2015. november 11., szerda

III. szakasz: Folyásirány 3.

Égbolt Sikló szinte már el is feledkezett róla, hogy e világon természetes földek is vannak – a légúszók önellátásra törekedtek, a szükséges nyersanyagokat is gyorsan gyűjtötték be, úgy, mintha lopnák. Ezenkívül nagyban közrejátszott az is, hogy nem szerették, ha emlékeztetik rá őket, hogy a szigetek maguktól úsznak a levegőben, mindenfajta technikai fortély nélkül. Bosszantotta őket e paradoxon, s nem is nagyon akadt olyan köztük, aki a földeken lakott volna.
Szeles és zord, kilátszó sziklacsontok csúfította sztyeppe volt. A legelső légúszók állítólag azért hagyták el a földeket, mert elegük lett a végtelenben úszó bezártságból. Talán meg lehet érteni, hogy ez frusztrálta őket, de hogy ezek után ugyanúgy a levegőbe költözzenek… Persze azzal indokolták, hogy ezt ők tartják fent és fenn, sőt, mozgathatják és még bővíthetik is.
Ezzel szemben számos, teljesen lakatlan és kihasználatlan szigetet a szél fokozatosan felzabált, szikláig marva le róla mindent, míg végül nem egészen tisztázott módon elvesztették erejüket és a Kékségbe estek. A légvárak azonban ellenálltak, s mostanság, hogy egymást sem igen pusztították, a győzelem a természet útjai felett megkérdőjelezhetetlennek tetszett.
De egy eszelős vörös tündével szemben ez is kevésnek bizonyult.
Meg kell őt állítania.
Égbolt Sikló azon tűnődött, vajon élnek, élhetnek-e egy ilyen, az átlagosnál valamivel kisebb, mindössze néhány légvár méretű szigeten állatok. Legalábbis róka méretűek. Bevetette valamennyi vadászatban szerzett tapasztalatát, s rövidesen, tudva merre érdemes nézelődni, félrehajtani ágakat és leveleket, egy kistestű emlőscsalád csapájára bukkant.
Valami rágcsálók, talán nyúlfélék lehetettek – akkor csak van itt olyan, aki őket rágcsálná!
Például egy róka. Pont mint ez.
Bokorból előtűnő, átlagosnak mondható, vörös bundás jószág nézett vele farkas vagy inkább rókaszemet, mely rosszallásba forduló meglepetést tükrözött: a másik helyett ő is rágcsálóra számíthatott, s úgy lehetett vele: mit keres itt egy fémszigeteket lakó ember?
Így méregették egymást egy darabig, mígnem Égbolt Sikló szája fülig szaladt, mire a róka megrettenhetett e furcsa vicsortól, mert eliszkolt egy alig kivehető, hegyoldalban vezető ösvényen.
Mégsem te vagy az? – tűnődött a nő, miközben kényelmesen utána indult. – Pedig a rókák nem szoktak így bámulni… Vagy talán nem láttál még soha embert?
A bujdosásban is jártas vadász nem járhatott túl az eszén. Az ember kettőzött erővel figyelte a leheletnyi nyomokat, a meg sem tört fűszálak hajlását, egy szőrszálat, amint egy muharféle termésébe akadva lengedezik.
A sötéten ásító rókalyukhoz közeledve már meglehetősen hanyag lopakodást végzett a lakó, a kikoptatott bejárat közvetlen közelében pedig tökéletesen egyértelmű volt, miből, mennyi lakja jelenleg a lyukat.
A legfrissebb nyomok befelé vezettek, s Égbolt Sikló meggyőzte magát arról, hogy egy ilyen inger- és veszélyszegény környezetben nem kell hátsó kijárattal számolni. Bár igazából azt se tudta, szokás e az effajta biztosítás rókáéknál… Amikre ő vadászott, azoknál nem volt kérdés, hogy csakis kedvük szerint jönnek ki a barlangjukból, s hogy csak önként mennek vissza.
