A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Az Ösvény. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Az Ösvény. Összes bejegyzés megjelenítése
2017. július 21., péntek
Most már elérhető Az Ösvény e-könyvben is!
Aki ezt a posztot olvassa, az jó eséllyel ismeri már Az Ösvényt, hiszen itt a blogon, fejezetekre bontva is elérhető a regény. Kicsit javítottam az anyagon, majd feltettem Smashwords-re, ahol mostantól mint ingyenesen hozzáférhető e-könyv található meg.
A borítón szereplő festmény Kis Tamás festőművész munkája. Nézzetek körül az oldalán!
2016. május 21., szombat
Fejvesztő (előhangolódás Az Ösvényhez)
Hányadik
is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben?
Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még
élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás
szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok
pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett
valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú
kavicsot látott, mely ha próbált is mozogni, csak összetört
tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a
képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a két
dimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.
A
vezetett lassított,
majd megállt. Akár
körülötte minden.
Leült,
kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott
minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség.
A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette
volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a
daccal csak a figyelmet keresi. Noha
nem tévedett sokat, engedékenynek
bizonyult: léptei abbamaradtak.
Ugyanebben
a pillanatban a
vezetett ráébredt,
hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi
magát.
Így
is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg
sem született mosolyát.
– Ez
sem tetszett? – kérdezte az
észjárását szemtelenül
jól ismerő szenvtelen hang.
A
vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó
gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet
teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még
hozzátenne…
– Persze
bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.
Megrázta
a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint
az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.
– Sosem
lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta
eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.
– Felismerések
felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A
végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim.
Kövess!
A
vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá
kellett aggatnia az izmaira.
– Mutatok
mást! – duruzsolta a vezető.
2016. május 5., csütörtök
Fejvesztő
Megjelent egy novellám! Itt találod.
Ha tetszett, és érdekel a novella tágan értelmezett világa, egy abban játszódó, nagyszabású történet, akkor ajánlom figyelmedbe az "Az Ösvény"-t!
Ha tetszett, és érdekel a novella tágan értelmezett világa, egy abban játszódó, nagyszabású történet, akkor ajánlom figyelmedbe az "Az Ösvény"-t!
2015. december 17., csütörtök
IV. szakasz: Végjáték 4.
Először is diskuráljunk arról, ami itt kockán forog! –
szólalt meg némi csönd után Romlás, mely időt Erne főként ivással töltötte. – Van
róla fogalmad?
– Kézenfekvő,
hogy ki akarsz bennem jutni. De érzek én itt mást is.
– Ügyes
– dicsérte Romlás. – Bár, ha jobban belegondolok, ez volt a minimum
elvárásom tőled.
– Mennyire
teljesítem túl?
– Válaszold
meg magad azzal, hogy megfejted játékunk lényegét.
Erne
a zörgő csontvázzá zabált rókára nézett, s eltöprengett a hallottakon. Sok
minden történt az elmúlt… napok alatt! Szinte repült az idő. Romlás roppant
érdekfeszítő tudással bíró beszéd- és vitapartnernek bizonyult, elképesztő
hasznosan telt el ez a kitérő – legalábbis vándori szemmel.
Mindketten
hozzájutottak új információkhoz, incselkedtek egymással sokat… De mi volt az,
ami eldönti, vagy hatással lehet a jelenleg zajló, bár igazán meg nem
határozható végjátékra?
Valami
azt súgta, kívülről, de legalábbis új szemszögből lelhetné meg a titok nyitját.
Kell ide valami, ami átfogja ezt az egészet, mert itt nem az egyes elemek
vezetnek megoldásra.
Igaznak
tűnő elmélet, ami majdnem bizonyosan magával vonja a következtetést, miszerint
csapdába csalták. Átgondolt, előre felépített kelepcébe sétált bele, kínálta
fel magát neki. S ilyenformán Romlás könnyen a célegyenesbe juthatott.
Erne
lehunyta szemeit, röviden, de hatékonyan mérlegelt és határozott: úgy van,
ahogy az imént kigondolta.
