Az Ösvény, II. szakasz: Ami balul sült el

– Ha eddig tetszett, ajánld másoknak, és kövess Facebookon! –

Az alábbi párhuzamos ösvényeken indulhatsz tovább (érdemes csak akkor nekivágni, ha az előző szakaszból mindent megismertél):

Kísért a jövő
A csőszív hatalma (előzmény: Lüktetők)
Hívatlan szép álmok (előzmény: Anyu és Apu)
Vándorok vándora (előzmény: A kitérő)

Ha egy nagy, összefüggő történeten szeretnél végigmenni, válaszd a fejezetek végén az "Átvágnék a következő ösvényre!" lehetőséget, és kezdj itt. Ugyanakkor van önálló történetként is működő ösvény vagy ösvénycsoport is, ha ezeket járnád be, utad "Tovább ezen az ösvényen!" vezessen.

Ha eltévednél, visszatérhetsz ide, azaz "Vissza az elágazáshoz!".

Gondoltam-e arra, hogy ezzel – az egyébként bagatell dologgal – kirobbantom a valaha volt legelképesztőbb háborút? Mintha elmém egyszer rátévedt volna egy ilyen gondolat-ösvényre. De inkább letértem róla – alig tűnt járhatónak. Meg hát túlságosan elégedett voltam az idevezető alapötlettel. Sőt, Rémálmot sem kellett éppenséggel győzködni – él bennem a gyanú, hogy én itt valójában áldozat vagyok, bűnbak…

Mondjuk csak ki: az Álmok Háborúja. Még a névbe is beleborzongok! Én, ki jóhiszeműen szolgáltattam a casus bellit.

S most kérdezném a fanyalgókat: néhány reménytelenül zavaros, esetleg hideglelősen cudar, legrosszabb esetben őrjítő álomnál többet ki vett észre e konfliktusból?

Ugye, senki. [a pont fölött kikaparták a papírt]

Ravaszdi, a Rókák Hercege: Jól időzített kötet a szóterelés művészetéről

II. szakasz: Vándorok vándora 4.

És azt tudod-e, miért testvérnépek?

Erne intett a fejével, amit igazából bárhogy lehetett értelmezni.

– Természetesen a származásuk miatt – árulta el a megfejtést Romlás. – Egy helyről jöttek.

– Ennyit bárki kikövetkeztethet… elvégre testvérek vagyunk.

– Nem úgy. Ők, meg te, ti vagytok az Alkotók, vagy kevésbé fennhéjázón: az Álmodók közvetlen leszármazottai. Minden és mindenki más a ti agyszüleményetek. Ezt közvetve a vörös tündék Akarata is bizonyítja.

– Minden és mindenki? Ez istenkísértés – jegyezte meg a vándor. – És még ha így is van, csak lenne valamiféle kultuszunk. Ismerném.

– Jó hogy nem azt mondod: gyakorolnám. Érdekes lenne, ha magatoknak állítanátok templomot, ahol aztán magatokhoz fohászkodnátok. Vagy ha valami komoly balszerencse ér, rebegnétek, hogy: segíts meg, drága én!

Erne elmosolyodott, bár nem tetszett neki, hogy Romlás viccelődik, hiszen meg volt róla győződve, hogy ezzel akarja elaltatni éberségét.

– Nem, ez inkább veletek feledett világszemlélet.

– Érdekes elmélet.

– Hogy hangzik a tiéd?

– Nem mondtam, hogy van.

– De megosztod velem?

– Nem – felelt Erne, és azon füstölgött magában, hogy olyan simán elvereti magát szópárbajban, hogy annak luxusát valószínűleg nem engedheti meg magának…

Fájni fog…

– Akkor engedelmeddel egy provokatív kérdés – kezdett bele Romlás, és nem várta meg a választ, ami amúgy sem jött volna. – Szerinted a ti Naaaagy Konfliktusotoknak melyik verziója az igazi?

– Ennek az igazságnak nincsenek verziói.

