Most már elérhető Az Ösvény e-könyvben is!

 Ajándék Saltlands QW26L

Aki ezt a posztot olvassa, az jó eséllyel ismeri már Az Ösvényt, hiszen itt a blogon, fejezetekre bontva is elérhető a regény. Kicsit javítottam az anyagon, majd feltettem Smashwords-re, ahol mostantól mint ingyenesen hozzáférhető e-könyv található meg.

 

A borítón szereplő festmény Kis Tamás festőművész munkája. Nézzetek körül az oldalán!

Fejvesztő (előhangolódás Az Ösvényhez)

Hányadik is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben? Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú kavicsot látott, mely ha próbált is mozogni, csak összetört tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a két dimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.

A vezetett lassított, majd megállt. Akár körülötte minden. Leült, kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség. A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a daccal csak a figyelmet keresi. Noha nem tévedett sokat, engedékenynek bizonyult: léptei abbamaradtak.

Ugyanebben a pillanatban a vezetett ráébredt, hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi magát.

Így is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg sem született mosolyát.

– Ez sem tetszett? – kérdezte az észjárását szemtelenül jól ismerő szenvtelen hang.

A vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még hozzátenne…

– Persze bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.

Megrázta a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.

– Sosem lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.

– Felismerések felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim. Kövess!

A vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá kellett aggatnia az izmaira.

– Mutatok mást! – duruzsolta a vezető.

Fejvesztő

Megjelent egy novellám! Itt találod.
Ha tetszett, és érdekel a novella tágan értelmezett világa, egy abban játszódó, nagyszabású történet, akkor ajánlom figyelmedbe az "Az Ösvény"-t!

IV. szakasz: Végjáték 4.

Először is diskuráljunk arról, ami itt kockán forog! – szólalt meg némi csönd után Romlás, mely időt Erne főként ivással töltötte. – Van róla fogalmad?

– Kézenfekvő, hogy ki akarsz bennem jutni. De érzek én itt mást is.

– Ügyes – dicsérte Romlás. – Bár, ha jobban belegondolok, ez volt a minimum elvárásom tőled.

– Mennyire teljesítem túl?

– Válaszold meg magad azzal, hogy megfejted játékunk lényegét.

Erne a zörgő csontvázzá zabált rókára nézett, s eltöprengett a hallottakon. Sok minden történt az elmúlt… napok alatt! Szinte repült az idő. Romlás roppant érdekfeszítő tudással bíró beszéd- és vitapartnernek bizonyult, elképesztő hasznosan telt el ez a kitérő – legalábbis vándori szemmel.

Mindketten hozzájutottak új információkhoz, incselkedtek egymással sokat… De mi volt az, ami eldönti, vagy hatással lehet a jelenleg zajló, bár igazán meg nem határozható végjátékra?

Valami azt súgta, kívülről, de legalábbis új szemszögből lelhetné meg a titok nyitját. Kell ide valami, ami átfogja ezt az egészet, mert itt nem az egyes elemek vezetnek megoldásra.

Igaznak tűnő elmélet, ami majdnem bizonyosan magával vonja a következtetést, miszerint csapdába csalták. Átgondolt, előre felépített kelepcébe sétált bele, kínálta fel magát neki. S ilyenformán Romlás könnyen a célegyenesbe juthatott.

Erne lehunyta szemeit, röviden, de hatékonyan mérlegelt és határozott: úgy van, ahogy az imént kigondolta.

De nem vesztette el a fejét. Ha rájön idejében a dolog mibenlétére, még egy ügyes húzással megfordíthatja az állást. Vándor volt, valószínűleg a legnagyobb élő az egykori szabad népből; aki mélységeiben is tisztában van saját magával, képességeivel és korlátaival. Kevés olyan probléma létezhet, amire ő ne sejtené meg a megoldást. Ez nagyképűség-mentes tény.