De
nem vesztette el a fejét. Ha rájön idejében a dolog mibenlétére, még egy ügyes
húzással megfordíthatja az állást. Vándor volt, valószínűleg a legnagyobb élő
az egykori szabad népből; aki mélységeiben is tisztában van saját magával,
képességeivel és korlátaival. Kevés olyan probléma létezhet, amire ő ne sejtené
meg a megoldást. Ez nagyképűség-mentes tény.
Egy
darabig még törte a fejét, mely kissé már zsibogott. Elszomorodott ezen:
méltatlannak érezte vándor mivoltához, hogy egy ostoba ital miatt a csúcson, a
lejátszásra váró finálén nem használhatja ki maximálisan agykapacitását.
Ostoba
ital? Ostoba én!
Ezzel
törökülésbe helyezkedett, s meditálni kezdett, ahogy Tusa tanította neki.
Visszaadta
testét, elméjét, egóját, s a magán keresztül megismert és színezett világot a
mindent konstans mosó áramlatoknak; hagyta, hogy azok megtisztítsák a sok-sok
rárakódott szennyeződéstől, s szinte újjászületve, egy lelket is érintő fürdés
után érezve magát, felnyitotta szemeit.
Megtisztított
szemlencséjén át a váron még élesebben láthatta az ősök keze nyomát. Az Út
Vonalának e megállója élő régészeti leletként szólította meg hangtalanul, és
Erne megérezte, mi mindent éltek át e falak. Lenyűgözték. A közéjük zárt oázis
szertelen, de tökéletes kertnek tetszett. A méltatlanul lekezelt falatkák
tevékenysége, jövése-menése, ahogy mindennapi életüket egyengették, most
megmutatkozott a maga valójában: a Romlás által megsértett ősi erők képviselői,
válogatott katonák ők, a maguk dimenzióiban rettenthetetlen harcosok, akiknek
élete maga az őrség.
Most
szerényen csipogtak körülötte, s egyre csak gyűltek.
Erne
ezután ismét lehunyta szemét, hogy most szemügyre vehesse saját magát is,
alkoholtól enyhén mérgezett, de ezt még kompenzálni képes, jól karbantartott,
egészséges testét. Nem időzött itt sokat, ment a gondolatai felé, sorba vette a
történteket, elemezte őket, és összefüggéseket rajzolt fel közéjük; egészen
kusza, mégis tökéletesen átlátható hálót alkotva meg.
Hálót,
aminek egyetlen tulajdonsága volt szövevényességén túl: magas fokú
homogenitása. Meditáció tisztította, friss értelemmel sem bírta megragadni a
látványt, mert az nem vett fel semmilyen ismert mintázatot.
Erne
halántékánál megfeszült az izom, ahogy összeszorította állkapcsait. Megértette:
tőle kell megtudnia.
S
hogy lesz-e bárminemű lehetősége még kihúzni magát a csávából? Inkább nem is
bocsátkozott találgatásokba.
– Szabad
a gazda? – kérdezte előzékenyen a fogvatartott Romlás.
A
vándor kinyitotta szemeit, s meglepetésére néhány tündérboszorkát pillantott
meg az ajtó körül, le sem véve kezüket a deszkákról, mint akik egyáltalán nem
érzik magukat biztonságban. Ava állt középen. Még sosem látta ennyire
szomorúnak.
– Ne
kímélj! – válaszolt száraz szájjal Erne.
– Nem
foglak, csak nehogy megbánd!
A
nő elengedte az ajtót, és mindkét kezével felé nyúlt, mire a vándor zavartan
pislogni kezdett: annyira hasonlítottak egymásra a tündérboszorkák, hogy
tévesen szeretett Avájának hitte őt.
Talán
már a gyónás zárkájába vonult?
Erne
furcsállotta, hogy nem várta meg a végjátékot, de nem mélyedhetett el a nő
távolléte felett érzett hiányban.
– Nos
– sújtott le kedélyesen Romlás. – Te magad meséltél az
Útról. – Említésére a vándor agya lázas munkába fogott, de nem derengett
fel a megoldás. – De nem volt igazad azzal kapcsolatban, hogy kinek lehet.
