Mese – utoljára

A szárnyas barlang bekerült a díjazott mesék közé!
Még 15-éig lehet előrendelni a mesekönyvet – nagyon színes kis összeállításnak ígérkezik. Számos művet beválogattak – legalább ennyi mesét olvashattok kicsiktől és nagyoktól egyaránt!
Ezen a linken keresztül rendelhettek.

Mese 2.

Ezen a linken egy űrlap segítségével előrendelhető Az én mesém IX. c. mesekönyv, amiben a A szárnyas barlang is megjelenik!

Fejvesztő (előhangolódás Az Ösvényhez)

Hányadik is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben? Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú kavicsot látott, mely ha próbált is mozogni, csak összetört tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a két dimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.

A vezetett lassított, majd megállt. Akár körülötte minden. Leült, kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség. A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a daccal csak a figyelmet keresi. Noha nem tévedett sokat, engedékenynek bizonyult: léptei abbamaradtak.

Ugyanebben a pillanatban a vezetett ráébredt, hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi magát.

Így is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg sem született mosolyát.

– Ez sem tetszett? – kérdezte az észjárását szemtelenül jól ismerő szenvtelen hang.

A vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még hozzátenne…

– Persze bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.

Megrázta a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.

– Sosem lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.

– Felismerések felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim. Kövess!

A vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá kellett aggatnia az izmaira.

– Mutatok mást! – duruzsolta a vezető.

Mese

Részt veszek a "mesém" mesepályázatán! A szárnyas barlang című pályaművem felkerült a főoldalra, itt tudjátok elolvasni.

Hugh Howey: A siló - ajánló

Az Uploaded Magazinban megjelent az első cikkem, aminek témája Hugh Howey A siló c. poszt-apokaliptikus sikerkönyve. Kattintsatok!

Metro 2033: Budapest alatt az ég – 2. Az árnyékról

Az első igazán hideglelős találkozásom az árnyékkal a Zöld vonal lázadásának egyik utórengéséhez köthető. Szinte szokássá vált ilyenkor, hogy a Deák téren székelő Központ összeguberálja a hadrafogható csavargókat, akiket romantikusan csak sztalkernek hív mindenki – ha valami igazán sz*r, egy név sokat javíthat a megítélésén.

Így kerültem én is a képbe, mint zöldfülű sztalker, bármilyen hülyeségre kapható zsoldos. Engem is, ahogy többi, jelöletlen, központi egyenruhát véletlenül sem viselő kollégámat odavezényeltek a Kálvinra, hogy segítsek elhallgattatni a Zöld vonal bajkeverőit, akik ketté akarták szakítani a metrót. A cél ezen belül adott volt: nekem egy klubbon kellett tartanom a szemem, de inkább a puskacsövem. Ex-disznógané-lapátolóként persze nem voltam járatos a monumentális megállókkal bíró Zöld vonal városállamaiban. Viszont sztalkernek álltam – kellően nagy volt a mellényem, aminek az lett az eredménye, hogy egy-kettőre elvesztem a Kálvin sokemeletes, rogyásig beépített csarnokában. A helyiek pedig, zavargás ide vagy oda, közönyösen figyelték szerencsétlenkedésem.

Aztán eldördültek az első lövések, melyeket további fülsüketítő kaffogás követett a zárt térben. Az emberek jellemzően békésen visszahúzódtak, mint akik már megszokták az ilyesmit. Az én őrhelyemen semmi olyan nem történt, ami indokolná, hogy megrángassam a ravaszt. Aztán jöttek az elfojtott jelentések a rádión: nem mi lövöldözünk és még csak nem is ránk tüzelnek!

A zaj fentről, a helyi, aluljáróban létesült dögpiacról jött. Kárörvendően léptem ki leshelyemről, de azért kezem ügyében hagyva el sem sütött fegyveremet (ami egyként később, a következő akcióm során be is ragadt, de erről majd máskor). Az egyik legnagyobb véleménykülönbség éppen ebben volt a mieink és a zöldek közt: utóbbiak nem törődve a megemelkedett sugárzással és a gyanúsabbnál gyanúsabb, talán nem is teljesen ember szerzetekkel, szoros kereskedelmi kapcsolatot ápoltak az aluljáróbeli piaccal.

De most megkapják, ami egy ilyen kockázatos vállakozással jár!

Az adás szerint közülünk néhányan felfelé tartottak, hogy megnézzék, mi folyik arra; én viszont hamar meggyőztem magam az ellenkező irány ésszerűségéről és lefelé vettem az irányt a Kék vonalra vezető átjáróba.

