Saltlands – Délibáb

Olvastam valami szanaszét rágott könyvben egy vad sivatagbolygóról és hasonszőrű bennszülötteiről. A lakosoknak olyan pöpec ruhájuk volt, hogy azzal visszanyerték az utolsó csepp nedvességet is, amit kiizzadtak, vagy amit más, még annyira sem nemes úton bocsájtottak ki. Gusztustalanul hangzik, de közel az idő, mikor kész lennék a saját húgyomat vedelni és a ganémat facsarni. De inkább olyan ruci kéne nekem is, mint a könyvben. Kár, hogy még annyink sem maradt, amennyi nekik, pedig ők sem voltak eleresztve…

Egyre kevesebbekben, de azért még fel-felvetődik a kérdés: miért van ez? Ez a semmi. Ez a kietlen, hullaszínű pusztaság. Hiszen látják a rozsdaette hajókat, egy-két part menti város üszkös romjait, vagy a megmenekített technikai eszközöket. Biztosan volt valami.

Valami volt, elvégre csak nem ide alkottak minket, csak nem ide szórta le időtlen időkkel ezelőtt az első ember-magvakat a jó, de annál szeszélyesebb Beaufort! És miért ilyennek teremtettünk volna, képtelenül sokáig, vitorlás nélkül meglenni a sivatagban? Izgágák vagyunk, viszont nincsenek púpjaink a vándorláshoz, mint a tevéknek. Igaz, tevék sincsenek már. A Sóság végzett velük. Mi viszont megmaradtunk.

A végidőkben a könyökén jött ki mindenkinek az éghajlatváltozás: nyáron átlagban kétszer kellett szervizt hívni a légkondicionálókhoz, a tél hidege ellen középkori várakat megszégyenítő falvastagságú bunkerekbe bújtunk. Aztán ott a kicsit később érkező, de nyolc milliárd után már igencsak égető édesvíz-kérdés, mely nagyobb népvándorlásokat indított meg, mint azelőtt bármilyen hadvezér vagy politikus.

Mire észbe kaptunk, fű helyett homokba haraptunk, s azóta is ez az egyik leggyakoribb halálnem. Szegény legelő jószágok, velük duplán kicseszés! Nekem még meséltek tengerről, de látni már csak hamis változatát láttam: délibábot, olyat, mint az, ott. Tudom, hogy átver, mégis elindulok felé, mert nincs más – kár volt eljátszanom az otthoniak bizalmát! Pedig én csupán visszaadtam a kölcsönt… Az engem kitagadók csak annyit mondtak: „Ezt olcsón megúsztad. Ne drágítsd meg azzal, hogy visszajössz!”

Ahogy annak idején dominóként dőlt össze minden, törvényszerű volt, hogy kitört néhány háború is – ahogy az emberek, úgy az országok is néha így vezetik le a feszültséget. Sőt, elcsattant néhány atomtöltet is – ám a megjósolt nukleáris holokauszt elmaradt. Valaki vegyi fegyvereket vetett be, más a biológiaira esküdött. Lassan már nem maradt egy talpalatnyi föld sem, ami ne szenvedett volna valami emberöltőnyi távlatban szemlélve helyrehozhatatlan kárt.

Otthonom, a Sóság is ékes példája ennek. Sósivatag, melynek vizét felitta a felperzselt, széttöredezett föld. Csakhogy ez nem jelenti azt, hogy nekünk befellegzett volna. Beaufort megmaradt nekünk. Rendelkezésünkre bocsájtotta a szelet, a világ legszeszélyesebb jószágát, mi pedig kerekeken gördülő vitorlásaink mögé fogtuk be azt. Bezzeg az otthoniak még egy vitorlást sem adtak nekem búcsúzóul! Viszont a délibáb tetején mintha úszna egy… Akarom mondani: rebeg egy. A Sóság gúnyolja nyomorom!

Az Apokalipszis azonban több, mint optikai csalódás. Más kérdés, hogy a hanyatló civilizáció is döcögött sokáig, ha nem is suhant úgy, mint egykori mágnesvasútjai. Az energiaéhsége ugyanakkor nem akart csökkenni – mint a beteg, aki nem hajlandó szembenézni a testét pusztító gyilkos kórral, nem hagy fel romlást hozó régi életvitelével. Nem látja a nagyképet, csak azt, amit rövid életéből adódó még rövidebb felfogása lehetővé tesz.