Egy darabig még törte a fejét, mely kissé már zsibogott. Elszomorodott ezen: méltatlannak érezte vándor mivoltához, hogy egy ostoba ital miatt a csúcson, a lejátszásra váró finálén nem használhatja ki maximálisan agykapacitását.

Ostoba ital? Ostoba én!

Ezzel törökülésbe helyezkedett, s meditálni kezdett, ahogy Tusa tanította neki.

Visszaadta testét, elméjét, egóját, s a magán keresztül megismert és színezett világot a mindent konstans mosó áramlatoknak; hagyta, hogy azok megtisztítsák a sok-sok rárakódott szennyeződéstől, s szinte újjászületve, egy lelket is érintő fürdés után érezve magát, felnyitotta szemeit.

Megtisztított szemlencséjén át a váron még élesebben láthatta az ősök keze nyomát. Az Út Vonalának e megállója élő régészeti leletként szólította meg hangtalanul, és Erne megérezte, mi mindent éltek át e falak. Lenyűgözték. A közéjük zárt oázis szertelen, de tökéletes kertnek tetszett. A méltatlanul lekezelt falatkák tevékenysége, jövése-menése, ahogy mindennapi életüket egyengették, most megmutatkozott a maga valójában: a Romlás által megsértett ősi erők képviselői, válogatott katonák ők, a maguk dimenzióiban rettenthetetlen harcosok, akiknek élete maga az őrség.

Most szerényen csipogtak körülötte, s egyre csak gyűltek.

Erne ezután ismét lehunyta szemét, hogy most szemügyre vehesse saját magát is, alkoholtól enyhén mérgezett, de ezt még kompenzálni képes, jól karbantartott, egészséges testét. Nem időzött itt sokat, ment a gondolatai felé, sorba vette a történteket, elemezte őket, és összefüggéseket rajzolt fel közéjük; egészen kusza, mégis tökéletesen átlátható hálót alkotva meg.

Hálót, aminek egyetlen tulajdonsága volt szövevényességén túl: magas fokú homogenitása. Meditáció tisztította, friss értelemmel sem bírta megragadni a látványt, mert az nem vett fel semmilyen ismert mintázatot.

Erne halántékánál megfeszült az izom, ahogy összeszorította állkapcsait. Megértette: tőle kell megtudnia.

S hogy lesz-e bárminemű lehetősége még kihúzni magát a csávából? Inkább nem is bocsátkozott találgatásokba.

– Szabad a gazda? – kérdezte előzékenyen a fogvatartott Romlás.

A vándor kinyitotta szemeit, s meglepetésére néhány tündérboszorkát pillantott meg az ajtó körül, le sem véve kezüket a deszkákról, mint akik egyáltalán nem érzik magukat biztonságban. Ava állt középen. Még sosem látta ennyire szomorúnak.        

– Ne kímélj! – válaszolt száraz szájjal Erne.

– Nem foglak, csak nehogy megbánd!

A nő elengedte az ajtót, és mindkét kezével felé nyúlt, mire a vándor zavartan pislogni kezdett: annyira hasonlítottak egymásra a tündérboszorkák, hogy tévesen szeretett Avájának hitte őt.

Talán már a gyónás zárkájába vonult?

Erne furcsállotta, hogy nem várta meg a végjátékot, de nem mélyedhetett el a nő távolléte felett érzett hiányban.

– Nos – sújtott le kedélyesen Romlás. – Te magad meséltél az Útról. – Említésére a vándor agya lázas munkába fogott, de nem derengett fel a megoldás. – De nem volt igazad azzal kapcsolatban, hogy kinek lehet.

– A te Utad hát? – találgatott reménytelenül Erne. – Abból vettem ki a részem?

