A
kötél megszalad – de téved a szél, ha azt hiszi, ezzel
meglephet. Kivárok, hadd teljen el magától, hadd fuvalkodjon fel –
mire észbe kap, már ki is zsákmányoltam. Érzem a bőrön
keresztül a felforrósodó sodronyokat, ahogy kesztyűs kezemmel
lassan elkezdem szorítani a kötelet. Szép fokozatosan megállítom,
tökéletesen uralom az anyagot. Ilyenkor mintha a szél is értem
fújna.
De
ne dőlj be neki, és sose becsüld alá!
A
vitorlásom meg-megrándul, ahogy a
szeszélyes elem nekiszalad a vászonnak.
Résen
vagyok. Mindig résen kell lenni! A
szél már tudja,
hogy csapdába ejtettem, erejéből nem
veszít, mégis
csillapodik, egyre kevésbé rángat és dobál.
Hagyja,
hogy akaratom szerint koncentráljam energiáit, talán
ha tehetné, sem szökne már. Együtt,
egyként száguldunk, s ez
neki is jó. A sebesség közel negyven
csomó lehet. Kivételesen örülök,
hogy szinte üres a raktér, de így a segédvitorlát sem kell
használnom – csak lassítana!
Most
úgy kell a sebesség, mint egy korty víz – mindennél jobban.
És
még van hová gyorsítanom! Jelenleg félszelezek, de ott szemben,
ahol becsatlakozik az a völgy, ott megkaphatom a vágyott lökést,
amivel megléphetek.
Szép
lassan ejteni kezdek, érzem, ahogy a
szél beáll mögém… – egy
pillanatra elmélázok,
a lábam későn tapos, nem találom el az ideális ívet a
kanyarodáshoz, és megdob a kanyonból kicsapó légáramlat. A szél
feletti oldalam a levegőbe kerül, három helyett két keréken
vagyok. De ennyi nem fog ki rajtam, engedek egy karnyi hosszút a
mozgókötélen, és máris visszazöttyenek. Épp időben, mert a
sókéreg egy gyanús foltját is ki kell kerülnöm – ha beszakad
egy kerék, szinte biztos, hogy helyrehozhatatlan károkat szenved a
vitorlás.
Háromnegyed
szélben
vagyok. Ennek elégnek kell lennie. Több már aligha van a
vitorlásban.
De
a Sóságon ez nem elég!
Ma,
most nem.
Még
jobban összehúzom magam a kabinban, alig látok ki. Préselek,
amíg az
irány tökéletes nem lesz. A szél ereje sem akar gyengülni –
kijelenteni nem merem, de remélem:
velem van. Talán ötven csomóval is
hasíthatok, a vitorlásom mégis bírja. Mint aki tudja, mi a tét.
Kihoztam
a maximumot a lehetőségeimből. Innentől minden a szélen múlik,
hogy mennyire marad hű hozzám. Könnyű elveszteni a kegyét! Ő
maga a sebesség – élet és halál ura.
Legalábbis
néha…
Néha
elképzelem, ahogy üldöznek, ilyenkor jól meghajtom a vitorlást.
Mások azt mondanák, hogy az értékes vitorla épségét
kockáztatom, hogy gyorsítom az elhasználódását. Én azt mondom,
hogy csak edzésben tartom őt is, magamat is.
Különben
is, a szórakozás mindenkinek jár! Én így csinálom.
Emelkedik
a talaj, a sóteknő fehérje itt már homokkal vegyül, de van elég
lendületem, és a szél sem hagy cserben. Talán elhitte, hogy
segítségre szorulok. Még fel sem érek ennek a borzasztó lusta
dombnak a tetejére, máris meglátom az ismerős kettős-vitorlát.
A menetszél gyengül, felhajtom a szemüvegemet.
A
Bárka az.
Tudtam,
hogy erre találom. Most szinte hallom, ahogy feszülten nyekereg
állókötélzete, és ahogy ropogva küzdenek az árbocok. A
matrózok, ha nem a vitorlák helyes állásáért fáradoznak,
súlypontjuk változtatásával
segítik a haladást, akár ki is dőlnek egy-egy kötél
segítségével. Mindenki nyüzsög, teszi a dolgát. Ha
pedig pihen,
olyankor a
menetszél tölti
fel.
