mindent éltek át e falak. Lenyűgözték. A közéjük zárt oázis szertelen, de tökéletes kertnek tetszett. A méltatlanul lekezelt falatkák tevékenysége, jövése-menése, ahogy mindennapi életüket egyengették, most megmutatkozott a maga valójában: a Romlás által megsértett ősi erők képviselői, válogatott katonák ők, a maguk dimenzióiban rettenthetetlen harcosok, akiknek élete maga az őrség.

Most szerényen csipogtak körülötte, s egyre csak gyűltek.

Erne ezután ismét lehunyta szemét, hogy most szemügyre vehesse saját magát is, alkoholtól enyhén mérgezett, de ezt még kompenzálni képes, jól karbantartott, egészséges testét. Nem időzött itt sokat, ment a gondolatai felé, sorba vette a történteket, elemezte őket, és összefüggéseket rajzolt fel közéjük; egészen kusza, mégis tökéletesen átlátható hálót alkotva meg.

Hálót, aminek egyetlen tulajdonsága volt szövevényességén túl: magas fokú homogenitása. Meditáció tisztította, friss értelemmel sem bírta megragadni a látványt, mert az nem vett fel semmilyen ismert mintázatot.

Erne halántékánál megfeszült az izom, ahogy összeszorította állkapcsait. Megértette: tőle kell megtudnia.

S hogy lesz-e bárminemű lehetősége még kihúzni magát a csávából? Inkább nem is bocsátkozott találgatásokba.

– Szabad a gazda? – kérdezte előzékenyen a fogvatartott Romlás.

A vándor kinyitotta szemeit, s meglepetésére néhány tündérboszorkát pillantott meg az ajtó körül, le sem véve kezüket a deszkákról, mint akik egyáltalán nem érzik magukat biztonságban. Ava állt középen. Még sosem látta ennyire szomorúnak.        

– Ne kímélj! – válaszolt száraz szájjal Erne.

– Nem foglak, csak nehogy megbánd!

A nő elengedte az ajtót, és mindkét kezével felé nyúlt, mire a vándor zavartan pislogni kezdett: annyira hasonlítottak egymásra a tündérboszorkák, hogy tévesen szeretett Avájának hitte őt.

Talán már a gyónás zárkájába vonult?

Erne furcsállotta, hogy nem várta meg a végjátékot, de nem mélyedhetett el a nő távolléte felett érzett hiányban.

– Nos – sújtott le kedélyesen Romlás. – Te magad meséltél az Útról. – Említésére a vándor agya lázas munkába fogott, de nem derengett fel a megoldás. – De nem volt igazad azzal kapcsolatban, hogy kinek lehet.

– A te Utad hát? – találgatott reménytelenül Erne. – Abból vettem ki a részem?

– Is – felelte Romlás, az elfojtáson átütő izgatottsága idegesítette ellenfelét. – Tulajdonképpen belevetetted magad a lehetőségek óceánjába, vállalva akár azt is, hogy egy gigantikus, beláthatatlanná szélesedő folyamba kerülsz, s csak akkor úszhatsz ki a partra, ha időben legyőzöd a sodrását. Sikerrel vetted e magad elé gördített akadályt, s a kievickélést követően játszmánk útkereséssé vált a fejedben: sűrű erdő sötétlett előtted, melyen te feltétlenül keresztül akartál vágni. Eleinte mások által kitaposott ösvényt kerestél, de most már remélem, hogy lassan kezded megérteni – vagy lábad elé tekintve észrevenni –, hogy te magad voltál az, aki keresztül-kasul bejárva az erdőt, megalkottad az utak labirintusi hálózatát. Amiben elvesztél. A velem látszólag egy oldalon álló Vörös Angyal, ki a népe kiszabadításáért bármire képes – Erne szeme szikrákat hányt –, és akaratán kívül olyan dolgokban működik közre, amelyek tudatában talán még ő sem lenne hajlandó tovább küzdeni; vagy ha már szóba került, az én személyes ügyeim: a kiszabadulás és legújabb teremtményem, valami mocskosul gonosz létrehozása – ezek és a többi csapás mind-mind hozadék. Azért kellenek, mert belőlük alakul ki talpunk alatt a járt ösvény, mely végül a keresett Úttá szilárdul. Mindenkiévé.