– Is – felelte Romlás, az elfojtáson átütő izgatottsága idegesítette ellenfelét. – Tulajdonképpen belevetetted magad a lehetőségek óceánjába, vállalva akár azt is, hogy egy gigantikus, beláthatatlanná szélesedő folyamba kerülsz, s csak akkor úszhatsz ki a partra, ha időben legyőzöd a sodrását. Sikerrel vetted e magad elé gördített akadályt, s a kievickélést követően játszmánk útkereséssé vált a fejedben: sűrű erdő sötétlett előtted, melyen te feltétlenül keresztül akartál vágni. Eleinte mások által kitaposott ösvényt kerestél, de most már remélem, hogy lassan kezded megérteni – vagy lábad elé tekintve észrevenni –, hogy te magad voltál az, aki keresztül-kasul bejárva az erdőt, megalkottad az utak labirintusi hálózatát. Amiben elvesztél. A velem látszólag egy oldalon álló Vörös Angyal, ki a népe kiszabadításáért bármire képes – Erne szeme szikrákat hányt –, és akaratán kívül olyan dolgokban működik közre, amelyek tudatában talán még ő sem lenne hajlandó tovább küzdeni; vagy ha már szóba került, az én személyes ügyeim: a kiszabadulás és legújabb teremtményem, valami mocskosul gonosz létrehozása – ezek és a többi csapás mind-mind hozadék. Azért kellenek, mert belőlük alakul ki talpunk alatt a járt ösvény, mely végül a keresett Úttá szilárdul. Mindenkiévé.

S e vallomással felérő magyarázattal megspóroltam neked a végtelen Utad végéig való bandukolást. Főleg, hogy a célod viszonyában egy helyben toporogtál, miközben az Álmodók tették a dolgukat, s a máshonnanok zajlottak.

Erről van tehát szó. Ezért kell várnunk.

– De hiszen vártunk eleget! – pattant fel a vándor, mindenre elszántan, de semmire sem készen.

– Így igaz. Azt hiszem, meg is volnánk.

Ezzel lehullott a róka, az egykori Ravaszdi koponyájáról az alsó állkapocs. A köréjük sereglett falatkák csippantásokat hallattak, de Erne nem értett belőlük semmit. A távolban a tündérboszorkák szájuk elé tett kézzel várták a végkifejletet.

A vándor halálraítéltként nézett vissza a róka üres szemgödreire.

– Köszönöm vak türelmedet! – hálálkodott Romlás szívélyesen. – Eredetileg csapdát, egymás ellen vívott, nagyszabású csatát szántam neked és annak, aki nem tudott eljönni. Szerencsére a gikszer ellenére folytatódott a játék, melynek mindazonáltal végig volt egy bizonyos célja, amit sikeresen véghez is vittem: kiiktattalak az odakint zajló játszmából.

Erne megpróbált lenyugodni, azonban ide kevés volt minden tudása és tapasztalata.

– Útjaink egy apró csavart leszámítva hamarosan elválnak. De azért én remélem, hogy találkozunk a Malomban!… Ja, és még valami: a leghatalmasabb Vörös Angyal talán épp e pillanatban nyitja fel a Kárhozat kapuit. Ugyanakkor erről már valószínűleg lekéstél. Hiába, jó társaságban gyorsan telik az idő.

A vándor térdei alig bírták el, annyira remegtek, ahogy dühödt, rászedett bikaként fújtatva, megindult a csontváz felé.

– Becsaltál!

– Ugyan kérlek, jöttél te magadtól is.

– Végig csak a pofád járt, és az időt húztad!

Erne széttiporta a koponyát, ám ez csöppet sem zavarta Romlást fuldokló röhögésében. – Amiről még nem maradtál le – játszotta meg, hogy rálelt hangjára –, az a fiad, azonban neki sincs már sok hátra: amint elvégezte küldetését, a Vörös Angyal… miket beszélek! A vörös tündék őseid jóvoltából kárhozatra ítélt, de felszabadított, őrjöngő népe levadássza a mit sem sejtő, tapasztalatlan Szanaszélt.