– Kinövöd majd ezt is – egy hirtelen széllökés mintha meglendítette volna a róka egyik élettelen mancsát: Erne legyintést látott bele a mozgásba.

– A mi felfogásunk, a mi korlátlanságunk hiányzott az eleve végzetesen korlátolt építményükből – mondta a vándor szigorúan.

– Szépen szóltál – dicsérte meg Romlás.

– Rabszolgát csináltak testvéreinkből. Ezen nincs mit vitatni.

– A tieid lényegében fegyencek voltak. Lefülelt, rettenetes gonosztevők, akiknek fejükre nőtt a nagy szabadság, és kövérré hizlalt felsőbbrendűségi komplexusukat rászabadították a világra. A lelkükön arányaiban sokkal több szárad, mint a büntetés, amit kaptak; nem beszélve arról, hogy általa elsajátíthatták volna a máshonnanok java részét felépítő csapatmunkát és az alázatot. Meggyőződésem, hogy a vörös tündék között akár jobbá is válhattak volna.

– Ezt te nem értheted – jelentette ki higgadtan a vándor, de azért kicsit fészkelődött.

– Ezt gondold át újra – reagált fagyosan Romlás.

Erne nem törődött vele.

– Testvéreim… a mi számunkra ez szélsőségesen kemény büntetés. Az elképzelhető legrosszabb, elvégre lényegüktől fosztatták meg őket. Ilyen sorsot senki nem érdemel, ezerszer inkább a halál.

– Még ezerszer és ezerszer annyian pusztultak el!

Erne erre csak fújtatott.

– Köztük a saját népeddel.

– Ők szétszéledtek!

– Élnek?

A vándor felpattant, legszívesebben széttaposta volna a tetem fejét.

– Te sem tudod. Egy valami viszont biztos, és szerintem te is ismered igaz voltát a következő megállapításnak: a vörös tündék biztosan alul vannak, és bizonyos szempontból élnek.

Erne üveges tekintettel meredt a róka hasára; mintha alig észrevehetően, szabálytalanul lélegzett volna…

– Tudod, vándor, van egy képzeletbeli, vagy pedig képzelt és valósággá teremtett hely – nem tudom –, mely az egyik legfelső világból származik. Úgy hívják: Pokol. Aki oda kerül, annak sorsa örök, személyre szóló, a legnagyobb gonosz által kirótt szenvedés.

A tetem szeme megmozdult – azaz, hogy mégsem: csak egy kukac dugta ki a fejét. Teljesen kibújt, majd átkukacolt az ellenkező oldali szemzughoz, hogy ott zabálhassa vissza magát.

– Volt alkalmam tanulmányozni a Pokolról szóló alkotásokat – folytatta Romlás fesztelenül, de Erne érezte, hogy most komoly ütésbe kényszerül beleállni. – Ez afféle kötelesség a részemről, továbbképzés, nehogy elsatnyuljak. És tudod, mire jutottam? Arra, hogy van egy máshonnan, ami kísértetiesen hasonlít erre a Pokolra. E hely pedig nem más, mint a Kárhozat, testvérnéped évszázados lakhelye.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!

II. szakasz: Hívatlan édes álmok 4.

Egy hálószobába mentek át. A fal mellett a sarokban egyszemélyes gyerekágy bújt meg, míg a szoba legdominánsabb, középső részén franciaágy terpeszkedett.

A király annyit már persze tudott, hogy az alvásnak, annak minőségének vagy hosszának jelentősége nincs – most nem pihenni tértek: hangokat hallottak odakintről, sőt a szobákból is, Virágének pedig nem volt hajlandó kockáztatni. A Szükséges Rossz csak egykedvűen leeresztette kezét, és hagyta helyükre csúszni könyökpengéit – ha menni kell, hát menni kell.

Természetesen a király nem akart utána járni, mi lehet az, amitől Virágének berezelt, s örült, hogyha rájuk törne ez a… bármi, akkor a Szükséges Rossz fog megütközni vele, mialatt ők talán egérutat nyerhetnek.

