Lélekcsapda 2. kiadás

Ajándék Saltlands TY87L

Elkészült a Lélekcsapda 2. kiadása! A szöveg megdolgozását az indokolta, hogy elégedetlen voltam annak minőségével, az idén most már tényleg várható folytatás kapcsán pedig amúgy is el kellett alaposan olvasnom, helyenként módosítanom a regényt. Nyomtatott verzió később várható.

Google Driveról ez is átkerült Smashwordsre (ahol a Saltlands - Isten utánt is találjátok), de természetesen ugyanúgy ingyen elérhető, mint eddig. Aki olvasta, értékelheti is ott a könyvet!

Lélekcsapda

Saltlands - Isten után

Tesztolvasás - a Lélekcsapda folytatódik!

Elkészültem a Lélekcsapda folytatásával, a jelenleg Vadászpár munkacímre hallgató regény béta verziójával. Arra gondoltam, hogy a már bejáratott tesztolvasók (bétázók) mellett másokat is bevonok az előkészületekbe, a fáradozást pedig egy-egy tiszteletpéldánnyal, valamint a köszönetnyilvánításban honorálnám meg.
Egy vagy két olvasóra lenne szükségem. Jelentkezési sorrend van!

Amit várhattok:
Egy már viszonylag épkézláb, helyenként nyers, 500 000 karakteres (~ 300 oldalas könyvnek megfelelő), formázott, elektronikus szöveget.
Amit szeretnék (direkt nem azt írtam, hogy "várok"): szubjektív véleményeket, élményeket.
Fontos számomra, hogy az esetleges tartalmi hibákra, kisebb-nagyobb logikai bukfencekre fény derüljön. Megjelölendők az érthetetlen részek, vagy az olyanok, amiket jobban kifejtendőnek tartotok. A helyesírást és a nyelvhelyességet egyelőre hagyjátok, az majd a következő körben válik szemponttá.

A kiolvasási idő 4 hét - próbáljátok meg tartani.
A formátum tetszés szerint választható (*.pdf, e-book formátumok, de küldhetek szerkeszthető változatot is, ha ilyen igény támad).

Jelentkezni lehet e-mailben:
csatvak.soma@gmail.com

Kedvcsináló részlet:

Az éjszaka hideg leheletére ébredt. Bánta is meg nem is, hogy a rövidülő nappalok miatt lemaradt a napnyugtáról. A fény már nemigazán hiányzott neki, még ha néha úrrá is lett rajta az idegesség – az áthatolhatatlan sötétség kellemetlen emlékek gyújtópontja volt. Ilyenkor le sem vette a szemét a halványan pislákoló csillagokról: így talán még időben észlelheti, ha tudata mélyéből előtűnik a lepel, az áthatolhatatlan, lelkét zsákmányul ejtő háló, amelyet a démon hajít rá…

Azonban már jó ideje nem volt valós oka a félelemre. Partnerek lettek, akiket sok közös érdek, elsősorban pedig a közös test kényszerített a másikhoz.

Drakov csodálkozott, hogy tudott ennyit aludni, hiszen egyik, fejtámlává furakodó könyve mindent megtett a kényelmetlenségért.

Kellhet az erő – jegyezte meg a benne lakó egykori szárnyas majd szárnyatlan vadász, Ilmium, kinek neve annyit tesz: Éjárny, miközben az ember előhalászta a súlyos kötetet. Tanulmány – tapogatta ki az éjszakába vesző, fekete címlapon.

Miért? – kérdezett vissza szórakozottan, miközben felnyitotta a sajátos hangvételű történelemkönyvet. Többször is belekezdett ugyan, de még mindig csak az elején tartott. Nehéz olvasmány volt. Ahogy haladt előre, egyre inkább úgy érezte, végtelen körforgásba keveredett, az ismétlődő, szörnyű minták sorai, melyek egy részébe az életben is belekóstolt, egyre inkább felemésztették az őt régen jellemző tudásvágyat. Talán ez is közrejátszott abban, hogy kivárta a napnyugtát – néha még elfelejtette, hogy tud sötétben is olvasni.

Mert megindította a végső játszmát.