Erne nem vesződött tovább a csontok porrátaposásával. Kiiktatta teste ösztönös védőmechanizmusát, és a levegő visszatartásával saját ájulása előidézésébe fogott. Közben az sem zavarhatta meg, hogy egy nyurga alak ugrott be az udvarba.

Az álombolygásban aztán még hallotta a vörös glóriás, sötét ruhás férfi szavainak visszhangját tulajdon, kámforrá vált teste tünedező érzékei révén: – A haragodban van, vándor!

A hangok belevegyültek a vele együtt álomba érkező, formátlan árny zengő kacagásába, mely fokozatosan betöltötte a korlátlan teret, és egy pillanatra értelmes szavakká állt össze: – Legközelebb fontold meg a folyóban maradást, vándorok vándora! A sodrás olykor hamarabb célba juttat. Valljuk be: nem való neked ez az úttá taposott ösvény!

* * *
Ezzel véget ért Az Ösvény. Ha tetszett és nem akarsz lemaradni a folytatásról, Az Ösvény világának kiterjesztéséről, likeolj és kövess Facebookon!

IV. szakasz: Két anyáról 4.

Égbolt Sikló még mindig hitetlenkedve meredt földbe szúrt kardjára.

Megtettem volna?!

– Azt hittem, szereted – lehelte a fejében Virágének hangja.

– Miután elzártál tőle – förmedt rá Égbolt Sikló –, azt is megoldottad, hogy képes legyek őt meggyilkolni! Remélem, nem vársz irgalmat, ribanc!

– Én? Mindez tehát az én hibám – te szegény, szerencsétlen, ártatlan lányka!

– Hogy van pofád még gúnyolódni? Amikor annyi varázserőd sem maradt, hogy kinyisd vele a szemeidet, vagy hogy megszólalj!

– Sajnálom, hogy elzártalak, mert így nem volt lehetőséged kinőni a kamaszkort. – Égbolt Sikló levegőért kapott. – Erre jobban is ügyelhettem volna. Nem várok igazi megbocsájtást, de szavaim őszinték: bocsánatodat kérem, Sikló.

– Még hogy szavaid… – legyintett a légúszó lány, és lezöttyent a földre. Arcán undorral engedte el másik kardját.

– Szeretnék rajtad segíteni.

– Minden elveszett. Semmim nincs két vacak kardot leszámítva.

– Amint módomban áll…

– Hallgass! – szólt rá színtelen hangon Égbolt Sikló. – Nem békéltem meg veled.

– Tudom, hiszen magaddal sem.

Virágének bágyadtan kinyitotta szemét a nyakához simuló penge hideg érintésétől.

– Ismered módszerem a problémák megoldására.

– Ismerem… – suttogta Virágének. – A jó öreg menekülés! Hagyod, hadd sodorjon az ár.

Égbolt Sikló keze megremegett dühében, mire a vörös tünde torkán apró vérpatak serkent. – A józan eszem azt diktálja: öljelek meg, hiszen veszélyt jelentesz a továbbiakban. De tudod mit? Nem teszem. Van nekem egy veled felérő szövetségesem.

– Remek… választás – erőltetett hangjába gúnyt Virágének.

Égbolt Sikló egészen közel hajolt. – Hagyom inkább, hogy élj, s lásd, mint dől dugába a nagy terved. – Virágének zárt szeméből könny csordult. – Mert rájöttem, hogy van még valamim: a bosszú. Beteljesítem helyetted, vagyis anyja helyett az Életösvényben látottakat.

– Miért? – fakadt ki telepatikusan Virágének. – Mi szükség erre? Miért kell neked úgy viselkedni, mint… De hiszen te őrült vagy!

– Miért? – A légúszó zokogásba törve ki torkon ragadta hasonmását. – MIÉRT?! Fél eltékozolt életemért, felelőtlen tanítóm! A IV-es Légvár, otthonom, ismerőseim, és legjobb barátom elpusztításáért! És utoljára, de nem, korántsem utolsó sorban a Szanaszél iránt érzett szerelmem elfojtásáért, s a jövőnk ellehetetlenítéséért!