Gyönyörű
darab ez a Bárka: orra kecsesen ível
felfelé, hogy minél inkább felfeküdjön a légtömegekre,
vitorlái őrült felhőkként
dagadoznak. Gyönyörű, ámde lassú
jószág, tíz csomóra ha képes. Hat, széles kerekével
jellegzetes nyomot hagyva rója a sivatagot, a tervezésnek hála nem
kell tartania a sókéreg beszakadásától sem. Legalábbis ameddig
halad.
A
Sóság egyik legkülönösebb csodája. Olyan ritka jelenség, hogy
sokan a létezését is kétségbe vonják.
Állítólag
valamelyik hajótemetőből származik – de ez baromság. Azok a
rozsdaette roncsok már nem valók semmire. Tudom, hiszen mint a
legtöbb kereskedő, úgy én is hajlamos vagyok ilyen dokkokat
használni telephelyként – talán a sosem volt múlt szele ébreszt
az emberben efféle vágyakat. Tény, hogy a Bárka nagyban hajaz
némelyik épen maradt hajóra – törzse enyhén íves, elnyúlt és
robusztus. De ez csak a rengeteg áru miatt kell, amivel megrakják,
hiszen valaminek egyben kell tartania – tulajdonképpen ez a keret
a Bárka gerince, erre csatlakozik a kötélzet, az ember és áru
elhelyezésére szolgáló háló, de erre erősítették
keresztben az árbócrögzítő gerendákat is. A gondosan
felhelyezett, állítható légterelőknek
hála a légellenállása sem vészes, egész gazdaságos egy dög.
Az anyaga nem egységes: fémek és műanyagok, no meg rengeteg
kötél. És
akár hiszed, akár nem, az egyik árboc fából van! Noha pótolni
már aligha tudnák. Rönköket sem találni már…
Mozgó
kincses sziget ez a Bárka, a Sóság kóválygó
ütőere – kis
képzavar, nem képzavar! Kész
népünnepély, mikor valahol kiköt.
Egyébként
nem szokott ennyire imbolyogni, igyekszik mindig a stabilan fújó
szelet és a sima, masszív talajt választani. Érdekes módon az
észak-keletről érkező Hamisat
követi, a kalmárok kedvelt szelét – szinte lehengerel, mikor
rákezd, úgy ígér, hogy elhiszed, de ha nem figyelsz, nagyot
koppanhatsz, vagy éppen hoppon maradhatsz a sivatag közepén.
Szerencsésnek
mondhatom magam, mert egy ideig szolgáltam a Bárkán. Egyike voltam
a tucat matrózának, és bejártam vele a fél világot. Legalábbis
az ismert világ felét. Az általam ismert világnak meg az egészét…
Ha
majd odakint a
semmi társaságában töltöd a napjaidat,
meglásd, téged is megfertőz a
filozofálhatnék!
A
fülemben még most is csattognak a vásznak, fröcsögve ordít a
kapitány, káromkodnak a matrózok. A fémszerelvények égetnek, az
áruk a közbülső hálón ringanak és fészkelődnek. Aztán
kiszabadul egy láda, ráveted magad, helyre kötözöd… Meghívatod
magadat egy jobb ebédre, vagy valami szerre azzal, aki elcseszte a
rögzítést. De aztán megosztod vele, mert a testvéredként
tekintesz
rá…
Állj!
Elérzékenyülök, ha túlzásba viszem
a nosztalgiát.
Állítok
a saját, háromkerekű, oldalkocsis járgányom vitorláján, egy
kicsit kevesebbet csapolok meg a szél végtelen erejéből. A Bárkát
követem, őérte azt sem bánom, ha még többet vesztek előző
sebességemből. Mit tagadjam: remélem, lesz alkalmam pazarló módon
örömkönnyeket ejteni a legenda fedélzetén!