Így képzelgett, miközben a nő, néhai szeretője befeküdt a nagyobbik ágyba. Elhidegültek egymástól, ez kétségtelen… de azért… Hát igen… Vannak tények…

A Szükséges Rossz rávigyorgott. Másfél fejjel magasabb volt a királynál, ő biztosan nem férne el kényelmesen a gyerekágyban. Mennyire lenne számára megalázó? A király szívesen megosztotta volna vele a véleményét akképpen, hogy Virágének mellé fekszik, sőt, akár még egy kis fizikai kontaktust is megenged magának, ugyanakkor be kellett ismernie, hogy semmilyen fronton sincs fölényben vele szemben; az ecsetkének, egyetlen fegyverének használata pedig a biztos halállal kecsegtetett. Ha jót akar magának (márpedig…), akkor csínján kell bánnia az ilyen… – bármilyen! – megnyilvánulásokkal…

De hát ez lényegében diplomácia – magyarul elegáns, kiszámított fenyegetődzés! Az országok között ragyogóan működik egészen addig, míg nem akar mindegyik fél nyílt háborút… Csakhogy olyankor a halállal dobálódzó döntéshozókkal szemtől szemben nem áll ott az ellenség, aki ráadásul egy osztagnak is elég fegyvert tart magánál…

A Szükséges Rossz megunhatta a dolgot, mert felsóhajtott, és széles mosollyal az arcán lépdelt hosszú lábain a kiságy felé, melyeket aztán elfeküdve fel is csapott a keretre.

A király ugyan nem tudta eldönteni, hogy ki győzött, ám némi megfoghatatlan sürgetést érezve ki a levegőből, azért csak elindult az őt megillető helyre, de a kopogtatás megállította. Két társa is egyből felült.

Megint kopogtak, de egy hangyányit követelődzőbben.

– Szabad – szólt ki kelletlenül Virágének.

A király egyszerre fordult meg a kitáruló ajtóval, s a látványra nehezen talált volna szavakat.

Egy kislány állt az ajtóban. Makulátlan, fodros ruhái tisztaságillatot árasztottak. Szemei tágra nyílva ittak be mindent és mindenkit – mintha még sosem látott volna semmit. Ez így önmagában talán nem is hangzik olyan különösnek, ám valamennyi jelenlévő érezte, hogy borzasztóan nem illik a Rémálom festette képbe.

– Ez ő – szűrte a szavakat fogai közt Virágének.

– Ki?! – esdekelt a király. Amikor elegáns sebességgel e szobába menekültek, ördögöket képzelt meg boszorkányokat, kísérteteket meg vérszopó vámpírokat… és mégis, ez valahogy rosszabb volt.

– Édesálom – válaszolt féltérdről, ugrásra készen Virágének. – Csak neki juthatnak eszébe ekkora marhaságok.

– Az ő teremtményei jellemzően annál veszélyesebbek, minél ártatlanabbnak tűnnek – jegyezte meg a Szükséges Rossz.

A kislány tett egy lépést befelé, mire a nő azonnal rárivallt: – Megállj, képzet! Nincs dolgod velünk, átutazók vagyunk. Nem Rémálom, és pláne nem Riad teremtett bennünket. – A közelebb érő Szükséges Rossz mintha ingatta volna a fejét. – A zsoldjukban sem állunk. Hagyj nekünk nyugtot, és már itt sem vagyunk!

A kislány hamar elvesztette az érdeklődését, s megindult a földbegyökerezett lábú király felé, mire a hosszú lábú Szükséges Rossz lépett kettejük közé. A lány leplezetlen ámulattal nézett fel rá, és mintha megvonta volna egyik szemöldökét…

A Szükséges Rossz fejmagasságban „X”-et formált alkarjaival, s e pózból úgy tette karba kezeit, hogy sikkantva csúsztak könyökpengéi a fémesen csattanós végállásba. Roppant hatásos volt.

– Ennyire komoly a dolog, Szúró? – kérdezte erőltetett kajánsággal Virágének. – Alábecsülted volna a helyzetet? Ez nem vall rád.