– A
te Utad hát? – találgatott reménytelenül Erne. – Abból vettem ki a részem?
– Is
– felelte Romlás, az elfojtáson átütő izgatottsága idegesítette ellenfelét.
– Tulajdonképpen belevetetted magad a lehetőségek óceánjába, vállalva akár
azt is, hogy egy gigantikus, beláthatatlanná szélesedő folyamba kerülsz, s csak
akkor úszhatsz ki a partra, ha időben legyőzöd a sodrását. Sikerrel vetted e
magad elé gördített akadályt, s a kievickélést követően játszmánk útkereséssé
vált a fejedben: sűrű erdő sötétlett előtted, melyen te feltétlenül keresztül
akartál vágni. Eleinte mások által kitaposott ösvényt kerestél, de most már
remélem, hogy lassan kezded megérteni – vagy lábad elé tekintve észrevenni –,
hogy te magad voltál az, aki keresztül-kasul bejárva az erdőt, megalkottad az
utak labirintusi hálózatát. Amiben elvesztél. A velem látszólag egy oldalon
álló Vörös Angyal, ki a népe kiszabadításáért bármire képes – Erne szeme
szikrákat hányt –, és akaratán kívül olyan dolgokban működik közre, amelyek
tudatában talán még ő sem lenne hajlandó tovább küzdeni; vagy ha már szóba
került, az én személyes ügyeim: a kiszabadulás és legújabb teremtményem, valami
mocskosul gonosz létrehozása – ezek és a többi csapás mind-mind hozadék. Azért
kellenek, mert belőlük alakul ki talpunk alatt a járt ösvény, mely végül a
keresett Úttá szilárdul. Mindenkiévé.
S
e vallomással felérő magyarázattal megspóroltam neked a végtelen Utad végéig
való bandukolást. Főleg, hogy a célod viszonyában egy helyben toporogtál,
miközben az Álmodók tették a dolgukat, s a máshonnanok zajlottak.
Erről
van tehát szó. Ezért kell várnunk.
– De
hiszen vártunk eleget! – pattant fel a vándor, mindenre elszántan, de semmire
sem készen.
– Így
igaz. Azt hiszem, meg is volnánk.
Ezzel
lehullott a róka, az egykori Ravaszdi koponyájáról az alsó állkapocs. A köréjük
sereglett falatkák csippantásokat hallattak, de Erne nem értett belőlük semmit.
A távolban a tündérboszorkák szájuk elé tett kézzel várták a végkifejletet.
A
vándor halálraítéltként nézett vissza a róka üres szemgödreire.
– Köszönöm
vak türelmedet! – hálálkodott Romlás szívélyesen. – Eredetileg csapdát,
egymás ellen vívott, nagyszabású csatát szántam neked és annak, aki nem tudott
eljönni. Szerencsére a gikszer ellenére folytatódott a játék, melynek
mindazonáltal végig volt egy bizonyos célja, amit sikeresen véghez is vittem:
kiiktattalak az odakint zajló játszmából.
Erne
megpróbált lenyugodni, azonban ide kevés volt minden tudása és tapasztalata.
– Útjaink
egy apró csavart leszámítva hamarosan elválnak. De azért én remélem, hogy
találkozunk a Malomban!… Ja, és még valami: a leghatalmasabb Vörös Angyal talán
épp e pillanatban nyitja fel a Kárhozat kapuit. Ugyanakkor erről már
valószínűleg lekéstél. Hiába, jó társaságban gyorsan telik az idő.
A
vándor térdei alig bírták el, annyira remegtek, ahogy dühödt, rászedett
bikaként fújtatva, megindult a csontváz felé.
– Becsaltál!
– Ugyan
kérlek, jöttél te magadtól is.
– Végig
csak a pofád járt, és az időt húztad!
Erne
széttiporta a koponyát, ám ez csöppet sem zavarta Romlást fuldokló röhögésében.