S e vallomással felérő magyarázattal megspóroltam neked a végtelen Utad végéig való bandukolást. Főleg, hogy a célod viszonyában egy helyben toporogtál, miközben az Álmodók tették a dolgukat, s a máshonnanok zajlottak.

Erről van tehát szó. Ezért kell várnunk.

– De hiszen vártunk eleget! – pattant fel a vándor, mindenre elszántan, de semmire sem készen.

– Így igaz. Azt hiszem, meg is volnánk.

Ezzel lehullott a róka, az egykori Ravaszdi koponyájáról az alsó állkapocs. A köréjük sereglett falatkák csippantásokat hallattak, de Erne nem értett belőlük semmit. A távolban a tündérboszorkák szájuk elé tett kézzel várták a végkifejletet.

A vándor halálraítéltként nézett vissza a róka üres szemgödreire.

– Köszönöm vak türelmedet! – hálálkodott Romlás szívélyesen. – Eredetileg csapdát, egymás ellen vívott, nagyszabású csatát szántam neked és annak, aki nem tudott eljönni. Szerencsére a gikszer ellenére folytatódott a játék, melynek mindazonáltal végig volt egy bizonyos célja, amit sikeresen véghez is vittem: kiiktattalak az odakint zajló játszmából.

Erne megpróbált lenyugodni, azonban ide kevés volt minden tudása és tapasztalata.

– Útjaink egy apró csavart leszámítva hamarosan elválnak. De azért én remélem, hogy találkozunk a Malomban!… Ja, és még valami: a leghatalmasabb Vörös Angyal talán épp e pillanatban nyitja fel a Kárhozat kapuit. Ugyanakkor erről már valószínűleg lekéstél. Hiába, jó társaságban gyorsan telik az idő.

A vándor térdei alig bírták el, annyira remegtek, ahogy dühödt, rászedett bikaként fújtatva, megindult a csontváz felé.

– Becsaltál!

– Ugyan kérlek, jöttél te magadtól is.

– Végig csak a pofád járt, és az időt húztad!

Erne széttiporta a koponyát, ám ez csöppet sem zavarta Romlást fuldokló röhögésében. – Amiről még nem maradtál le – játszotta meg, hogy rálelt hangjára –, az a fiad, azonban neki sincs már sok hátra: amint elvégezte küldetését, a Vörös Angyal… miket beszélek! A vörös tündék őseid jóvoltából kárhozatra ítélt, de felszabadított, őrjöngő népe levadássza a mit sem sejtő, tapasztalatlan Szanaszélt.

Erne nem vesződött tovább a csontok porrátaposásával. Kiiktatta teste ösztönös védőmechanizmusát, és a levegő visszatartásával saját ájulása előidézésébe fogott. Közben az sem zavarhatta meg, hogy egy nyurga alak ugrott be az udvarba.

Az álombolygásban aztán még hallotta a vörös glóriás, sötét ruhás férfi szavainak visszhangját tulajdon, kámforrá vált teste tünedező érzékei révén: – A haragodban van, vándor!

A hangok belevegyültek a vele együtt álomba érkező, formátlan árny zengő kacagásába, mely fokozatosan betöltötte a korlátlan teret, és egy pillanatra értelmes szavakká állt össze: – Legközelebb fontold meg a folyóban maradást, vándorok vándora! A sodrás olykor hamarabb célba juttat. Valljuk be: nem való neked ez az úttá taposott ösvény!

* * *
Ezzel véget ért Az Ösvény. Ha tetszett és nem akarsz lemaradni a folytatásról, Az Ösvény világának kiterjesztéséről, likeolj és kövess Facebookon!