Az Ösvény, I. szakasz: Tetemre hívás

Az alábbi párhuzamos ösvényeken indulhatsz el:

Anyu és apu
Lüktetők
A kitérő

Ha egy nagy, összefüggő történeten szeretnél végigmenni, válaszd a fejezetek végén az "Átvágnék a következő ösvényre!" lehetőséget, és kezdj itt. Ugyanakkor van önálló történetként is működő ösvény vagy ösvénycsoport is, ha ezeket járnád be, utad "Tovább ezen az ösvényen!" vezessen.

Ha eltévednél, visszatérhetsz ide, azaz "Vissza az elágazáshoz!".

Mindig is azt hangoztattam: nincs okunk félni a haláltól – s hogy ezt én elhiszem-e? Talán. De egy biztos: görcsölni semmi esetre sem éri meg. (Persze azért egy vészterv nem árthat!)

Ravaszdi, a Rókák Hercege: Setét gondolatok egy fényes elmétől

I. szakasz: A kitérő 5.

Részt veszek a játékodban, mert érzem a vesztem.

– Ó, ez a vándori kíváncsiság! – nevetett Romlás elragadtatva. – Mindig is bírtalak titeket. Merjünk nagyot álmodni!

A vándor összerezzent az utolsó szavak, népe pontatlanul, többesszámban használt jelmondata hallatán. Mióta is nem hallotta?

– Van közöd népem romlásához? – vonta kérdőre zavartan a romlás fogalmát.

– Itt-ott kivettem belőle a részem. Ahogy mindenbe igyekszem beleártani magam. De nektek nem kellett hathatós segítség, hogy elpusztítsátok magatokat.

– Talán nem jeleskedtünk sosem nacionalizmusból, vagy faji büszkeségből, de azért vigyázz a szádra! – rótta meg erélytelenül a férfi.

– Milyen számra?

– Miért pont róka?

– Felteszem, hallottál már a Rókák Hercegéről.

– Csak nem…

A vándornak elakadt a szava. A Rókák Hercege. Az évekkel ezelőtt elveszett Ravaszdi. A maga sajátos, cinikus módján annyira bölcs volt, hogy mindenkit meglepett eltűnése – általános vélekedésként élt, hogy vele ilyen egyszerűen nem történhet meg, és környezete valami hülye tréfát sejtett a dolog mögött.

– Nem egészen. Ő csak az egyik, akiben kísértett egy darabig miután megölték és kijátszotta a halált.

A férfi fürkészni kezdte a tetemet, hátha meglát rajta valamit – bármit –, ami szokatlan, ami jelezné, hogy a Rókák Hercege lakta e testet. Hasztalan próbálkozott.

– Akárhogy is, mit keres itt?

– Kedvenc rókám rászedett, aminek keretében megöltem e testben egy olyan helyen, ahol e tett különösen elevenébe vágott a helyieknek. Botrány tört ki – kajánkodott Romlás. – Így hát elfogtak és bezártak ide.

– Hiszen a tetem még szinte friss. Téged pedig több száz éve…

– Pont te beszélsz az évekről, te vasfogú? – szólta le kedélyesen Romlás.

A vándor elfintorodott.

– Tudom, újabban az Ernét használod.

– Újabban? Mindig is az voltam. E betűk szellemem tükröződései. Minden benne van. Csak rájuk kellett lelnem.

– Igen, hallottam erről. Bár bevallom: egy kicsit mindig szkeptikus voltam a dolog iránt. Lehet, hogy nekem is van ilyen… név-billogom?

– Tartsd meg a megjegyzéseidet, Romlás! Te fogalom vagy. Az, ami. Erről jut eszembe: kik lehetnek képesek egy fogalom elfogására?

– Azokon… vagy inkább ezeken a mélységeken bizony nálam is nagyobb hatalmak léteznek, ezért is rohadok még mindig itt.

– Azt hittem a végletek nem avatkoznak be ilyen szinten a máshonnanok dolgaiba.

– Minden attól függ, mekkora a dolog hordereje. Egyébként meg aki itt, e máshonnan, vagyis az Út Vonalán gondoskodott örökös rabságomról – hehe! –, legalábbis gyűlöletes fogláraimról, nem más, mint Nyugod.