– Amiről még nem maradtál le – játszotta meg, hogy rálelt hangjára –,
az a fiad, azonban neki sincs már sok hátra: amint elvégezte küldetését, a
Vörös Angyal… miket beszélek! A vörös tündék őseid jóvoltából kárhozatra ítélt,
de felszabadított, őrjöngő népe levadássza a mit sem sejtő, tapasztalatlan
Szanaszélt.
Erne
nem vesződött tovább a csontok porrátaposásával. Kiiktatta teste ösztönös
védőmechanizmusát, és a levegő visszatartásával saját ájulása előidézésébe
fogott. Közben az sem zavarhatta meg, hogy egy nyurga alak ugrott be az
udvarba.
Az
álombolygásban aztán még hallotta a vörös glóriás, sötét ruhás férfi szavainak
visszhangját tulajdon, kámforrá vált teste tünedező érzékei révén: – A
haragodban van, vándor!
A
hangok belevegyültek a vele együtt álomba érkező, formátlan árny zengő
kacagásába, mely fokozatosan betöltötte a korlátlan teret, és egy pillanatra
értelmes szavakká állt össze: – Legközelebb fontold meg a folyóban maradást,
vándorok vándora! A sodrás olykor hamarabb célba juttat. Valljuk be: nem való
neked ez az úttá taposott ösvény!
* * *
Ezzel véget ért Az Ösvény. Ha tetszett és nem akarsz lemaradni a folytatásról, Az Ösvény világának kiterjesztéséről, likeolj és kövess Facebookon!
2015. december 16., szerda
IV. szakasz: Két anyáról 4.
Égbolt Sikló még mindig hitetlenkedve meredt földbe szúrt
kardjára.
Megtettem
volna?!
– Azt
hittem, szereted – lehelte a fejében Virágének hangja.
– Miután
elzártál tőle – förmedt rá Égbolt Sikló –, azt is megoldottad, hogy képes
legyek őt meggyilkolni! Remélem, nem vársz irgalmat, ribanc!
– Én?
Mindez tehát az én hibám – te szegény, szerencsétlen, ártatlan lányka!
– Hogy
van pofád még gúnyolódni? Amikor annyi varázserőd sem maradt, hogy kinyisd vele
a szemeidet, vagy hogy megszólalj!
– Sajnálom,
hogy elzártalak, mert így nem volt lehetőséged kinőni a kamaszkort. –
Égbolt Sikló levegőért kapott. – Erre jobban is ügyelhettem volna. Nem várok
igazi megbocsájtást, de szavaim őszinték: bocsánatodat kérem, Sikló.
– Még
hogy szavaid… – legyintett a légúszó lány, és lezöttyent a földre. Arcán
undorral engedte el másik kardját.
– Szeretnék
rajtad segíteni.
– Minden
elveszett. Semmim nincs két vacak kardot leszámítva.
– Amint
módomban áll…
– Hallgass!
– szólt rá színtelen hangon Égbolt Sikló. – Nem békéltem meg veled.
– Tudom,
hiszen magaddal sem.
Virágének
bágyadtan kinyitotta szemét a nyakához simuló penge hideg érintésétől.
– Ismered
módszerem a problémák megoldására.
– Ismerem…
– suttogta Virágének. – A jó öreg menekülés! Hagyod, hadd sodorjon az ár.
Égbolt
Sikló keze megremegett dühében, mire a vörös tünde torkán apró vérpatak
serkent. – A józan eszem azt diktálja: öljelek meg, hiszen veszélyt jelentesz a
továbbiakban. De tudod mit? Nem teszem. Van nekem egy veled felérő
szövetségesem.
– Remek…
választás – erőltetett hangjába gúnyt Virágének.
Égbolt
Sikló egészen közel hajolt. – Hagyom inkább, hogy élj, s lásd, mint dől dugába
a nagy terved. – Virágének zárt szeméből könny csordult. – Mert rájöttem, hogy
van még valamim: a bosszú. Beteljesítem helyetted, vagyis anyja helyett az
Életösvényben látottakat.
– Miért?
– fakadt ki telepatikusan Virágének. – Mi szükség erre? Miért kell neked
úgy viselkedni, mint… De hiszen te őrült vagy!
– Miért?