Égbolt Siklónak a türelemjátékon túl csak a szikkadt föld ásásához fűlt kevésbé a foga, s inkább úgy határozott, elébe megy a dolgoknak: – Ravaszdi, én vagyok az, Égbolt Sikló, ismersz – kezdte a szólongatást, amitől azt remélte, hogy amennyiben valóban ő az (mivel úgy tűnt, bárhol, azazhogy bármelyik hagyományos társában ott teremhet), akkor előbb-utóbb magától kidugja az orrát a képességei alapján Ravaszdinak hitt róka.
– Szóval… az a helyzet – folytatta –, hogy szükségem volna a segítségedre. Meg kell találnom valakit… valakiket… meg kell mentenem egy… őőő… kölyköt… – Idióta! – A gond az, hogy nem tudok elindulni.
Törökülésbe helyezkedve várakozott, miközben céltalan csíkokat rajzolgatott a porba.
– Nos… – kissé idegesen megköszörülte torkát, miután betelt a rajztábla – te már egyszer a segítségemre voltál. Kiébresztettél és… – nem akart magasztos szöveget, de két halvány csillogás a barlang mélyén, mely akár szempár is lehetett, kikényszerítette – megmutattad nekem azt, hogy mi fontos az életben, hogy nem választhatom örökké a könnyebb utat, ahová a folyó sodor, mert a végén kint találom magam a nyílt óceánon, a semmiben. Ha csak a konstans örömet és kényelmet űzöm, igazából fabatkát sem ér a létem. Tudom, egy igazi, ereiben olajat pumpáló, egyszeri életben hívő légúszó nem így gondolná. De a mi szívünk sincs fémből, még ha úgy is teszünk olykor.
Neszezés jött az üregből, mire Égbolt Sikló kissé meg is bánta a kitárulkozást, hiszen könnyen és gyorsan ment a dolog…
De mehet-e elég gyorsan a tét ismeretében?
– Kérlek – kezdte egészen őszintén, úgy, ahogy egy súlyos kérésnek hangoznia kell –, segíts még egyszer! Nem ismerem szándékaid… Talán senki sem. De mivel kihoztál, talán… esetleg akkor úgy gondoltad: dolgom van az éberebb létben, túl saját, elcseszett életem rendbehozásán.
A két halványzöld fénypont alatt megjelent egy harmadik, mely akár a nedvesen csillogó orr is lehetett. Égbolt Sikló remélte, hogy innentől tényleg megy majd a dolog magától – barátja talán-e korcs, hogy ilyeneket oszt meg vele?
A róka szerencsére vette a lapot, és nem kérette magát többet, sőt akár egy háziasított, örök hálára ítélt szolga-állat tekergett lábához, teljes hosszában nekidörgölve testét, miközben magas, örömteli vakkantásokat hallatott.
Most meg miért játszol?
– A helyzet az – kezdte Égbolt Sikló, s érezte, hogy már nemigen bír tovább finomkodni –, hogy a dolog meglehetősen sürgős. Életbe vágó. Nincs időm… – még sikerült megállnia, hogy elárulja: mire.
A róka fürkészve figyelte, majd mintha hunyorított volna, mely valahogy felért egy mosollyal. Aztán a porba húzott csíkokat kezdte végigkövetni tekintetével, mint aki az ábrákat próbálja megfejteni. Megfordult, lompos farkával simára seperte a felületet, majd a legfeljebb gyermeteg rajzokra számító Égbolt Sikló legnagyobb döbbenetére, felváltva használva orrát és mancsát, írni kezdett.
„Van énnekem egy kedves ismerősöm – olvasta az egészen szabályos írást a nő –, bizonyára hallottál már róla, úgy hívják: Rémálom.”
Égbolt Sikló már épp kezdett volna ideges lenni a dagályos megfogalmazás miatt, főleg mert úgy tudta, Ravaszdi képes beszélni, de az utolsó szó elfeledtette vele érzéseit – helyette közeli, rémisztő emlékek úsztak be agyába. Édesálom földjéről rémképzetekkel űzték ki, ami abban a mély világban valamelyest megfeleltethető az álmoknak, bár e meghatározásért aligha kezeskedett volna bárki is.