A folyosón a zöldek flegmán álcázott határőrsége javarészt eltűnt, a maradék még a beút során tapasztaltnál is nagyobb ívben tett rám. Rohantam hát tovább az érkezésünk alkalmára elsötétített Kék szintre. A vészvilágításhoz nem férhettek hozzá, de így is egyértelmű volt, hogy itt a sötétség az úr.

Egyszerre neszezést hallottam a metró eddigi első és utolsó háborúja óta kihalt állomáson. Ziháltam és egyébként is katonához méltatlanul zajosan érkeztem, ezzel együtt semmi nem utalt arra, hogy lopakodna az a valami. Mint ami nem is tudja, hogy nem elég elővigyázatos. Két lámpatest között, a majdnem teljes homályba vezetett hang. Egy kisgyerek volt az.

Magában sakkozott, észre sem vett.

A fehérrel volt, de hiányoztak a fekete bábuk. Vagy csak túl sötét lenne? A fehér készlet is foghíjas volt, töltényhüvellyel és csontokkal helyettesítette az összeomlás előttről származó, igényesen készített figurákat.

A bábu koppant, ahogy lépett vele. Várt. Majd egy másikkal mozgott. Néha valahogy diadalmasan csinálta – talán ütött olyankor.

Egyszerre megrázkódott. Levett magától egy figurát. Önkéntelenül is közelebb mentem, mire a kislány kissé félrebiccentette a fejét – annyi élettapasztalatom már volt, hogy tudjam ebből: vak. A hangok beesési szögét változtatva próbált képet kapni a tőle vizuálisan elzárkózó külvilágról.

Világtalan, mégis játszik. Nem akartam ebbe túl mélyen belegondolni, elfogadtam, hogy van, hogy kell lennie értelmes magyarázatnak. Aztán inkább hagytam, hogy elfusson a méreg, ugyanis végignézve rajta különösen felháborított a közkeletű elmélet, miszerint az, hogy sokan vakon születtek, maga az evolúció következő foka. A végén még vakondok leszünk, vagy mi?!

Hát a f*****at!

Bár ők legalább nem láthatták az árnyékot… ja, hiszen benne éltek.

Egyébként nem történt a gyerekkel semmi, nem találtam meg a játszópartnerét. Eloldalogtam, miközben egy talán csak képzeletbeli piszkot kapargattam le a karabélyról, és egyre szaporáztam lépteimet az alagút felé, ahol ha ritkán is, de már a normál világítás fénylett.

Bevallom, kicsit zavart, merre tartok – az árnyék állítólag a metró legmélyebb pontján, a pokolhoz legközelebb, éppen a Központ alatt tenyészik. De ez nekem mindig túl sablonosnak tűnt, főleg, hogy nem hittem a természetfölöttiben.

De mi van, ha az kezd el hinni bennünk?

Meg is magyarázom rögtön.

Én is azok közé tartozom, akiket követett azután. Igen, az árnyék. Onnantól kezdve nem volt nyugtom. Folyton valami oda nem illő mozgását érzékeltem az árnyak változásában, egy pislogó lámpáról elsuhanó árny és nem valami műszaki hiba ugrott be.

A sakkot elkerültem.

Aztán úgy tűnt, a szabad akaratomtól is megfosztottak.

Egy zsibárusnál jártam, épp meglátogatni készültem a fiamat. Vagyis azt, akiről az a hír járta, hogy én vagyok az apja. Hát mit ad isten, egyedüli épkézláb, talán még hasznosnak is nevezhető játéknak egy sakk-készlet bizonyult, még úgyis, hogy nem voltak meg a sötét bábuk.

Talán hülye voltam, hogy megvettem. De ott, akkor, kicsit betintázva nem tűnt fel ez a baljós ómen. Indultam is tovább a metró északi végébe köszönteni.

Hetekkel később érkezett a mocskos rongyba csavart küldemény. A sakk-készlet. Ha nem tudtam volna, hogy eleve hiányos volt, simán megvádoltam volna a lerobbant postást, hogy ő lopta ki belőle a bábukat.

Kettényitva egy üzenetet találtam benne, az anya, aki nemrégiben még a fia apjának tekintett, írta benne: Felejtsem el, a gyerek nem az enyém.

De azóta legalább nyugtom van az árnyaktól. És még gyerektartást sem kell fizetnem.