– A légúszó zokogásba törve ki torkon ragadta hasonmását. – MIÉRT?! Fél
eltékozolt életemért, felelőtlen tanítóm! A IV-es Légvár, otthonom, ismerőseim,
és legjobb barátom elpusztításáért! És utoljára, de nem, korántsem utolsó
sorban a Szanaszél iránt érzett szerelmem elfojtásáért, s a jövőnk
ellehetetlenítéséért!
– Rémálom!
– bömbölte. – Gyere, nézz ránk, láss a lelkünkbe! Készülj az éjszakai
lakmározásra! De még ennél is többet kaphatsz, ha segítesz! A Kárhozat várhat,
gondoskodjunk együtt az ő és népe rémálmainak folytatásáról! Tegyünk róla, hogy
ne lehessen másképp! Végezzünk a gyerekével! Szakadjon meg az a vörös
szíve, s légy minden eddiginél erősebb!
– Sikló,
kedveském – kelt életre újra a fa. – Ugye mondtam már, hogy sokat kérsz?
De mit tagadjam: ezekben a háborús időkben, mikor az ellenség oly hatalmas,
akár a mi oldalunk, s az állóháború kialakulása fenyeget, nem szabad, hogy a
büszkeség álljon sikereink útjába. – Kis szünet után, vidáman recsegve
folytatta. – Virágének drága, miért nem mondod hangosan? Nem érzed mily
felesleges ez a sok hűhó csak hogy népeddel lehess? Bizonyára van már a számládon
ez-az. Még néhány ártatlan magadévá tétele, esetleg öngyilkosságba hajszolása,
majd e tetteket tulajdon életed elvételével zárva máris kebledre ölelheted a
vörös démonjaidat!
Virágének
rázkódva felemelte fejét, ajkai remegtek, fogai vacogtak. Pislogás nélkül,
elpattant vérerektől vörös szemfehérjével meredt Égbolt Siklóra.
– Takarodj
belőlem! – sikoltotta fejét fogva egykori tanítványa, majd hangja gurgulázásba
csapott át, ahogy a vörös tünde végső erejét megfeszítve tovább haladt, és
elszorította torkát.
Égbolt
Sikló hasztalan nyúlkált nyakához, próbálva lefeszíteni a nem létező ujjakat.
Még idejében felismerve a helyzet súlyosságát, miszerint Virágének ha kell,
belehal az ő meggyilkolásába, csúszva-mászva, hörögve megindult felé. Tudta: a
vörös tünde annyira gyenge, hogyha elveszti a kapcsolatot vele, megszűnik a
támadás is, s előbbi jelen esetben nem volt más, mint a tekintete.
Égbolt
Sikló nem is tudott már feltérdelni, hason fekvésből, hadonászva találta meg a
tökéletesen ismert, rázkódó arcon a szemgödröket. Minden maradék erejét, amit
csak a mohó halál elől elcsaklizhatott, beleadta hüvelykujjaiba.
– Azért
ennél egyszerűbb módot is találhattál volna, bár kétségkívül tetszetős megoldás
– kommentálta az eseményeket Rémálom. – Ám vedd számításba: lehet, hogy
belehal.
Égbolt
Sikló még mindig fuldokolva, görcsösen köhögve feküdt félholt megmentője,
barátja, mentora, hasonmása és ellensége mellett. Reszketve, kínos alapossággal
kente bele nadrágjába hüvelykujjairól a vért.
– Ennyi…
esélyt… megérdemel – zihálta a légúszó lány, és már kezdett is kitárulkozni,
átadni magát az áramlásnak, hadd hatoljon belé és élvezkedhessen benne Rémálom,
miközben ő elmerül saját rémálmaiban.
2015. december 15., kedd
IV. szakasz: Az első befogadások 4.
A gyerek még most sem sírt, pedig elég kényelmetlen
pozícióban lógott le Szanaszél mellkasáról. Aztán a férfi rájött, mit is jelent
mindez: sikerült, méghozzá egyes egyedül!
Na
jó, ez talán nem teljesen igaz. Mintha ténylegesen megrántották volna elalvás
előtt… És már bent is volt az álombolygásban… De a dolog oroszlánrészét, magát
az utazást akkor is ő csinálta!