– Nem – mondta a Szükséges Rossz, és nagy levegőt vett, hogy aztán egész lassan kieressze, mint aki harc előtt rendezi önmagát. – Itt a gonosz képek felülfestésén túl nemigen történhet más – a béke határain belül.

– Mit akarsz ezzel? – kérdezte gyanakvóan a vörös tünde, pedig valószínűleg tudta már ő is, hiszen a király is megsejtette.

– Ez már több egyszerű határvillongásnál. Kitört a háború.

Virágének csak tátogott, és a fejét csóválta, de az nem segített.

– Éreztem, hogy van még valami a levegőben, de nem tudtam micsoda – magyarázott nyugodtan, félig magának a Szükséges Rossz. – Így persze minden világos. Versengés folyik az álmainkért. Mi úgyszólván a rossz felé készülünk, ez a dög pedig vagy nem akarja, és ezért nem is hagyja, hiszen azzal az ellenségét erősítjük; vagy belénk kapaszkodik, és módosítva az álomvágyásunkat, megtámadja úti célunk.

– Akkor öld meg!! – rikácsolta a hangjára lelő király.

– Ez egyszer rátapintottál a lényegre – dicsérte meg a Szükséges Rossz, s közben térdét felrántva, a mozdulat folytatásaként kilökte térdpengéjét. Milliméterekre vétette el az egyik kikerekedett szemet.

A kislány bömbölve földre csüccsent; arcáról elhúzott, véres keze látványa egy lélegzetvételnyi időre elcsendesítette, de csak hogy újult erővel sírhasson fel.

A király megrogyott a szörnyű félreértéstől, s kinyúlt az ártatlan gyermek felé, mire a Szükséges Rossz le sem véve szemét a kis sebesültről, oszlopokat megszégyenítő egyensúlyérzékről téve tanúbizonyságot, támadó lába talpával fellökte a férfit.

– Hiszen ő csak egy kislány! – ordította a király hisztérikusan.

A Szükséges Rossz szolid nevetést hallatott. – Egy ilyen egyszerű támadást nem vétenék el, kisember! Ez az agyafúrt képzet ráadásul arra vár, amire készülök. El akarja velem hitetni, hogy van időm megragadni a Célszentesítőt.

– Hihihihihi-hihi-hihihi.

A kislány ezzel felállt, leporolta fenekét, majd egy mozdulattal a vérrel együtt lesöpörte az arcát csúfító mély vágást.

– Ehhez fogható erővel bíró képzetet csak egyszer láttam, és azok az események… felértek egy háborúval… Ha e jelenés alapján azt mondod, kitört a háború, sajnos hinnem kell neked – értett egyet megkésve Virágének a Szükséges Rosszal, majd hozzátette: – Segítek.

– Megköszönném. Koronás ember, húzódj az ágyacskádba!

A király szégyenét feledve iszkolt a gyerekágyba.

A Célszentesítő pengéje felizzott, s a Szükséges Rossz már nyúlt is érte, a követhetetlen sebességű mozdulatot egyedül az előrevetődő lány gyorsasága közelíthette meg, ám ő nagyot puffanva láthatatlan akadályba ütközött, s a levegőben pörögve zuhant rá a lándzsáját maga elé rántó férfira.

– Erősebbnek hittelek, Vörös Angyal! – szúrt oda Szúró, miközben röhejesen hempergett és dulakodott a kisgyerekkel; küzdelmük így olyan volt, mint egy apuka és harcias lánykája játékbunyója.

– Gyengébb lettem – döbbent rá hitetlenkedő arcot vágva, előre tartott jobbjára meredve Virágének. – Valaki elhagyott.

– Menjetek, ha gondoljátok – lihegte beteges közönnyel a Szükséges Rossz.

– El tudsz bánni vele? – kételkedett a nő.

– Te csak azzal törődj…, hogy a megbeszélt helyen legyél… és várj… legalább…

– Három napig ott leszek.

– Nagylelkű vagy – A férfi vicsora vigyorba torzult. – Helyesen következtetek ebből arra, hogy igazat is mondasz?