A lény az általa csak egyszerűen, rangot mellőzve Orkánának hívott Mágusról beszélt, a háromszáz éves, a Kárhozottak városából a démonokat és még ki tudja, mi minden mást irányító boszorkányról. Ő adta a Tanulmányt is.

Messze van és nem félek a kezétől, nem érhet el.

Ha akar, markol majd.

Drakov szavak nélkül üzente érdektelenségét.

Ezek szerint még nem látod a karmait.

Drakov összecsapta a könyvet.

Megkerülhetetlen horderejű dolgok vannak készülőben. És ez mindenkire vonatkozik. Grivianra is. Nem bújhatsz el nála.

Ez volt az egyik nagy hátránya közös testüknek: Drakov gondolatai nem voltak egészen az övéi. Ugyan titokban bírt tartani ezt-azt, de ami igazán foglalkoztatta, gyötörte, azt Ilmium idővel mindig megneszelte és ki is derítette, akár az ő tudtán kívül is.

Miért gyűlölöd?

Nem… – kezdte a démon, nem volt jellemző rá az elbizonytalanodás. – Nem gyűlölöm. Bár azt nem tagadom: megvannak a magunk viselt dolgai.

És a Rengeteggel szemben mi kifogásolni valód van? – érdeklődött Drakov egykedvűen. Szinte csak a kíváncsiság hajtotta, hogy mit mond a lény a kiterjedt, sötét titkait tudatosan rejtő erdőről, mely tapasztalatai szerint ideális búvóhely volt egy lélekcsapda számára.

Nem pihenésre való. Ott élni kell. Ki vadként, ki vadászként… És ki hallott már rejtőzködő csúcsragadozóról?

Ti talán nem azok voltatok? Az Éjszaka gyermekeiként a sötétségből, lopva martatok, a nappal elől pedig tágultatok.

Ilyennek… születtünk – hörögte a maga sajátos módján démoni társa. – Te viszont választani akarod a menekülést!

Drakov nem felelt azonnal.

Új-Trant szintén nem javaslom – előzte meg gondolatát Éjárny. – A piac csak addig jó választás, amíg minden kétséget kizáróan nem szembesülsz vele: te nem tartozol közéjük. És amint ez bekövetkezik, nem ők fognak kiutálni onnan, hanem te önmagad.

Jól van, démon – illette a lényt a fajtája, a n’haas tvekek, a szárnyatlan vadászok csúfnevével. – Kapsz egy esélyt.

Készül a Lélekcsapda folytatása!

Kiskorom óta ismerem ezt a történetet. Természetesen ezt is nagyapámtól hallottam. Vajon mit gondolna most rólam, mikor az ő segítségével váltam azzá, amivé…?

Hajdanán, a pusztulást követő legsötétebb években létezett egy torony, mely egy lapos hegycsúcson meredezett büszkén, s úgy hírlett: a környéken egyedül itt lehetünk biztonságban tőlük.

Ám a világ sosem ad csak úgy. Akkoriban hatalmas viharok tépázták Gaia felszínét, villámaik halálos robaja már csak a pusztítás tényét igazolta. A démon szerint ilyenkor a gonosz nappal, a Fény ragadta ki egy-egy testvérét az Éjszaka öléből, s életével együtt véget vetett a létért való küzdelemnek, a szabadságnak.

Korcs szabadság ez…!

E nagyszerű, ősi torony azonban megvédte a bentlakókat és az alkalmi menekülőket a pusztító haragtól. Állatokként zsúfolódtak be ide, meggyőződve önnön sorsuk borzasztó mivoltáról – holott valójában semmit sem láttak! Sírtak és jajongtak azért, ami hátramaradt; nem ritkán egy barátért, vagy egy rokonért bánkódtak. Őrültnek, vagy bátornak hitték azokat, akik nem tartottak velük? Azokat, akik a végsőkig készek voltak ragaszkodni anyagi javaikhoz, az élettel azonosított tárgyakhoz. Egy valamiről azonban mindannyian rendre megfeledkeztek: ezek az ember nélkül értelmüket vesztik.