Igen,
jó lenne
– miért kezd el préselni a híres vitorlás? Ilyen jó szélről
neki kár letérnie, még ha az irány nem is tökéletes…
Talán
miattam? Megtisztelő. Rettegik a nevem, legfeljebb a Sóság viharai
elől iszkolnak el fürgébben… De a viccet félretéve, minden
bizonnyal látnak engem, elég matróza van a Bárkának, sőt, néha
még utast is felvesz a kényelmes, ámde vízben gazdag fajából.
Biztos vagyok benne, hogy észrevettek.
Hahó!
– kiáltanék, de észbe kapok. Fő az elővigyázatosság. A
Sósággal szórakozhatsz, de nem érdemes túlzásba vinni a dolgot.
Hunyorogva
körülkémlelek, hátha látok valahol valami gyanúra okot adót –
porfelleget, furcsa – tulajdonképpen
bármilyen –
tereptárgyat, forró felületről árulkodó
délibábot. De nem találok semmi említésre méltót – a Sóság
pont olyan, mint lenni szokott: üres, nyugodt. És persze hamis.
Nem
áll össze a kép, viszont
a fél nyakamat tenném rá, hogy amerre
a Bárka tart, arra semmi nincs. Semmi érdemleges, amiért egy
ekkora dögnek megérné odahajózni, kockáztatva az elakadást,
amivel az ismeretlen utak és szelek kecsegtetnek. A minden hájjal
megkent kapitánynak ezt tudnia kell.
De
mi az, amit én
nem tudok, ám
ő ezek szerint mégis?
Eltévedhetett?
Na, ne nevettess! Különben meg lefogadom, hogy szállítanak jópár
térképet – még ha azok fele hamisítvány is. Legutóbb még
szextánsa is volt a kapitányának. Igaz, a Bárka olyan lassú,
hogy a túlméretes ékszernek tűnő fémcsoda inkább csak dísz
lehet – nagyon bénának kell lenni ahhoz, hogy elkeveredj ezzel a
vánszorgó monstrummal… Nem is beszélve a domborzatnál is
megbízhatóbb csillagokról. Ha éjszaka lehunyom a szemem, szinte
magam előtt látom az égbolt térképét – botorság lenne a
matrózokról kevesebbet feltételezni.
Akkor
miről van itt szó?
Én
csupán be akartam köszönni, nem szándékoztam velük feltétlenül
üzletelni. A régi ismerősök mindig megérdemelnek egy kis
kitérőt. Az emberi kapcsolatokat amúgy is ápolni kell – ez alap
a szakmámban. Egy barátnak te is sokkal könnyebb szívvel adsz
kölcsönt valami kockázatos vállalkozásra, vagy veszed meg tőle
a Sóság legfantasztikusabb, multifunkciós ásóját, nemde?
A
kezemben már ott figyel a csak a legindokoltabb helyzetekre
tartogatott jelzőpisztoly. Feltartom, ujjam a ravaszon, és…
Nem.
Így
nem követhetem a Bárkát. Akármi is viszi célja felé – a
szélen kívül –, az nem az enyém. A Sóság nem tolerálja a
kitérőket. Ha nekivágsz a sivatagnak, tudd merre, meddig és miért
mész. És légy tisztában az azutáni, majd a következő
állomásoddal is.
Ha
annyira barátkozni akarok, a legközelebbi jelentős kereskedelmi
útvonalat, az eddigi irányomat – és nem a Bárkáét – tartva,
jó hat mérföld múlva metszem. Vagy itt terpeszkedik a közelben
Vásáros, egy bájos, földhözragadt szemétdomb. Ott is akadnak jó
cimborák és még jobb üzletek.
Félig
üres a rakterem – és az is elég lesújtó: a vízen, meg némi
lomon, szir-szaron és kacaton kívül
kb. semmim nincs. De fel a fejjel, az ilyen esetekben jön képbe az
üzleti érzék!
Kacsintanék,
ha lenne kinek.
Legyen
hát Vásáros. Talán ott tudják, mi lelte a Bárkát, miért
kanyarodik le az útról, s vét a józan ész ellen ez a csodaszép,
lomha dög.