Ahol
virágzik az élet! – hagyta meg az úti célt Virágének.
Ugyan
most, hogy kimondta magában még egyszer, Szanaszél arra gondolt, hogy nem túl
egyértelmű-e a Liget, mint választás a részéről? Mit tudhat Égbolt Sikló? Ez a
lány, aki egykor majdnem sokat jelentett számára… Aztán… Aztán kiderült, hogy
sokkal kevesebbet tud róla, mint a használatához kellene. Igen, ez a
bizonytalansági faktor nem jött most túl jól, miközben megnyugtatni készült
saját magát.
Felemelte,
és nyálas maszálással, valamint ruhaujjával tisztogatni kezdte a kicsit, aki
tágra meredt szemmel figyelte minden mozdulatát. Pedig Szanaszél mintha hallott
volna valamit az újszülöttek látásának időleges tökéletlenségéről… Az értelmi
képességekről nem is beszélve.
A
kicsi egészen nyugodtan nézte a felnőtt hol az egyik, hol a másik szemét, mint
mikor fizikailag túl közel vagyunk valakihez.
Tulajdonképpen
nem nagy baj, hogy itt fogja hagyni… Ja igen, merthogy itt fogja hagyni.
Elviszi a családhoz… És hát… Ott hagyja, igen. Tulajdonképpen rájuk kényszeríti
ezzel. Ugyanakkor nem úgy tűnt, mintha nélkülöznének. És Csillagfürt nagyon
rendes, szívélyes nő benyomását keltette. A férje mogorvább, de legalább
megvédi, ha úgy adódik… A lányok és a légy pedig kész főnyeremény. És úgysincs
most csecsemőkorú gyermekük, talán még örülnének is…
Igen,
simán lehet, hogy elfogadják. Majd legfeljebb mindenféle ködös és hihetetlen
okra hivatkozik, vagy ugyanennyi erővel a igazságra.
Működnie
kell, mert neki fogalma sem volt róla, mit csináljon egy kisgyerekkel. Persze ő
vándor, tapasztalásnak jó lenne… De ez ne egy másik lény kárára történjen,
mikor csak magára számíthat a nevelésben.
A
sors úgy hozta, hogy elsőnek ismét a máshonnani léggyel futottak-röppentek
össze. Potroha büszkén dagadt és pulzált, apró szárnyai lázasan dolgoztak,
mégsem keltett olyan benyomást, mintha nehezére esett volna a lebegés, noha
Szanaszél nem nézte volna ki belőle, hogy képes rá.
Neki,
idegennek, szemlátomást jó itt. A helyi embereknek, meg a szintén máshonnani
zsoldosnak nem különben.
De
ember-e ez a kis csöppség a karjaiban? És most nem a „vöröstündesége” miatt.
Az
egyre inkább csecsemőre (szó szerint) hajazó újszülött kinyúlt Szanaszél felé,
tömzsi kis karocskái azonban rövidnek bizonyultak a távolság áthidalásához. A
vándor közelebb tartotta magához, mire két apró tenyér csattant az orrán.
Együtt nevettek, bár Szanaszél elrohanni jobban szeretett volna – ez a kisbaba
nem normális, hiszen már a koordinációja is túl jó…
– Mi
vagy te? – tette fel a kérdést neki, s nem csodálkozott volna, ha valamiféle
választ kap. – Miért akart téged annyira Sikló?
A
kislány elmosolyodott, mire Szanaszél lábai maguktól indultak volna tovább, de
Legyem odaröppent kettejük közé. A csecsemő megfogta a hatalmas, értelmes
bogarat, kinek potroh-lüktetése felgyorsult. Egy ideig dörgölődzött a puha,
simogató tenyerekhez, aztán megfordult, egy darabig Szanaszélt figyelte, majd
előrelendült.
Egy
ideig be-bevárogatta őket, aztán végleg eltűnt – mint kiderült, már közel
voltak, csak folytatni kellett az utat az utolsó ismert helye irányába.