– Rémálom! – bömbölte. – Gyere, nézz ránk, láss a lelkünkbe! Készülj az éjszakai lakmározásra! De még ennél is többet kaphatsz, ha segítesz! A Kárhozat várhat, gondoskodjunk együtt az ő és népe rémálmainak folytatásáról! Tegyünk róla, hogy ne lehessen másképp! Végezzünk a gyerekével! Szakadjon meg az a vörös szíve, s légy minden eddiginél erősebb!

– Sikló, kedveském – kelt életre újra a fa. – Ugye mondtam már, hogy sokat kérsz? De mit tagadjam: ezekben a háborús időkben, mikor az ellenség oly hatalmas, akár a mi oldalunk, s az állóháború kialakulása fenyeget, nem szabad, hogy a büszkeség álljon sikereink útjába. – Kis szünet után, vidáman recsegve folytatta. – Virágének drága, miért nem mondod hangosan? Nem érzed mily felesleges ez a sok hűhó csak hogy népeddel lehess? Bizonyára van már a számládon ez-az. Még néhány ártatlan magadévá tétele, esetleg öngyilkosságba hajszolása, majd e tetteket tulajdon életed elvételével zárva máris kebledre ölelheted a vörös démonjaidat!

Virágének rázkódva felemelte fejét, ajkai remegtek, fogai vacogtak. Pislogás nélkül, elpattant vérerektől vörös szemfehérjével meredt Égbolt Siklóra.

– Takarodj belőlem! – sikoltotta fejét fogva egykori tanítványa, majd hangja gurgulázásba csapott át, ahogy a vörös tünde végső erejét megfeszítve tovább haladt, és elszorította torkát.

Égbolt Sikló hasztalan nyúlkált nyakához, próbálva lefeszíteni a nem létező ujjakat. Még idejében felismerve a helyzet súlyosságát, miszerint Virágének ha kell, belehal az ő meggyilkolásába, csúszva-mászva, hörögve megindult felé. Tudta: a vörös tünde annyira gyenge, hogyha elveszti a kapcsolatot vele, megszűnik a támadás is, s előbbi jelen esetben nem volt más, mint a tekintete.

Égbolt Sikló nem is tudott már feltérdelni, hason fekvésből, hadonászva találta meg a tökéletesen ismert, rázkódó arcon a szemgödröket. Minden maradék erejét, amit csak a mohó halál elől elcsaklizhatott, beleadta hüvelykujjaiba.

– Azért ennél egyszerűbb módot is találhattál volna, bár kétségkívül tetszetős megoldás – kommentálta az eseményeket Rémálom. – Ám vedd számításba: lehet, hogy belehal.

Égbolt Sikló még mindig fuldokolva, görcsösen köhögve feküdt félholt megmentője, barátja, mentora, hasonmása és ellensége mellett. Reszketve, kínos alapossággal kente bele nadrágjába hüvelykujjairól a vért.

– Ennyi… esélyt… megérdemel – zihálta a légúszó lány, és már kezdett is kitárulkozni, átadni magát az áramlásnak, hadd hatoljon belé és élvezkedhessen benne Rémálom, miközben ő elmerül saját rémálmaiban.

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!

IV. szakasz: Az első befogadások 4.

A gyerek még most sem sírt, pedig elég kényelmetlen pozícióban lógott le Szanaszél mellkasáról. Aztán a férfi rájött, mit is jelent mindez: sikerült, méghozzá egyes egyedül!

Na jó, ez talán nem teljesen igaz. Mintha ténylegesen megrántották volna elalvás előtt… És már bent is volt az álombolygásban… De a dolog oroszlánrészét, magát az utazást akkor is ő csinálta!

Ahol virágzik az élet! – hagyta meg az úti célt Virágének.