– Igazat mondok – felelt dacosan a vörös tünde. – A küldetésemre esküszöm!

– Akkor –  pizsilövés!

A Szükséges Rossz a lándzsával együtt megpróbálta kihajítani a gyereket a sűrűn bordázott ablakon keresztül, de annak kis súlya nem bizonyult elégségesnek. A kislány feltápászkodott a vele kíméletlenül elbánó szilánkok közül, s értetlenkedve meredt a kezében maradt nyélre: míg ő repült, ellenfele puszta akaratával távolról levette róla a fénypengét.

A képzet egy csokor virággá változtatta a míves fadarabot, egy darabig gyönyörködött benne, majd óvatosan letette. Akkurátusan leporolta magát és olyan durcásan nézett a férfira, mintha az levágta volna kedvenc babája haját.

Virágének nem bámészkodott tovább, a kiságy felé rohant, s közben felkapott egy asztali ál-gyertyatartót.

– Szép… rémálmokat! – ezzel fejbe vágta a királyt, mert tudta, hogy úgysem bírna magától elaludni, míg a küzdők le nem rendezik nézeteltérésüket.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!

II. szakasz: A csőszív hatalma 4.

Hamuvirág… Napsugárka… Holdviola… – rebegte a zsoldos, majd artikulálatlan, nehéz hörgések szaggatta hangok bugyogtak fel a torkából, aztán újrakezdte: – Napsugárka… Holdviola… Hamuvirág… – szavai sírásba fordultak. Fosmántot majdnem megmozdította az együttérzés, de eleve nehéz pozícióban volt. – Holdviola… Hamuvirág… – itt elakadt a lélegzete, Fosmánt úgy érezte, hallja a beállt csöndben saját szívverését, s attól félt, a bágyadt lüktetés rövidesen megszakad, ha nem ad az ember életjelet. – Napsugárka…

Így ment ez sokáig, Fosmánt bele is aludt. Rövid álmában méhecske volt, és sorra járta a hamuvirágokat, a napsugárkákat és a holdviolákat.

Üvöltésre ébredt.

– Elérek hozzátok!… Nem hagyom, hogy bántsanak titeket! Ne merészeljétek! – fenyegetődzött az ember, majd akkorát ordított, hogy szinte beleremegett a csarnok, s a hangok még hosszú másodpercekig küzdöttek az elenyészéssel szemben.

Hirtelen felült, ám teste nyomban meggondolta magát, mire a zsoldos visszahanyatlott, de karját még idejében kitette, behajlította ép lábát, majd vicsorogva a másikat is. Fel akart állni, de csak annyit ért el, hogy sebe egy részen felszakadjon. Hátrarogyott.

Ne csináld, emberfajú! – kérlelte magában a lendlégy, de már sejtette, hogy ennél több kell. Szerencsére pihent annyit, hogy talpra tudjon állni – tudatosan lüktettetni kezdte potrohát, hozzáhintázott szárnyaival, majd a megfelelő pillanatban egyik oldala előre megfeszített izmait kiengedve talpra lökte magát.

Az ember őt nézte, s elkínzott mosoly próbálkozott be arcizmainál, melyet Fosmánt nem tudott hova tenni. Végül visszadőlt a sziklának, s tovább figyelte a legyet, aki már látta rajta, fokozódó légzésén, hogy újabb roham közeleg.

Fosmánt felszívott egy adag, szinte morzsa állagú vért, mely már kezdett olyan jól esni, mint kell, aztán kóválygó fejét megerőltetve kifőzte, miből mennyire lehet szükség egy ekkora lény lenyugtatására.