Metro 2033: Budapest alatt az ég – 1. A legalján

Tudom, hogy nem fognak elengedni, míg meg nem döglök. Nem is hitegetem magamat. Fölösleges. Kifújom a levegőt, aztán beszívom, ha jut még ebben a világtalan cellában egy ilyen koszlott tüdőre való. Olyan szomjas vagyok, hogy a torkom fáj, nyelni is alig bírok. De nem fogok a abból a pocsolyából inni. Nem mintha nem oltottam volna szomjat már rosszabbal.

Egyszerűen csak elegem van.

Ekkor valami csörömpölés töri szét halotti csendemet. Egy tányér az. Aztán egy vizespalack is nekem gurul.

Tapogatózva kinyúlok értük, de minek. Vissza is hanyatlok. Mire jó ez? Hagyjatok. Elfogtatok, bezártatok, megvertetek… Ugyan mibe tellett volna egy kicsit folytatni a gyötrést, hogy be is végezzem földi pályafutásom?

Sokak szerint létünk valójában már maga a pokol.

Régen az efféle nyavalygásra röhögve feleltem, hogy ugyan, ez még csak a metró. Ami maximum purgatórium lehet.

De ez, ahova most kerültem… ez nem fair! Nem érzem úgy, hogy rászolgáltam volna erre a k***a életbe! Vannak hibáim, sőt, csúnyább bűneim is…

Na mi az, hívő lettem így a végére?

Ez a metró – igyekszem magamban tudatosítani. A kiégett Budapest alatt vagyok, ez pedig a metró. És még csak nem is a legmélyebb pontja, még ha én ott is érzem magam – ahhoz túl „kinti” a levegő, mentes a lenti jól megszokott bűztől, ami e földi látszat-poklot oly otthonossá teszi.

De akkor miért vagyok itt? Kinek, melyik jóakarómnak köszönhetem ezt a csinos kis cellát?

Ami a visszhangokból ítélve nem is olyan kicsi…

Nem látom az egészben az értelmet, és most ez kezdi ki az idegeimet. Bekaszliztak ide, azt jónapot. Nincs fény – senki nem kíváncsi rám. Ezt szántátok nekem? Azt akarjátok, hogy itt végezzem? Fene a szadista fajtátokba… Meg sem hallgattok… pedig az utolsó szó jogán azért lenne mondanivalóm…

Mesélhetnék ezt-azt…

– Mesélj nekünk – szólal meg a sötétség, mintha víz, de a helyzetemet tekintve inkább vizelet alól érkezne a hangja.

Csak legyintek, pedig még én sem látom a kezemet a sötétben. Tenyerem valami hideg lébe toccsan, de nem ez az, ami kijózanít.

Cellatársaim vannak?!

– Halljuk! – kérlelnek a hangok.

Kik lehetnek? Pedig sejtem, még ha a józan eszem most sem hajlandó hinni bennük, a metró eleven homály-szerzeteiben, az Árnyakban.

Tudatom tiltakozik, de a félelem erőt vesz rajtam, hólyagom is félig ürül, mire eszmélek.

– Mi lesz már?

Köszörülöm a torkom, köszörülöm, de a hangom akár egy kisfiúé, nem akar erőre kapni. A szemem szinte fáj, úgy meresztem. De végül felhagyok vele: ha ők azok, valószínűleg nekem sem adatik meg, hogy megláthassam valódi mivoltukat. Inkább nagy, utolsónak is beillő lélegzetet veszek, és elmesélem, mi történt Budapest alatt, miután fent már minden megtörtént.

A Dermesztő

Derengő homály járja át és át, fagyott, nehézkes lassúsággal. Mégis: a széleken azért már vibrál a senki sóhaja. Hódara gyűlik a sarkokban, az a kevés dísz és faragvány alaktalanná torzul. Izzadnak és sorvadnak a szegecsek, a megfagyott víz mintája élesedik a belsejükben.

De még mindig bírja, még nem sikerült a lávatengernek komolyabb kárt olvasztania belé. Úszik büszkén, akár egy jéghegy, tör célja, a tűz magja felé. Már nincs messze, már érezni közelségét. A forróság elviselhetetlen és nincs visszaút.

Tovább a tűz fészkébe!

A Kapitány szokatlan módon egymaga mered a fedélzeten; kemény, akár a szikla, mégoly mozdulatlan. Ő az egész inváziós flotta parancsnoka, cirkálója, a Dermesztő, a környék egyetlen hajója. Megfeneklett bajtársai megkérgesedett lávából kinőtt jégcsapokként fogynak körülötte – hatalmas, vizeket uraló csatahajók, legyőzve is nehezen emészti meg őket a tűz tengere.