A délibábon úszó vitorlás önmagát meghazudtolva növekszik, ahogy közelítek felé – olyan jól esik hinni benne, abban, hogy elértem a legendás tengerpartot. Pedig tudom: a szomjúság hiteget csupán. Erre egy emberalak emelkedik fel a vitorlásból – lehet, hogy tényleg nem délibábról van szó?! Reménykedni ezzel együtt – tudatosan – nem merek. A Sóságon öreg hiba lenne. Semmit ne fogadj el! Lábaim mégis futni kezdenek.

Az energia mindenhatóságába vetett hit nem bizonyult elegendőnek, sőt vissza is ütött: a problémák nem oldódtak meg elég hamar, a növekvő különbségek miatt összességében csak súlyosbodtak. Kívülről nagyjából úgy festhetett, mintha a világ visszafelé haladna az időben, ahogy a néhány évtizede még fényárban úszó éjszakai Föld városai szórványos kis tábortüzekké halványultak. Velük együtt az emberiség előtt is kezdtek elhomályosulni a hosszútávú célok, végül pedig szinte minden olyan, ami túlmutatott a következő éven.

Elhasalok, talán nem is rosszkor. Hatalmas hullám közelít a vitorlás felé – még messze van a valószerűtlen jelenség, de éppen hihetetlen mivolta miatt tűnik helyénvalónak a távolságtartás. A vitorlást beborítja a porszínű permet. Én félig a homokba süppedve várom a végkifejletet.

A civilizáció mélyebbre süllyedt, mint a legsötétebb korokban – de ezzel együtt működött! S ha ennyitől sem omlott össze, mi jöhet még? – kérdezhetjük. Ahogy az ember szinte epedve várja az utolsó, hatalmas szöget tulajdon koporsójába, úgy marad el a végső csapás. Céltalanul agresszív idegenek? Bibliát megszégyenítő sorcsapások? Megtébolyodott Nap? Meteorit? Világot megrendítő kataklizma, mellyel szemben tehetetlen az egész emberi civilizáció? Ugyan már!

A vitorlás megáll, ferdén, mintha csak megfeneklett volna. Nem szökhet el a vihar elől. A víztömeg beborítja, alig látom a tajtéktól. Négykézláb, utolsó erőmmel kúszok felé. Nem süllyedhet el! Kell nekem! Köhögök a kezemmel felvert, bőrömet pirosra égető portól. Kell!

Évtizedek, ha nem évszázadok szorgos munkája ez a fullasztó, maró semmi. Mi magunk voltunk a kataklizma. Mint ahogy minden tisztességes bolygószintű változáshoz – legyen az jégkorszak, vagy annak ellenkezője –, úgy idő kellett ahhoz is, hogy az emberi faj kifejthesse hatását az élőhelyére. Szétnézve sóteknőkben párolgó pocsolyákkal tarkított, sivárnál is sivárabb világunkon, bizony eltölti az embert a perverz büszkeség: tanulhatna tőlünk bármelyik sorscsapás!

A hallucináció teljesen szertefoszlik, nincs víz, nincs megváltás. Ez ismét csak a Sóság. Nem érdekel. Felkapaszkodok a vitorlás kerekei segítségével a dekkre, mire a kezem megcsúszik. Egy pillanatra ismét elönt a remény hőségben is kellemesen meleg hulláma – csak hogy rögtön el is párologjon: ez nem víz. Hanem vér. Valaki még e pusztaságon is talált pusztítani valót! És most már azt is látom, hogy az előbbi porfelleget nem a képzeletem, de nem is egy homokvihar korbácsolta fel. Egy kisebb sereg, zajosak, füstöt okádnak. Kik lehetnek, és mit akarnak tőlünk? Elnézve sósági testvérem fogatlanított állkapcsát, a kifosztott, vászna szaggatta, homokba ragadt vitorlást, talán nem is baj, hogy példát veszek a világról. Eldőlök a forró, de valahogy megnyugtató dekken. Bevárom a szomjhalált megfeneklett reményemen.