Lerágott kétféle szőrt (ezeknél az újfajta állatoknál nem lehetett teljesen biztos az eredményben), melyekről egyébként tudta, hogy gondot jelenthetnek majd megkínzott emésztőrendszere hátsóbb traktusainak – neki csak a hatóanyag kellett, amit könnyen kioldott belőlük emésztőenzimektől sűrű gyomorsava. Kellett még moha és bizonyos belső szervekhez köthető mirigyek váladéka – szerencsére talált egy felhasogatott tetemet, amiből különösebb erőlködés nélkül kinyerhette utóbbit, ízre egész jó kombinációban. Ezek azonban csak előkészítették, illetve korlátozták a lényegi hatóanyagot: méreg kellett, olyan, ami paralizál, nyugtat, lassít, de anélkül, hogy súlyos járulékos károkat okozna. Csakhogy az itteni, alapanyagul szolgáló lények mind-mind gyilkolásra teremtettek.

Végül egy pókféleség mellett döntött – ha van köze az eredeti, természetben is előforduló változathoz, akkor ennek a mérge remélhetőleg okoz bénultságot… is.

Gyomrában gyorsan, nehogy saját magát üsse ki vele, kifőzte az elegyet, majd az ember felé vette az irányt. A zsoldos vérzése megint elállt, de nyöszörgött és mocorgott, félő volt, hogy bármelyik pillanatban tovább szakítja sebét.

Fosmánt a saját testével összemérhető nagyságú, vicsorogva szavakat formáló szájra ugrott-röppent.

– Szeretlek titeket… Sosem bocsájtom meg magamnak… Csak ezt az egyet higgyétek el nekem… és őrizzétek meg belőlem: szeretlek titeket…

Az ember magánkívül volt, állkapcsai úgy feszültek, mintha csikorgó fogait akarná összeroppantani. Fosmánt hasztalan piszkálgatta száját, nem tért magához. Megharapni nem akarta: hiába tűnt ez a legkézenfekvőbb megoldásnak, egyre jobban sajnálta a világán kívül ragadt, bűnbánó betolakodót. Végül a szempilláin tapicskolás vezetett sikerre.

A légy belenézett az ember egyik szemébe. Közelítőleg eddig is értett mindent, a benne lejátszódó érzelmi folyamatokat. Így viszont, elé tárulva, szinte letaglózta a fizikai fájdalommal, és az ezt messze túlszárnyaló, bűntudatból, önutálatból, féltésből táplálkozó pszichikai kínnal dacoló szeretet, ami ezt az apát családjához fűzte.

– Holdhamva… Virágsugár… Napviola…

A légy ritkán használt tulajdonneveket, neki is csak azért adták a Fosmántot, mert olykor küldönci feladatokat vállalt a látogatók és az Úrnő között. Családja… helyes egyáltalán ez a kifejezés? Anyjára még emlékezett is… de inkább csak a szagára. Apját sosem látta. Testvéreiből pedig annyi volt, hogy nem lehetett értelme túlgondolni a vérségi köteléket.

Vágyhat-e egyáltalán egy légy ilyesmire?

Hirtelen azt se tudta, mit csinál, mit keres itt; vagyis ott, egy ember arcán. Odakint kéne lüktetgetnie, dög és ürülék után kutatnia, este megpihennie, majd egy nap a fajfenntartás megszálló ösztönének engedelmeskednie…

Csakhogy ő Fosmánt, a lendlégy, kinek maga az Úrnő adott nevet!

Lehátrált a szájig, le sem véve összetett szemét az emlős fénytelenül csillogó látószervéről. Ütögetni kezdte a megint vicsorba zárt fogsort, mire az állkapocs lassan, remegve szétnyílt.

Fosmánt az utolsó cseppig beleeresztette a nyugtatót, melybe saját belső szerveiből is szakadtak darabok, s mindjárt hallotta a nyelés megtörténtét, párhuzamosan pedig érezte lábai alatt a bőr mozgását – anélkül is tudta, hogy odanézett volna: az ember elmosolyodott. Aztán légzése is lassult, szeme egyre üvegesedett, homályosult…

Fosmánt rádöbbent, hogy már alig látja a férfit. Valószínűleg túl sokáig tárolta magában az elegyet.

Nem baj. Legalább együtt nyugszanak meg. S ha hibázott, és nem hat, nem úgy hat a szer: hát együtt távoznak az élők sorából.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!