– Nocsak – lepődött meg a vándor. – Azt hittem róla, hogy legenda, mely ugyan bizonyos körökben képes életre kelni, vagy legalábbis megmutatkozni, de alapvetően nem létezik.

– Sokak számára én is csupán legenda vagyok – magyarázott kedélyesen Romlás. – Sőt, te magad is az vagy: a légúszó, aki elnyűtte az idő vasfogát. És nem mellesleg gyakori szereplője vagy a meséknek, mint az egyik utolsó vándor.

A vándornak eszébe jutott a fia, akinek vérét elnyomandó a szikár felfogású légúszóknál neveltek… Vajon mit gondol róla? Gyűlöli, amiért lelépett? Esetleg már kezdi érteni az egyik miértet, érzi már a végleg ki nem ölhető, legfeljebb elnyomható kíváncsiságot? Csakhogy az egyet jelentene neveltetése kudarcával…

Meg kellene látogatnia?! Az anyját, az ő légúszó felesége sirámait sem hallotta már… Mióta is? Rég, túl rég, itt valami nem stimmel! Egy rövid időre biztosan le tudja győzni egy másik megfoghatatlan lény, Cserebere átkát, és ellátogathat hozzájuk…

Felállt.

– Hova-hova? – kérdezte élénken Romlás.

– Elmegyek. Örvendtem.

– Lábbal?

– Mit érdekel az téged? – legyintett fordulás közben Erne.

– Szeretném, ha maradnál. Boldogtalan szülőkként talán megvigasztalhatnánk egymást.

– Neked…

– Van egy fiam… Mondhatni esszenciám. És van egy közös csemetéinkben: mindketten közel vannak hozzá.

– Kihez?

– Az első gyilkoshoz! – kacagott Romlás, s a rókatetem aszott szájából barnás vérfolyam gördült nehezen alá.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!

I. szakasz: Esszencia 5.

A Szükséges Rossz látta rajta, hogy megértette. Rögtönzés volt a részéről, bár valamennyi tudása megvolt hozzá, csak össze kellett raknia: az Úrnő elsősorban anya volt. A kis szárnyas dög pedig frissen termesztett katonáival ellentétben édes gyermeke, kinek élete: minden.

Talán el fogja engedni. Az Úrnőnek ennyi – vagyis ennek üres ígérete – is elég lesz az engedelmességhez. A Szükséges Rossz sejtése szerint ráadásul addig biztosan nem törne életére, míg a légy életben és a kezében van – jóformán bármit megtehet!

– Őszintén érdekel, hogy dühít-e szó szerint véve áldozathozatalra való képtelenséged? – kérdezte, miközben kényelmesebb pózba rendezkedett a csarnok tetején, hogy lábával is tarthassa magát.

A légy eszelős rángatódzásba fogott.

– A kérdés rossz.

– Értem. De azért érzed a helyzet komikumát, ugye?

– Még meg is próbálsz alázni? Micsoda szellemi nagyság!

– Nem akarlak megalázni – vallotta a férfi. – Csupán arról van szó, hogy kicsit még meg vagyok szeppenve. Nem sokon múlott mai halálom. A küzdelem oldaláról nézve – ha úgy vesszük – legyőztél. És mégis, te pusztulsz ma el, Élet Úrnője, és én élek tovább.

– Essünk túl rajta.

– Fogom és letépem a Lüktetőt a helyéről és ennyi? Meddig marad meg? Kell… gondozni?

– Élő közelében kell tartani, célszerűen úgy, hogy érintsék egymást. Valameddig kibírja enélkül is. Az ezt befolyásoló tényezők felsorolásának végighallgatásához szerintem nem lenne türelmed.

– Nekem volna. De összességében elég egyszerűnek hangzik.

– Meglátjuk – hagyta rá az Úrnő. – Ennyi?

– Kell valami óvintézkedést tennem? Mégsem vagyok éppen az az ideális élettárs, hogy úgy mondjam – kuncogott szárazon a Szükséges Rossz. – De figyelmeztetlek: egész jó vagyok a hazugságok leleplezésében. Továbbá megjegyezném: a légynek még hat lába van.