– Nincs más? – csúszott ki a száján.
„Kedves ismerősöm akad még – írta megint a róka a szálas, nyomtatott nagy betűket, miután újból lesöpörte az írófelületet –, de most neki vehetjük leginkább hasznát.”
– Mi? Velem jössz? – örült meg Égbolt Sikló a többesszámnak, bár ezt az érzést most annyira nem tudta hova tenni.
„Nem lehet, nekem máshol kell egyengetnem az utat – surrogott selymesen a mancs a finom porban –, de az ösvények lehet, hogy később találkoznak. Ugyanakkor sürget az idő, nem kóricálhatok kedvemre.”
– Sürget az idő? – gúnyolódott felháborodottan a nő. – Nem úgy festesz, mint akinek bármiféle elintéznivalója akad valami egér levadászásán túl.
„Először is: pocok-párti vagyok. Másodszor pedig: te legalább annyira hátráltatod ügyeinket, melyek nem mellesleg gyanúsan közös mederbe terelődtek, mintha egy gáttal feltartóztatott folyaméban sodródnánk. Mindkettőnknek ártasz oktondi viselkedéseddel.”
– Ha nem fogod be, igazi vörösre rúgom a narancssárga seggedet!
„Meg sem szólaltam, te szuka.”
Égbolt Sikló legszívesebben a Kékségbe rúgta volna az ártatlanul pislogó, pökhendi és szemtelen rókát, de helyette csak ennyit kérdezett: –  Hol van ez a Rémálom? Beszélni akarok vele.
„Azért ez egy érdekes kívánság, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy tudatlan szájából hangzott el, aki ráadásul roppant modortalan is, nem is tudom, mit vár…”
– Ravaszdi, kérlek! – rimánkodott Égbolt Sikló. – Térjünk a tárgyra! Nézd el, hogy feszült vagyok, nagy a baj! Tényleg.
A róka lágyan morgott egyet, majd sietést imitálva, durva mozdulatokkal, hanyag módon lesöpörte a talajt, csak hogy aztán igényesen lerázogathassa elporolódott farkát.
„Rémákomhoz csakis te viheted saját magv(?)adat. Odabent keresd! S ha jól csírálod, ő majd megtalál.”
– Csak mondd meg, mit tegyek! – mondta színtelen hangon a nő.
„Mintha átébrednél. Képzeld azt a helyet, vagy helyzetet, ahova készülsz. De hogy hozzátedd a magad részét az üzlethez, képzeld el mindezt a lehető legrosszabb kimenetellel! Álmodj rémeket!”
Égbolt Sikló számára nem volt kérdés, hogy ez számára melyik álom-forgatókönyvet jelenti.
– De ez akkor ugye nem valamiféle alkotó-átébredés? – adott remegő hangot aggályainak. – Nem válik azzá?
„Ezt nem tudom biztosan. Valószínűsítem, hogy mélység függő.”
– De hát így…
„Értem, értem – körmölt ezúttal tényleg sietősen az állat. – Próbáld meg terelni a dolgot, hiszen annyi minden rossz történhet!”
– Tudom, mi a legrosszabb, hogy mi az én rémálmom. És van egy olyan érzésem, hogy ezt ő is megérzi majd. Ugye?
„Alighanem.”
– Így válik hát valósággá a látomás? – kérdezte a levegőbe Égbolt Sikló. – Ahhoz, hogy elérjem, ahhoz, hogy megmentsem én magam kell, hogy megteremtsem végzetének körülményeit?
„Erről írok egyszer egy könyvet.”
Égbolt Sikló felsóhajtott. – Azt állítottad: nem tudod, hogy ezzel feltétlenül megteremtem-e az álmot, meg hogy a mélység is belejátszik, én meg terelhetem a dolgokat, ha van rá mód.
„Igen. Használd a lábad, amíg teheted! Ha jön az ár, már ennyit sem tehetsz.”