A
ház még mindig varázslatos volt, részét képezte a tájnak, s a virágok sem
vetették meg, mintha csak termékeny földből lennének falai. Szanaszélre rá is
tört egy újabb adag lelkiismeret-furdalás: csak nem – ugye nem? – fogja
elrontani ezt az idillt…
Kinyílt
az ajtó, és sorra előjött az egész család. A lányok Csillagfürt vezetésével
teljesen a várakozásainak megfelelően viselkedtek (értsd: mosolyogtak), a
homokkal töltött tálcát, és rajta a legyet vivő férfi tartózkodó volt, de úgy
tűnt, hogy ez inkább Szanaszélnek szól. Eddig tehát jól állt a dolog.
– Üdvözlégy
újra itt, jó Szanaszél a légúszóktól – köszöntötte Csillagfürt, és jelképesen
kitárta karjait. – Legyem előresietett, s tájékoztatott arról, hogy szokatlan
vendéget hozol. A jelek szerint ő valami módon ismeri személyesen a kisdedet.
Most írja a magyarázatot.
Valóban,
a légy a homokos tálcán betűknek tűnni akaró, kacskaringós alakzatokat rajzolt:
rövidesen kiderült, hogy valamiféle „Lüktető” lakozik a gyermekben, mely
koncentrált életerőt annak idején egy gonosz lény elrabolta az ő
máshonnanjáról.
Szanaszél
erre nem igazán tudott mit felelni, s tétován az anya felé nyújtotta a kicsit, Csillagfürt
lágyan és olyan mélyen bólintott, mintha egy hatalmasat nyelne. – Már vártuk
őt, bár nem hittük, hogy éppen te, egykori vendégünk és Nyugod kegyeltje hozod
el.
Ezzel
gyöngéden kivette az értetlenül pislogó Szanaszél kezéből a kislányt, és rázendített
a már általa is ismert énekre: Ahogy a tavasz felsóhajt…
A
vándor alig bírta végigvárni, mert még így, sokadszorra is szívbemarkoló volt,
mintha a történet a testében játszódott volna le, pedig sokat vesztett
varázsából Virágének előadásához képest, noha Csillagfürt is inkább adhatta,
mint vehette volna az énekórákat. A magáról pisszenésnyit sem tudató
hallgatóság többi részéből egyedül Legyemen látszott valami hatás: potrohának
lüktetése átvette a dallamot, s mikor elcsendesedett, a légy mozdulatlanná
merevedett.
– Honnan
ismeritek ezt a dalt? – kérdezte feszülten Szanaszél a kicsit babusgató
Csillagfürtöt.
– Nagy
idővel ezelőtt egy Álmodó-utód járt erre – mesélte feszélyező nyugodtsággal a
nő. – Elmondta, hogy amikor eljön az ideje, egy kisbaba kerül hozzánk, s
megkért, hogy neveljük és óvjuk, míg módunkban áll. Akkor tanította e dalt is,
hogy majd ezt énekeljük neki.
Szanaszél
az arcát dörzsölgette.
– Ne
aggódj érte! – értette talán félre Csillagfürt. – Kitört ugyan az Álmok
Háborúja, azonban a Liget – noha elismerem, nem látszik rajta elsőre –,
Édesálom egyik legjobban védett erőssége, s ez nemrég, legutolsó ittjártadat, s
a darazsak megjelenését követően meg is mutatkozott. Biztonságban lesz velünk.
– Nem…
Nem aggódom – nyögte rekedten Szanaszél. – Hogy hívták? Hogy hívták az
Álmodó-utódot?
– Nem
mutatkozott be, s mi nem kérdeztük nevét, így csak Álmodóként emlegettük egymás
között – hangjából áhítat érződött. – De végül aztán, mikor átébredni hajtotta
fejét, hálája jeléül, a tiszteletünkre felvette a Virágének nevet.
Szanaszélnek
ez már sok volt. Szédelegve lefeküdt a földre, elutasítva a segítségére
sietőket, pedig még a férfi is letette a táblát legyestül.
Az
ifjú vándort elnyomta álma, s messze ébredt fel belőle.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