Ugyan most, hogy kimondta magában még egyszer, Szanaszél arra gondolt, hogy nem túl egyértelmű-e a Liget, mint választás a részéről? Mit tudhat Égbolt Sikló? Ez a lány, aki egykor majdnem sokat jelentett számára… Aztán… Aztán kiderült, hogy sokkal kevesebbet tud róla, mint a használatához kellene. Igen, ez a bizonytalansági faktor nem jött most túl jól, miközben megnyugtatni készült saját magát.

Felemelte, és nyálas maszálással, valamint ruhaujjával tisztogatni kezdte a kicsit, aki tágra meredt szemmel figyelte minden mozdulatát. Pedig Szanaszél mintha hallott volna valamit az újszülöttek látásának időleges tökéletlenségéről… Az értelmi képességekről nem is beszélve.

A kicsi egészen nyugodtan nézte a felnőtt hol az egyik, hol a másik szemét, mint mikor fizikailag túl közel vagyunk valakihez.

Tulajdonképpen nem nagy baj, hogy itt fogja hagyni… Ja igen, merthogy itt fogja hagyni. Elviszi a családhoz… És hát… Ott hagyja, igen. Tulajdonképpen rájuk kényszeríti ezzel. Ugyanakkor nem úgy tűnt, mintha nélkülöznének. És Csillagfürt nagyon rendes, szívélyes nő benyomását keltette. A férje mogorvább, de legalább megvédi, ha úgy adódik… A lányok és a légy pedig kész főnyeremény. És úgysincs most csecsemőkorú gyermekük, talán még örülnének is…

Igen, simán lehet, hogy elfogadják. Majd legfeljebb mindenféle ködös és hihetetlen okra hivatkozik, vagy ugyanennyi erővel a igazságra.

Működnie kell, mert neki fogalma sem volt róla, mit csináljon egy kisgyerekkel. Persze ő vándor, tapasztalásnak jó lenne… De ez ne egy másik lény kárára történjen, mikor csak magára számíthat a nevelésben.

A sors úgy hozta, hogy elsőnek ismét a máshonnani léggyel futottak-röppentek össze. Potroha büszkén dagadt és pulzált, apró szárnyai lázasan dolgoztak, mégsem keltett olyan benyomást, mintha nehezére esett volna a lebegés, noha Szanaszél nem nézte volna ki belőle, hogy képes rá.

Neki, idegennek, szemlátomást jó itt. A helyi embereknek, meg a szintén máshonnani zsoldosnak nem különben.

De ember-e ez a kis csöppség a karjaiban? És most nem a „vöröstündesége” miatt.

Az egyre inkább csecsemőre (szó szerint) hajazó újszülött kinyúlt Szanaszél felé, tömzsi kis karocskái azonban rövidnek bizonyultak a távolság áthidalásához. A vándor közelebb tartotta magához, mire két apró tenyér csattant az orrán. Együtt nevettek, bár Szanaszél elrohanni jobban szeretett volna – ez a kisbaba nem normális, hiszen már a koordinációja is túl jó…

– Mi vagy te? – tette fel a kérdést neki, s nem csodálkozott volna, ha valamiféle választ kap. – Miért akart téged annyira Sikló?

A kislány elmosolyodott, mire Szanaszél lábai maguktól indultak volna tovább, de Legyem odaröppent kettejük közé. A csecsemő megfogta a hatalmas, értelmes bogarat, kinek potroh-lüktetése felgyorsult. Egy ideig dörgölődzött a puha, simogató tenyerekhez, aztán megfordult, egy darabig Szanaszélt figyelte, majd előrelendült.

Egy ideig be-bevárogatta őket, aztán végleg eltűnt – mint kiderült, már közel voltak, csak folytatni kellett az utat az utolsó ismert helye irányába.