A Dermesztő azonban túlért rajtuk. A fekete buborékokká dermedő láva tapad gőzölgő falára, de a hajótest mindig kirobban. Megállíthatatlan. Nagyságához mérten igen gyors, a legsebesebb a flottában. Fürge és erős, szinte természetfölötti állhatatosság jellemzi, csakúgy, mint Kapitányát. Talán ők az utolsók, s talán a parancsnok fagyos, de már csöpögő kezében rejlik az utolsó esély arra, hogy elpusztítsák a magot, mielőtt az pusztítja el őket az utolsó jégkristályig.

Tovább a tűz fészkébe!

A Kapitány korlátra támaszkodó, a hadjárat kezdetén még robusztus és éles jégcsizmája megfolyva, de azért még felismerhető. Mellette egy lávacsepp lyukat éget a padlóba, sisteregve szublimál el a kis gödörnyi jég. Ez már a vég, a fagytartalék közel a leolvadáshoz.

Azonban a mag sem lehet már messze, egyre jobban izzik a végtelen óceán, táncol a mindenség. A Dermesztő körül lomhán kavargó láva sem lehet rosszabb ennél az égető, nehéz levegőnél!

Nincs remény... – Tovább, tovább a tűz fészkébe!

Kásás vízfolyamokat izzad ki magából a hajó fedélzete, felépítménye; a ringást követve sodródnak faltól-falig az elmúlás nedvei. A vasmacska már sehol – ugyan kinek kell? A jéghegy kiállású, rideg Kapitány máskor a leheletet sem engedte volna lecsapódni, sziklakemény hajóján egy szegecs feje sem hiányozhatott. De itt már nincs olyan szabály, ami ne íródott volna felül. Itt, a fagy birodalmától távol a jég alkalmazkodik.

A Kapitány mozdulatlan, orrszobornak is beillene. Alakja még mindig daliás, csak egy kicsit fogyott le; összességében nem sokat fogott rajta, a Dermesztőhöz képest elenyésző tömegen a forróság... De nem mozdul! Ki harsogja majd a legénységnek a csatakiáltással is felérő parancsot: „Tovább a tűz fészkébe!”?

A Dermesztőnek azonban úgy tűnik, ennyi sem kell. Tudja a dolgát matrózai nélkül is, talán a Kapitány szobormerev iránymutatása révén tartja az irányt. Tömege rendíthetetlen közeleg célja felé, maga mögött hagyva az utolsó roncsok jégzátonyait is. Üszkös, fekete kőhullámok kísérik útját, de hátrafelé, a messzeségben szinte azonnal feloldódnak.

Még soha senki nem jutott idáig, talán az övéik sem. Itt nincs semmi, minden képlékeny, a levegő alig elválaszthatatlan a lávatengertől – s az, hogy utóbbi színén még mindig fent van a rettenetes hadihajó, önmagában csoda. Páncélja tiszta izzadtság és harapás, de lék sehol sem tátong rajta.

Mindezen dac és akarat azonban fölösleges magamutogatás a győzelem nélkül. Csak ez számít, nincs más érdem.

A legfőbb ellenség egyszerre ott volt elől, szélesen, fortyogva terpeszkedve, s egy pillanatra mintha megállna a hajó: a mag és a Dermesztő találkozott végre, a tűz és a víz egymással szemben – farkasszemet néző gigászok, egy kis kölcsönös tiszteletadás az utolsó, mindent eldöntő ütközet előtt.

Eljött a pillanat, de a Kapitányt nem hallani, bátor hangja rég nem szilárdul eltökéltséggé: víz patakzik hajója oldalán, s a tűzfészek aranyos fénye játszik benne.

Ám a Dermesztő képlékenyen ringva tör előre így is; ha eléri a magot, sikerül, a világot izzó sárrá olvasztó harag lehűl, s végleg megenyhül. Íme hát az út vége, most vagy soha! Lávahullám ront keményen koppanva oldalának, a hidegtől lassuló örvény cibálja. Hánykolódó, kékesfehér tömege el-elveszik a gőzviharban, eltörpül a mag minden irányból égető ostromgyűrűjében. De meg nem áll, alakja egyre összébb megy, ahogy közelít ellentéte felé...

…vagy csak zsugorodik, miközben olvad.