 

Ha érdekel egy regény a sóságiak túlélésért, s egyben az álmaikért folytatott harcáról, megismerve az őket menekülésre kényszerítő, megállíthatatlan sóvárgó-hordát:

Nyomtatott példányért kattints!

Elektronikus példányért kattints!

Fejvesztő (előhangolódás Az Ösvényhez)

Hányadik is volt már ez a „lehetőségnek” nevezett üreg az üregben? Lehet, hogy tényleg nem fog jobbat találni? A környezet ugyan még élt, lélegzett, a kacskaringós törzsű fák hajlongtak, a hártyás szárnyú madarak csicseregtek. Ám a szél már enyhült, az állatok pedig el-elbóbiskoltak. Előfordult, hogy mire visszanézett valamelyikre, madárka helyett már csak egy sajátos formájú kavicsot látott, mely ha próbált is mozogni, csak összetört tőle. Idővel tagadhatatlanná vált az elmúlás: a talán csak a képzelet szülte erdő kezdett elhalványodni, belefoszlani a két dimenziós szürkeségbe, míg el nem sötétült teljesen.

A vezetett lassított, majd megállt. Akár körülötte minden. Leült, kezeit az ölébe ejtette. Elszivárgott minden fény, de lehunyta a szemeit, hogy teljes legyen a sötétség. A vezető tovább ment, valószínűleg úgy tett, mintha nem vette volna észre; úgy állt hozzá, mint valami kisgyerekhez, aki a daccal csak a figyelmet keresi. Noha nem tévedett sokat, engedékenynek bizonyult: léptei abbamaradtak.

Ugyanebben a pillanatban a vezetett ráébredt, hogy milyen gyermeteg módon viselkedik, amiért győztesnek érzi magát.

Így is jó – döntötte el csak azért is, s arcára erőltette meg sem született mosolyát.

– Ez sem tetszett? – kérdezte az észjárását szemtelenül jól ismerő szenvtelen hang.

A vezetett azon morfondírozott, hogy talán a saját hátsó gondolatait hallja. Talán e sajátosan ingerszegény környezet teszi. Bár tőle nem áll távol az élcelődés, ő még hozzátenne…

– Persze bolyonghatunk itt a végtelenségig, én ráérek.

Megrázta a fejét. Micsoda buta gondolatok! Aki most beszélt, nem más, mint az ő vezetője. Válaszol neki, amire majd ismét felelet érkezik.

– Sosem lesz olyan, ami tökéletes – így a vezetett, bár maga sem tudta eldönteni, hogy kérdezte, vagy mondta.

– Felismerések felismerése! – gúnyolódott a vezető. – A végén még szerepet cserélünk… De van számodra valamim. Kövess!

A vezetett szándékosan lassan állt fel, noha súlyos akaratát rá kellett aggatnia az izmaira.

– Mutatok mást! – duruzsolta a vezető.

Fejvesztő

Megjelent egy novellám! Itt találod.
Ha tetszett, és érdekel a novella tágan értelmezett világa, egy abban játszódó, nagyszabású történet, akkor ajánlom figyelmedbe az "Az Ösvény"-t!

Saltlands - Utolsó hajtások

A páralecsapó fóliák ismerős zörgése ébreszt. Szeretem ezt a hangot, mert azt jelenti: feltámadt a szél, egyetlen szövetségesünk a Sóságban. Felbecsülhetetlen az pár cseppnyi nedvesség, amit magával hoz. Ráadásul most egy kis enyhüléssel is kecsegtet. Már ennyi is vissza tudja adni az ember életkedvét ebben a tikkasztó sivatagban.

De én nem csak ezért szeretem. Aki beszéli a nyelvét, annak gyakran súg hasznos dolgokat. Például most, hogy kijöttem, közli velem, hogy részéről további erősödés várható, és az irányt is tartja a nap folyamán. Ez jó, jut víz a növényeknek és nekünk is. Halál helyett élet, legalábbis még pár napig biztosan.

Hogy ezt meg tudom jósolni előre? Semmi boszorkányság nincs ebben, még ha mások nem is így látják. Valójában egészen egyszerű: szél az egyik legmeghatározóbb eleme ingerszegény környezetünknek. Én pedig megtanultam figyelni rá.