Döbbenetes lények. Hogy mik ők nekem, már nem tudom…

Az ilyen és egyéb okokból későn érkezők hívták életre a viharőrség sokak (az őrökön kívül mindenki más) szerint hálátlan intézményét. Ők maradtak lent utoljára az egy oldalról nyitott beton talapzat szűk védelmében. Gyenge lámpájuk csupán helyzetjelző fénypontként volt használatos, az éjszakával nem dacolhattak általuk. És valószínűleg a közösség sem akarta megkockáztatni, hogy velük együtt egy jobbféle eszköz is odavesszen…

Ott kellett ácsorogniuk és mutatni a sűrűn hulló esőn át a menedéket, míg az utolsónak vélt be nem érkezik. De mindig volt utánpótlás – az őrség olykor megpihent, ám a szolgálat sosem ért véget. Talán még ma is…

Azt gondolhatnánk: mi ebben a nehéz? Hiszen fedett, még talán villámvédelemmel is rendelkező építmény. Alul is védve kell legyenek, legfeljebb kevésbé komfortos viharban a részben nyitott bejáratot őrizni.

A viharőrök egyszerre gyűlölték, s egyszerre voltak megszállottjai feladatuknak. Imbolygó világítótornyokként strázsáltak, miközben a vihar szelleme, egy őrjöngő őserő tombolt mellettük. És ez így volt jó.

Az első néhány alkalommal egy-egy társuk egy árva szót sem szólva egyszerűen elindult, s ha a többiek nem vették észre időben, mire készül, már késő volt, hiszen a látótávolság elenyésző egy igazi égi harag idején.

Miért tették? Talán tényleg volt ott valami vonzás? Egy akarat, aminek jobb engedni?

Aztán, felismerve a veszedelmet, de a szolgálattól elszakadni képtelen lévén, a viharőrök akár a hegymászók kötötték ki magukat egymáshoz és a falhoz. De így csak rosszabb lett, még az elindulásra kevésbé, vagy szinte semennyire sem hajlamosakat is emésztette, hogy elzárkóztak a lehetőségtől, érezték, hogy nem cselekedhetnek úgy, mint ahogy azt az akarat megkívánja. Hogy ez az övék-e vagy sem, rejtély volt még közöttük is; egy valami azonban biztos: ellenkezni nem szokás, legfeljebb meghúzódva remélni lehet, hogy nem minket választ. A vihar hívása az ember legbensejéig hatol, s nincs apelláta, nem is próbálkozik senki. Félik azt, amit talán csak a képzeletük fest: a sötétség elborítja a tornyot, s benne mindenkit, aki miatt őrködnek.

Milyen gyengék!

A vihar így is, úgy is megkapja, amit akar. Elbújhatnak előle, de aki szembe mer nézni vele, annak megmutatja a világ végső szövetét, s ők parányokként botorkálnak felé; az isteni egész tökélye, akár éjjeli lepkét a fény vonzza őket. Valamiféle kárpótlás ez. Alighanem sejtették, hogy megadatik, mielőtt elvesznek.

Hogy létezett-e a Vihartorony? – saját eszem szerint nem tudom.

De jártam ott. Menekültként. Ott álltam a tetején akkor is, mikor körülöttünk a sötétség győzelmet aratott, mikor először életre kelt az akarat.

Lélekcsapda - kritika

Végre itt az első úgymond hivatalos könyvkritika!
Ezúton is köszönet érte a blog írójának, ti pedig (miután elolvastátok a kritikát) nézzetek szét az oldalán!

http://lilapulcsis.blog.hu/2016/01/06/csatvak_soma_lelekcsapda

A könyv itt érhető el: https://www.smashwords.com/books/view/699852

Lélekcsapda - Prológus

Fogalmam sincs ki, vagy mi vagyok, az egész helyzet értelmezhetetlen. Egy test vesz körül, amely más, mint az enyém, és az a furcsa érzés kerülget, hogy nem én vagyok az, a tudatom sem a sajátom. Minden idegen körülöttem.

Álmodom.

Furcsa, tudathasadás-szerű érzés, de az evilági, fizikai énem látszólag mit sem sejt, teszi a dolgát, újra és újra nekivág.