– Gonoszságod hidegen hagyja a Lüktetőt – mondta fagyosan az Úrnő. – Egyébként meglep, hogy nem is érdekel, miben nyilvánul meg a hatalma. Vagy hogy miként lehet kezelni.

– Ami azt illeti, érdekel – ismerte be a Szükséges Rossz mosolyogva. – De amennyiben a megrendelőmnek mégiscsak kellene eme információ, őszintén szeretném vele közölni: fogalmam nincs róla.

– Furcsa egy játékot űzöl te.

– Igen, muszáj. Így úgy tűnik: én irányítok.

– Nem kenyerem a fecsegés, pláne a magadfajtával. De azért megkérdem: elképzelhető közöttünk egyezség?

– Elképzelhető lenne, ha nem volnál ilyen erős, vagy ha adnék a szavadra. Ne vedd sértésnek, Úrnő, de senki irányában nem engedem meg magamnak a bizalom luxusát.

– Akkor csináld.

A Szükséges Rossz még nézte őt egy darabig, miközben a légy minden nevetséges kis erejével kitörni igyekezett. Tüzetesen szemügyre vette az Úrnő lángszigetek fényében játszó, növényi szövetek alkotta arcát, a felderíthetetlen mélységeket rejtő szempárt, a kérges állat és arccsontot. Eszményi volt – minden a helyén, úgy, hogy az a legjobb hatást tehesse. A nem hagyományos anyag ellenére is tökéletes nő. Kisugárzásban is verte a hús-vér eredetiket. Az Élet szeszélye?

Milyen kár érte!

A Szükséges Rossz elengedte a sziklakiszögellést, mellkasához szorítva a legyet guggolásig rogyasztva ért földet. A Célszentesítővel világítva az utat ellépdelt a vonakodva ösvényt nyitó szörnyek között. Meglepetésére egyik megtépázott zsoldosát még élve találta. Az volt az, akit utoljára gyűrtek le az Úrnő vadjai.

– Szűrő… – nyöszörögte felé.

– Nem számoltam azzal, hogy túléli bármelyikőtök is. Szeretnéd, hogy végezzek veled?

– Igen… – lehelte. – Kérlek…

– Sajnos más dolgom van, hű katonám. Talán legközelebb.

A Szükséges Rossz átlépte a félholt férfit, és megállt egy méterre a Lüktetőtől. Íme hát: a teremtő erő, egyszülője szabadulásának kulcsa. Segítségével az őt felbérlő vörös tünde is elérheti a mélységes börtönt, hogy onnan aztán együttes erővel kihozzák életadóját, mely akcióval megbízója egyúttal teljesíti az üzlet rá eső részét.

Nem ez volt a legnagyobb hasonló szerv, amit a Szükséges Rossz valaha látott, de ez volt az egyetlen, ami vígan eldobogott magában is. Arra számított, hogy egy ekkora szívnek lesz – és nem is akármilyen – hangja. Valami persze dörömbölt ott. De nem a fülével hallotta. Nem tudta, miként lehetséges, de a saját szívével érezte, mely egy idő után önkényesen ráhangolódott a Lüktetőre. A Szükséges Rosszt feszélyezte ezen önhatalmúskodás, azonban semmit sem tehetett ellene.

Elkaszált a cső számba menő erek végei fölött, majd körbe a Lüktető körül, de nem ütközött semmilyen akadályba. A jelek szerint a szív lebegett, és mintha gyorsabban vert volna…

A Szükséges Rossz háttokjába csúsztatta a Célszentesítőt, majd félkezében a léggyel, két oldalról közelítve nyúlt a Lüktetőért.

Hogy mocorgott kezei közt! Játékosan és kiszámíthatóan. Mintha a saját szívét fogná: hátborzongató, mégis csodás érzés. A szerv a lüktetésen túl is rendelkezett valami mozgással, apróbb, bonyolult mintázattal. Meleg volt, tapintása pont olyan, mint egy normál szívé (na igen, a tapasztalat!).

Tekintetével megkereste az Úrnőt, aki tisztes távolságból figyelte őt, állatkái mélységes letargiában csücsültek körülötte. A Szükséges Rossz remélte, hogy a dögökből is kivész minden élet, nem csak anyjukból, mikor…

A Lüktető semmiféle ellenállást nem tanúsított, mikor elmozdította helyéről. Érezni sem lehetett semmit.