Odalent a hórihorgas igavonó húzza az ekét szüntelen. Szinte hallom, ahogy dobbannak a léptei. Aztán a sor végére ér, fordul, nekidől, a lánc ismét megfeszül és megy tovább. Magának készítette a hámot, amire a láncokat köti. Amikor csak köteleket használt, rendre felsebezte bőrét, nem győztem kezelni a helyben termő növényekből előállított fertőtlenítő készítményeimmel.

Ő az egyik leghasznosabb tagja a farmnak, mióta az utolsó tevénk is kimúlt – nem tudtuk etetni. Egyébként ővele kevesebb a gond. Az ő száját sosem hagyja el panasz, néha még el is nyomja az álom széles karimájú kalapja alatt. De ma, azazhogy mostanság nincs jó kedve. Rossz a termés. Gyengül a föld, ő pedig a szívén viseli a sorsát – de nem gazdasági szempontok vezérlik. Magukat a növényeket sajnálja.

Ráng az arca, miközben morog. Ilyenkor mérgesen morzsolgatja a láncokat, ha valakiről, hát róla el tudnám képzelni, hogy kárt tehet a fémben. Lehet, hogy neki a föld súg, azért ilyen ideges? Szeme haragosan villog, miközben  vadul forgatja a szemét.

Én inkább lehunyom a sajátom és a szelet hallgatom, az mindig megnyugtat – nélküli szinte elviselhetetlen a csönd…

Ám ezúttal valami olyasmit mond – mit mond, fenyeget! –, hogy attól reszketni kezdek.

– Jönnek! – kiáltok föl.

Az igavonó megtorpan, felém néz, arca mindennemű érzelemtől mentes.

A szél közben még jobban rákezd, robbanómotorok haragos zaját hozza. Nincs idő teketóriázni! Ha ő még nem is tudja kivenni a szél süvítéséből, bíznia kell bennem!

– Nem érted?! – rivallok most rá, majd azonnal visszább fogom magam, hiszen ő nem ismeri olyan jól a szél szavát, nem tudhatja, mi készül. – Jönnek a sóvárgók! Menekülnünk kell!

– De értem – dörmögi az igavonó vontatottan, megkésve.

Leakasztja magáról az igát, s a közelgő porfelhővel kiszabadítja az egyik láncot.

Elment az esze?!

Ó, nem, korántsem. A szél ezúttal nem árult el nekem mindent, ám a föld megsúgta neki azt, amit a másik elem elhallgatott: a falkába verődött sóvárgókon túl, másik irányból még egy motoros is érkezik.

Mit érkezik, repül! Beugrat a földhányáson, letarolva, hátsó kerekével ledarálva a veteményest. Az igavonó lassan közelít felé. Nem hiszem, hogy a hagyományos értelemben vett vérszomj vezérli, hogy most lecsaphat a frissen felszántott földben nehézkes motoros sóvárgóra. Csak a dühe, és annak tárgya létezik számára. Odafele már ő sem törődik a növényekkel, letapossa őket, reccsennek a szárak, hullanak a levelek.

A lánc lendül, a sóvárgó keze megakad félúton a kipufogó mellett rögzített puskáért. Egy pillanatra egymásnak feszülnek, de aztán az igavonó könnyedén kirántja a nyeregből a sóvárgót. Sokkal erősebb, összetörhetné a csontjait, akár egy palánta szárát, de ehelyett csak a tarkójába térdel és úgy marad.

A sóvárgó köhög és kapálódzik, szájába, tüdejébe egyre több föld kerül, aztán vége. De az igavonó kőkemény izomkötegekből font lába még ekkor is a sóvárgó ernyedt nyakának feszül.

Nem ölheti meg elégszer.

Elrángatom onnan. Ketten hamarabb mozgásra bírhatjuk a vitorlásokat.

Tovább a Saltlands-re, a magyar poszt-apokaliptikus társasjáték honlapjára.

Saltlands - Frissítő szellő

Mindig itt köt ki, mintha nem lennének barátai. Pedig teljesen normális lányka, sőt, igazán bánhatják a szülei, amiért kidobták nálunk, ennél a tengerszem köré épült víznyerőtelepnél.