– Akkor van beleszólásom az események folyásába. A vörös tünde pedig bevállalva helyettem sorsom, mindenképp megteszi. Megkísérli. Ez az egyetlen esélyem, ha mégoly csekély is.
„Ésszerű… – a róka pontokat tapicskolt, miközben a nőt nézte. – Van még egy dolog, amit itt elég nehéz egymagamnak megoldani, s mint mondottam volt: sietek.”
– Bökd ki – sürgette Égbolt Sikló.
„Ölj meg, hogy így lerövidítve az utat, mihamarább átköltözhessek! Úgy tudom, neked az állatok mészárlása nem okoz gondot.”
Ezzel Ravaszdi könnyes szemekkel lekuporodott a földre.

2015. november 10., kedd

III. szakasz: Áldott állapotban 3.

Tudatosan álmodtak, s mindkettejük számára magától értetődő volt, hogy egymásra akarnak lelni.
Virágéneknek ez titkon tetszett, hiszen ez segített neki elfogadni a máskülönben elfogadhatatlant: az ő magzata nem éppen átlagos, talán nem is lehet rá hagyományos értelemben akként tekinteni. Egy egyszerű magzattal közösen végrehajtott átébredést nagyon nehezen, de leginkább sehogy nem lehet kivitelezni. Az anyaméh lakói alig bírnak kíváncsisággal, nekik ott, úgy jó, s álmaikban sem keresnek fel máshonnanokat – logikus, hiszen így nem kell az anyáknak attól tartaniuk, hogy reggel valahol egész máshol, mondjuk egy testmeleg klímájú, lakatlan és biztonságos, a tápanyag óceánján úszó szigetecskén ébrednek.
De így, hogy a születendő maga a Lüktető, s a rendkívüli hatalommal rendelkező Élet magas értelemmel bíró megnyilvánulása is egyben, együtt leérhetnek a Kárhozatig, oda, ahova még Virágének sem mehetne egymaga – paradox módon az inkább tudatosan kíváncsi felnőttek előtt a kor előrehaladtával fokozatosan bezárultak azok a kapuk, melyek viszont a sokkal szabadabb közlekedésre képes aprónépeket egyáltalán nem érdekeltek.
A korlátlannak tűnő Lüktető eddig készségesnek és barátságosnak bizonyult, oda és akkor mentek, amerre és amikor a vörös tünde akart, pedig utóbbi nem kételkedett abban, hogy a leírhatatlan létforma a maga módján ismeri végső szándékait.
Mondhatjuk tehát, hogy eddig jól sült el a dolog, s Virágének legalább a helyesnek tűnő választás örömét megengedhette magának. A lejutásnak lett volna ugyanis egy másik, gyalázatos módszere: Szanaszél, az egyik utolsó vándor sarját hordozva a szíve alatt szintén feloldhatná tulajdon gátait, ugyanakkor egy átlagos intelligenciájú, de roppant kíváncsi magzattal szót érteni (hogy a már említett módon ne kössenek ki reggelről-reggelre másutt) nem egyszerű feladat, pláne úgy, hogy az anya a lehető legkevésbé akarja az ettől is mélyülő, rettegett kötődést.
Szanaszél azonban a pestis révén, s a vörös tündék ellenségéhez illő módon halott. Legalább ezzel is elvarródott egy szál.
Virágének kinézett a mellette lebegő, testet mindössze pillanatokra (és akkor sem egységesen) öltő, villódzó Lüktetőre (ilyenkor könnyű volt így gondolni rá, s nem pedig lányaként). Szemkontaktus nélkül is érezte a kölcsönös figyelem létrejöttét.
Igen, mindent tud, mégsem fél… Megértesz engem? Nem haragszol? Tudod, hogy az én áldozatom nem csak te leszel, hanem saját magam is?