A dobogásba dübörgés vegyült, ahogy az egybegyűlt állatkert egyszerre kimúlva rogyott a földre. De aztán megint csak a saját szíve által közvetített lüktetés maradt. Az Úrnő úgy hevert kivégzett gyermekei között, akár egy fadarab, egy organikus műalkotás.

A Szükséges Rossz érezte, amint nedvesség csorog le legyet fogó kezén. Elengedte a rovart, amelynek potroha tovább horpadt és zsugorodott, ahogy gázoktól telítve kispriccelt valami romlásnak indult hal szagára emlékeztető, undok levet. Bizonytalanul röpködve, zavarosan döngve hullott Úrnője testére, melyben már semmi sem lüktetett.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!

I. szakasz: Lüktetők 5.

Látta rajta az izzó, facilitáló feszültséget, ahogy minden porcikája zsongva azon ügyködött, hogy minél nagyobb hatékonysággal pusztíthasson. Azonban már nem maradt sokkal több benne. Talán alábecsülte az Úrnő és a tőle elválaszthatatlan Élet hatalmát?

Csakhogy e gyanú értelmetlenné vált, ugyanis az Úrnő akárhogy próbálta, képtelen volt megérezni ellenfele félelmét, miközben tűzokádó csatlósai (az a két maradék) a halálfélelem őrületében tomboltak, s joggal viselkedtek így.

De Ő nem. Ez a… Ez az anyagon túli szörnyeteg! – lelt rá valami fontosra az Úrnő.

A támadás kurdarcának biztos tudatában keltett életre halott, de nem a vörös bárd által véglegesen elölt anyaméhek alkotta csápokat, és eresztette rá őket a betolakodóra. A tüzek sárga fényében is szürke alak mindet lekaszabolta végtagpengéivel ívesen vagdosó, hatékony mozgásával. Lihegett. Tehát fárad. Akármi is legyen, a testét el lehet pusztítani!

A következő pillanatban a férfi követhetetlen sebességgel csapott tenyérrel a földre, az így keltett miniatűr hangrobbanás valamennyiüket megzavarta – csak az Úrnőt nem. De azért hagyta, hadd higgye el a másik, hogy sikerült, mire rögtön mellkasába is vágódott a szinte súlytalan csatabárd. Opálosan vörös feje körül halványan derengett a levegő, a felkavart évszázados porszemcsék vígan röpködtek a lomhább pernyecafatok között. Ellenfele mereven fogta a fegyvert, nem moccant, várt. Hiába a tűz, éles, kőszerű arcának még a lobogás játéka sem tudott életet kölcsönözni.

Az Úrnő a bőrén keresztül érezte, mennyire nem szokványos fegyverről van szó: az Alkotók keze munkáját érezte rajta, emellett tulajdonosa, ura egyik aspektusaként viselkedett, közvetítve annak akaratát és sok minden mást. Belelátott a fejébe. És a Szükséges Rossz – ismerte meg most a nevét – ezt nagyon is jól tudta.

– Hatásos bemutatkozás – dicsérte meg az Úrnő gunyorosan. – Sok szempontból többet tudtam meg rólad, mint szeretnék. De a lényeget nem láttatod. Elárulod?

– Hogy egész pontosan kinek, és mi szüksége erre, vagyis arra, ott – intett fejével a Lüktetőre –, számomra is rejtély. Én csupán teszem a dolgom.

– Megismerve fajtád, fölösleges bárminemű további kérdés erkölcsi vonzatokról.

– Felettük állok. Ahogy te is.

– Dühít hasonlóságunk, valamint az, hogy mennyire értelmetlen téged gyűlölnöm.

– Pedig nagyon igyekszel.

Az Úrnő felkacagott, visszhangzó nevetése eleinte egy sereg énekesmadár kánonjára hasonlított, végül mennydörgéssé mélyült.

– Kivennéd belőlem a bárdod? Nagyon szép piros, meg minden, de kezd kicsit zavarni.

– Le fogom vágni a fejed.