A leggyakoribb, mikor a saját halálomat élem át – újra és újra. Csak fekszem a hátamon, vagyis inkább a kinövéseimen, amelyek talán szárnyak. Vérzek, vagy annak a megfelelője történik. A hasamon tátongó vágott seb látványa nem sok jót sejtet, hamar megbarátkozom a halál gondolatával. Nem félek, büszkén várom a véget.

Felettem egy tetraéder alakú, furcsa módon sötét színű tárgy forog sebesen. Ő tette velem. Ő – mert érzem dagadó iszonyát, látja, amit én már csak sejtek, ahogy kihunyó félben lévő szemeim fokozatosan cserbenhagynak: társaim bosszúja közeleg.

Itt mindig vége. Talán mert mindig meghalok, mindig ugyanúgy.

Ilyenkor a bensőmben lakozó lény, amelyet a köznép csak démonként emleget, zaklatottan mocorog. Nem kitörni próbál, sokkal inkább magával van elfoglalva.

Mi történik ilyenkor?

Nem vagyok biztos benne, hogy akarom tudni. Olyan válaszoktól tartok, amelyekről még csak sejtésem sincs, és nem is lehet; mégis gyötör az elkerülhetetlenség érzése: egyszer megkapom őket.

Tulajdonképpen nincs is baj ezzel, így legalább félelmem tárgya kissé kibővül, s nem csupán magammal kell megbirkóznom, a rettegéssel, hogy mivé válhatok. Olyan, mintha enyhülne, ahogy kiszorul tudatom fókuszából. Már nem is tűnik, tűnök annyira veszélyesnek… csak nehogy elmerengjek ez utóbbi jelentésén, hiszen az rögtön felingerelné a megtépázott emberségem felett keselyűként köröző démont.

Új nap virradt a pusztaságban – a nappal mindig visszatér. Utálatos mellékízzel fogadom be a reggeli fényt. Hiába küzdök ellene, igyekezve tartani magam az embernek való, napközben aktív léthez. Várom az éjszakát. Várom, hogy végre átadva magam a nálam ősibb, idegen akaratnak, eggyé válhassak a jóságos, óvó sötétséggel.

Ám most a másik oldal van soron, s látszólag minden ki van téve, fel van fedve, nincsenek meglepetések, csapdák. Lenyűgöz napfényben aszalódó világom rendíthetetlen, morbid nyugalma, miközben közelebbről szemlélve látszik, hogy minden, ami még él és mozog: menekül – fejben talán már eljutva arra a pontra, hogy nemleges választ adna a kérdésre: várja-e a holnapot?

Azt, amiért a mában küzd.

A világ gúnyosan nevetve ezt feleli lényei nyomorára: aki életre, az pusztulásra is ítéltetett, a köztes idő csupán szemfényvesztés. Azonban e jótékony felismerés mögött örök-hallgatag várakozó anya-űr megrémít bennünket, s visszamenekülünk, hogy elölről kezdjük hozzá vezető harcunkat. Ez persze a világot már nem érdekli, mintha nem is lenne fontos. Ahogy nekem is egyre kevésbé az.

De azért bánt. Hisz mi végre e rideg közöny, ha az egyáltalán? Mire jó ez a mélységes, fojtó csend, mikor az élet halálhörög? Hát csak innen nézve tűnik minden olyan ziláltnak és esetlegesnek?

Szavaim és kétségeim azonban most is csak süket fülekre és elforduló szívekre találnak.

Ekkor megelégelvén a bennem gonoszul bugyborékoló, reményvesztettség táplálta posványt, egykedvűen továbbindulok, mint már annyiszor, ezúttal is reális cél nélkül, de nem adva fel.

Van, mikor már ahhoz sincs elegendő kezdeményezőkészség.

S ahogy ma is, úgy talán majd holnap is felveszem utam fonalát, s botorkálok tovább a nappal tisztátalan, elvakító, álnok ragyogásfátyla alatt, mely világunkra ereszkedve mérgez minket, és míg élünk, nem ereszt.

[Ha tetszett, kövess Facebookon! A teljes regényt megtalálod elektronikusan itt, ha pedig más véleményére lennél kíváncsi, kattints ide]