Valószínűleg fogalma sincs róla, de nagy hasznomra van, mikor méréseket végzek, vagy esetleg építek valamit, mint például most ezt a kézi vízszűrőt. Annyi időt töltött már itt, hogy szinte ösztönösen tudja, melyik szerszámra lesz szükségem, sőt, a következőként beépítendő alkatrészt is "megérzi".

Vajon arról lehet-e sejtése, hogy mik a szándékaim?

Ezúttal ugyanis nem a közösségnek készítek eszközt – annak már úgyis befellegzett. Az persze valószínűtlen, hogy a sóvárgók elpusztítanák az egész telepet – vízre nekik is szükségük van, minden bizonnyal meghagynák néhányunkat a szakértelmünkért…

De mi lesz veled? – nézek a lányra szótlanul.

Eszes, de nagyon fiatal, csak most kezd kamaszodni, még azt a bizarr kabalaállatát sem engedi el soha. Bár ez érthető: talán nincs is neki más tulajdona, mint ez a polipnak hívott, gumiabroncsból kivágott szörnyeteg. Az viszont biztos, hogy nem fog tudni szembeszállni a fosztogatókkal, ha pedig menekülésre adja a fejét, nem juthat sokáig a gyilkos Sóságban.

Ha meg itt érik, egy valamire biztosan fogják tudni használni az embertelen hódítók.

Tágra meredt szemmel, megütközve nézi, ahogy könnyezek. Szülők nélkül is kiváló nevelés, a víztakarékosság a vérében van. Példát vehetnénk róla, figyelméről, szorgalmáról, arról, hogy nem csügged, pedig neki aztán meglenne az oka.

Vegyünk példát róla, amíg tehetjük.

Időközben elkészülök, nincs is már más teendő, ideje indulni. Először egy piacot keresek fel, ahol a vizem egy részét felszerelésre cserélem, amivel már nekivághatok az útnak, és amivel lehet, hogy nem érek többet, mint hogy pár nappal elodázom a halálom.

Ismét megfordul a fejemben, hogy magammal viszem a lányt. Sok helyet mondjuk nem foglal, de a vízigény…

Egészen a nagyrészt nyitott és még annál is huzatosabb, egyedül a napfény elleni védettségre szolgáló hangárig követ, ahol rögtön láthatja: semmi helyet nem hagytam a vitorlásban.

Sajnálom – de ki nem mondom.

Ekkor valahonnét előhalászik egy, az enyémhez nagyon is hasonló kézi vízszűrőt. Szemlátomást ügyes darab.

– Ez jobb – nyújtja át.

Hiszek neki, s egyúttal megértem azt, ami már egy ideje egyértelműen ott volt az orrom előtt: nincs rám szüksége.

– Sok szerencsét – mondja, ezzel odamegy egy másik vitorláshoz, az is meg van rakodva, bár nem annyira, mint az enyém.

Jobban előkészítette az útra mint én, szinte csak ki kell oldania a rögzítő köteleket. Hiába okozott már annyi meglepetést eddig is, szakavatott mozdulatai egyszerűen döbbenetesek.

Kétségem sincs hozzá, hogy el is tudja majd navigálni a vitorlást.

Alábecsültem, mindent tud, amit én. Talán többet is.

Elkészült, a szelek belekapnak a vitorlákba, ügyesen hozzáigazítja őket a szélirányhoz, és lassan megindul.

Tulajdonképpen melyikünknek is van nagyobb félnivalója a Sóvárgóktól? – kérdem magamtól, miközben kihajítom a saját vízszűrőmet.

Tovább a Saltlands-re, a magyar poszt-apokaliptikus társasjáték honlapjára.

Saltlands - Perzselt só

A sóvárgó karja még mindig ott integet az első lökhárító rudazatába akadva. Nem hittem volna, hogy olyan sóagyú, hogy még félre sem ugrik. Azt meg pláne nem, hogy leszakad neki… A kocsim is megsínylette a találkozást. A bal első furán jár, a burkolat cafatokban, a lökhárító lötyög. Lehet, hogy le kell cserélnem, pedig már úgy a szívemhez nőtt…

Ráadásul követnek.

Egy buggy és két motoros, meg akik esetleg mögöttük, a felhányt porban robognak. Nem érhetnek utol, de a nyomomat sokáig követhetik. Egyfelől vissza kell térnem, hogy figyelmeztethessem az otthoniakat, másfelől így garantáltan rájuk szabadítom őket.