– Amilyen gyors vagy, még a végén sikerülne is. De vajon mire lenne elég?

A Szükséges Rossz kinyújtóztatta ujjait, majd visszakulcsolta a nyélre, de válaszolni nem válaszolt.

– Van ám egy hatalmas különbség közöttünk: az én testemnek nem lehet ártani ilyen primitív módon.

– Ehhez mit szólsz? – hallatszott egy reszelős hang távolabbról: az utolsó zsoldos.

– NE! – rivallt rá az Úrnő és a Szükséges Rossz egyszerre.

Sokszínű vér áztatta felhasogatott szkafanderét, sisakját elhagyta. Arcán mérgezés lila csíkjait lehetett kivenni. Lángszórója nyugalmi tüze centikre pislákolt a Lüktetőtől. Ólálkodott ugyan néhány megtermett szörnyeteg a környező félhomályban, de nem merték megkockáztatni a támadást.

– Elteszem láb alól a banyát, Szúró.

– Előbb én téged – parancsnoka végig sem mondta, a zsoldos torkában késsel, páncéljától lassítva, de hatalmasat csattanva feldőlt.

– Nézzenek oda! – kommentált az Úrnő a sajátjára támadó Szükséges Rossz láttán. – Ugyan fedd már fel lapjaidat, roppant kíváncsivá tettél!

– A Lüktetőért jöttem. És a használati utasításáért.

– A tudásom kell hát, s csak aztán akarod leszakítani, s vele együtt az én testemet is gyökérzetéről.

Ellensége biccentett.

– Utasítottam valamennyi élőt, hogy szép lassan, kimérten tépjen apró cafatokra – osztotta meg vele vidáman az Úrnő a neki szánt sorsot.

A sötétség megelevenedett a Szükséges Rossz körül. A méreteket csak sejteni lehetett, mely így még rettenetesebbnek mutatta az élet haragjának megtestesüléseit.

Irtózatos majomfej tolta be képét a csatabárd vörös fénykörébe. Vicsorgó pofáján megszenesedve feketéllett a szőr. Homloktól fölfelé körben kilátszott rétegzett koponyája – és ez nem sérülés nyoma volt.

A másik oldalt egy vörös-fekete csíkos óriásdarázs jelent meg, testét fektetett „U” alakban tartva közeledett előreszegezett, méregtől csepegő fullánkkal.

Sorra következtek elfajult társaik, teljesen körülvéve leendő áldozatukat.

A Szükséges Rossz szépen sorjában szemügyre vette mindegyiket, s közben elismerően hümmögött. Tekintete végül visszatért a darázsra. Elvigyorodott.

– Hiányolok valakit – fordult az Úrnőhöz. – Kis ízeltlábú barátod talán nem akar téged, meg a Lüktetőt megvédeni? Kitalálom. Túl a dermesztő félelmén, melytől mozdulni is képtelen, neki nem is kell küzdenie. Megteszik szörnyeteg gyermekeid. Ezek az értelmetlen, üresfejű gyilkológépek. Egyszer használatosak. Ellenem kellenek, aztán ennyi, kuka, mehetnek a komposztálóba.

– Csalódnom kell, ha tényleg ezzel a szöveggel próbálod őket magadnak megnyerni. Már most többre tartalak.

– Ígérem, nem okozom csalódást. Csupán hangosan gondolkodom.

Megint ráfogott a csatabárdra, mire annak feje semmivé szublimált.

– Igen, szinte reméltem, hogy megpróbálod.

– Muszáj vagyok. A kínhalál nekem sem kellemes.

Vakító fényár sugárzott szét az egykori csatabárd fejének helyéről, a Szükséges Rossz kihasználva a pillanatnyi zavart a rémségek gyülekezetében, olyan sebességgel, ahogy csak talán ő tudott, felszökkent a magasba. A csontfejű majom emberkoponyányi öklét így is alig kerülte el.

De fent volt. Egyik kezével egy kiszögellésbe kapaszkodva lógott, másik markában egy veszettül lüktető potroh vergődött.

– Bocsáss meg együgyű életemnek, Életem – kesergett Fosmánt, a lendlégy, ki a böglyök karmaiban sem rettegett még úgy, mint most.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!