A ház még mindig varázslatos volt, részét képezte a tájnak, s a virágok sem vetették meg, mintha csak termékeny földből lennének falai. Szanaszélre rá is tört egy újabb adag lelkiismeret-furdalás: csak nem – ugye nem? – fogja elrontani ezt az idillt…

Kinyílt az ajtó, és sorra előjött az egész család. A lányok Csillagfürt vezetésével teljesen a várakozásainak megfelelően viselkedtek (értsd: mosolyogtak), a homokkal töltött tálcát, és rajta a legyet vivő férfi tartózkodó volt, de úgy tűnt, hogy ez inkább Szanaszélnek szól. Eddig tehát jól állt a dolog.

– Üdvözlégy újra itt, jó Szanaszél a légúszóktól – köszöntötte Csillagfürt, és jelképesen kitárta karjait. – Legyem előresietett, s tájékoztatott arról, hogy szokatlan vendéget hozol. A jelek szerint ő valami módon ismeri személyesen a kisdedet. Most írja a magyarázatot.

Valóban, a légy a homokos tálcán betűknek tűnni akaró, kacskaringós alakzatokat rajzolt: rövidesen kiderült, hogy valamiféle „Lüktető” lakozik a gyermekben, mely koncentrált életerőt annak idején egy gonosz lény elrabolta az ő máshonnanjáról.

Szanaszél erre nem igazán tudott mit felelni, s tétován az anya felé nyújtotta a kicsit, Csillagfürt lágyan és olyan mélyen bólintott, mintha egy hatalmasat nyelne. – Már vártuk őt, bár nem hittük, hogy éppen te, egykori vendégünk és Nyugod kegyeltje hozod el.

Ezzel gyöngéden kivette az értetlenül pislogó Szanaszél kezéből a kislányt, és rázendített a már általa is ismert énekre: Ahogy a tavasz felsóhajt…

A vándor alig bírta végigvárni, mert még így, sokadszorra is szívbemarkoló volt, mintha a történet a testében játszódott volna le, pedig sokat vesztett varázsából Virágének előadásához képest, noha Csillagfürt is inkább adhatta, mint vehette volna az énekórákat. A magáról pisszenésnyit sem tudató hallgatóság többi részéből egyedül Legyemen látszott valami hatás: potrohának lüktetése átvette a dallamot, s mikor elcsendesedett, a légy mozdulatlanná merevedett.

– Honnan ismeritek ezt a dalt? – kérdezte feszülten Szanaszél a kicsit babusgató Csillagfürtöt.

– Nagy idővel ezelőtt egy Álmodó-utód járt erre – mesélte feszélyező nyugodtsággal a nő. – Elmondta, hogy amikor eljön az ideje, egy kisbaba kerül hozzánk, s megkért, hogy neveljük és óvjuk, míg módunkban áll. Akkor tanította e dalt is, hogy majd ezt énekeljük neki.

Szanaszél az arcát dörzsölgette.

– Ne aggódj érte! – értette talán félre Csillagfürt. – Kitört ugyan az Álmok Háborúja, azonban a Liget – noha elismerem, nem látszik rajta elsőre –, Édesálom egyik legjobban védett erőssége, s ez nemrég, legutolsó ittjártadat, s a darazsak megjelenését követően meg is mutatkozott. Biztonságban lesz velünk.

– Nem… Nem aggódom – nyögte rekedten Szanaszél. – Hogy hívták? Hogy hívták az Álmodó-utódot?

– Nem mutatkozott be, s mi nem kérdeztük nevét, így csak Álmodóként emlegettük egymás között – hangjából áhítat érződött. – De végül aztán, mikor átébredni hajtotta fejét, hálája jeléül, a tiszteletünkre felvette a Virágének nevet.

Szanaszélnek ez már sok volt. Szédelegve lefeküdt a földre, elutasítva a segítségére sietőket, pedig még a férfi is letette a táblát legyestül.

Az ifjú vándort elnyomta álma, s messze ébredt fel belőle.

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!