A mutató segít a döntésben: elég gyászos állásban van – nincs kérdés, fel kell tankolnom, mielőtt olajra léphetnék.

A hegyet megkerülve már látni a négylábú óriásként meredező olajfúrótornyot. Enyhén megdőlt, rozsdabarna tömege imbolyog a forróságban. Napégette oldalán sütni is lehetne, belül csak az utólag kialakított szellőztetés jóvoltából lehet megmaradni; cserébe szinte olyan, mintha viharban élne az ember.

Mire odaérek, addigra üldözőim remélhetőleg lemaradnak, és talán elég időt nyerek, hogy felvegyem a készleteket a lenti raktárakból. Felderítő vagyok, szeretem kerülni a feltűnést, örülnék, ha nem kellene felmennem magára a platformra.

Ha pedig mindent összeszedtem, csak beletaposok a gázba, és itt hagyom ezt a relikviát felprédálni…

– Van valami? – kiáltja felém az őrség Gyújtogató néven elhíresült vezetője. Nem kedvelem a csajt – de legalább kölcsönösek az érzéseink. – Úgy látom, sietős a dolgod.

Inkább megállom, hogy beszóljak neki, amiért ő és a bandája egész nap leginkább csak a seggét mereszti. Még ha ez nem is látszik az ő hátsóján…

A lerakathoz tolatok, enyhén odakoccolom a kocsit. Nem érdekel. Alighogy kiszállok, máris a hátamon érzem a tekintetét.

– Egy csapat van a nyomomban – mondom felé sem nézve, a szükséges ellátmányt válogatva.

– Jó, hogy szólsz.

– Akartam szólni… – kezdem a magyarázkodást, aztán észbe kapok: – Szóltam is.

Azonban ennyi nem elég neki. Sajnos én bírom rosszabbul a hallgatást.

– Csak kíváncsiságból: mihez kezdesz velük?

– Nem is segítesz? – kérdezi nyájasan, miközben a kocsimnak támaszkodik, ami szinte felér azzal, mintha erőszakkal akadályozná, hogy leléceljek.

– Mit akarsz tőlem? – próbálok nem kifakadni.

– Ki mondta, hogy akarok bármit is? Az én dolgom, hogy észrevegyem, ha valami nem stimmel, ha valami veszély leselkedik a toronyra.

Akkor mit bámulsz, nem én vagyok a veszély! – szeretnék rákiabálni, de ehelyett csak ennyire futja: – Nem riadóztatsz?

– Minek? – kérdez vissza fesztelenül. Felmutat az oszlopon felfutó lépcső pihenőjére. – Gyere!

Mit tagadjam: félek tőle. Követem. Egykettőre felkaptatunk; én kifulladok, ő még csak nem is liheg.

Éppen időben érkezünk az előadásra.

A csapat sóvárgó ebben a pillanatban fut be, de a mieink már várják őket. Mintegy vezényszóra borul lángba minden, lángszórók okádnak, Molotov-koktélok loccsannak szét. A sóvárgók nyüszítése a robbanómotorok morgásával kel versenyre. Az egyik égő motoros a torony lábának szalad, lekászálódik, tántorog, majd elhasal; egy másik láncát feje fölött pörgetve elkapja az egyik védő nyakát – Gyújtogató rám vigyorog, majd int: a következő pillanatban a küzdő felek egy nagy tűzgolyóvá változnak. A buggy tartja magát a legtovább, de már zabálják a lángok. Rövidesen kiveti belőle magát a sofőr, gurul párat a földön, megáll, s alighogy felül, már keresztül is szalad rajta egy lándzsa.

– Nem tudtam, hogy ilyen védelmi rendszereink vannak – nyögöm ki. – De ez csak az előőrs, akiket énutánam,  egyetlen kocsi ellen küldtek.

– Veled ellentétben én nem szeretek kapkodni – mosolyog Gyújtogató. – Ezzel nyertem pár órát összerámolni a cuccaimat.

– Ezt értsem úgy…

– Én sem mostanság akarok megdögleni.


Tovább a Saltlands-re, a magyar poszt-apokaliptikus társasjáték honlapjára.