Virágének egy többszintes piramis lábánál találta magát, pedig ezidáig azt hitte, ő az, aki világot látni viszi a másikat. Azonnal felismerte a bűntudata miatt elkerült szent helyet – az összeomlás és az Akarat megkísértésének színhelye alapvetően semmit sem változott. Még a növények is csupán félve, tessék-lássék módon vették birtokba. Bár a kiszögellések mintha kevésbé lett volna élesek – a szél dolgozott.
Annak idején Virágének is szemtanúja volt a nagyságnak, a birodalom aranykorának, mikor ősi népe hatalma csúcsára hágott, mely mögött ő is csak halványan sejtette a szakadékot. A legtöbben lenézték, amiért nem veti alá magát a piramisnak. Tudta, egyesek, kik a célokat vallássá emelték, talán még életére is törnének. Pedig más célokért sosem habozott kivenni, átadni a részét a felette állóknak.
De ez valahogy nem tűnt akkor helyesnek. Nem akarta ő korlátozni népe hatalmát, amiből nem mellesleg ő, mint a hierarchia egyik magas fokán álló is bőven megkapta volna jussát. Nem volt problémája a minden más fölé tornyosuló, saját maga elképesztő erejéből következően kiterjesztendő uralommal. De hogy máris az Akaratot célozzák meg… Ez túl sok volt egyszerre. S oly bántóan kevés vörös tünde őrzött meg valamicskét abból a legfőbb, Isten irányába mutatott alázatból, melyet réges-régen megkérdőjelezhetetlennek, magukénak tartottak.
Itt, e lépcsők előtt vált maroknyi testvérével egyetemben Vörös Angyallá: szabadságukat, tisztaságukat megőrizvén, de minden egyebet elveszítve kapták meg az értékelhetetlen jutalmat, ami kicsit sem kárpótolhatta őket – el nem kárhoztak, azonban egész népük oda, minden, amit együtt alkottak és építettek, szertehullott. Az angyalok szétszóródtak és sosem keresték többé egymás terhes társaságát.
Virágének tudomása szerint ő volt az első, aki komolyan elkezdett foglalkozni a megfelelő – Akarat szaggató – erőt nélkülöző kiszabadítás problematikájával. Sokáig keresett, mire meglelte a maga nemében meglehetősen egyszerű nyitját a Kárhozatnak: igazából csak egy örökké éhes máshonnan, mely új anyagra vágyik csonttá rágott népe után.
Virágéneknek nehezére esett elhinnie, hogy egyvalaki – még ha a legfőbb bűnt is követi el, s ezért a legrosszabb jár neki – távoli jövőbeni halála megfelelő csere lehet egy egész népért, mely ráadásul együtt hihetetlenül erős, egyáltalán nem tűnik lehetetlen képzelgésnek a Kárhozat követelésének lerázása…
Végigsimított a falak mágiával beégetett mintáin, kezével és a varázs lenyomatának testén való átengedésével olvasva ki a jelentést. Mennyivel többre érdemesek voltak! Tragédia – s nem csak az övék. Kihozhatták volna a maximumot a máshonnanok tömegeiből.
A Lüktetőt még ezen, őt is éppúgy, s nem éppen pozitívan érintő gondolatok sem kavarták föl. Jelenlétként figyelt a hasból, de nem nyilvánított véleményt, vagy avatkozott közbe.
– Mit gondolsz minderről? – tárta szét a karját Virágének.
Választ nem kapott, de érezte, hogy a kérdés túl általános.
– Helyes úton járok, mikor a felszabadításukért küzdök? Vagy felforgatom a világot és kiterjesztem a szenvedést? Megtanulták a leckét vagy újra megpróbálják? S ha utóbbi, ezúttal kinek az oldalára álljak én, ki nem vetem meg a bűnt értük?
Hirtelen feldühítette a másik némasága, s erőszakkal betört annak tudatába, ahol is megdöbbenéssel tapasztalta: a Lüktetőnek, a magzat egyszerű gondolat-kezdeményeit leszámítva, nincsenek hagyományos értelemben vett gondolatai. Vagy elrejti őket, vagy… Egyáltalán semmi?! Se célok, se vágyak…
Virágéneket kirázta a hideg a középszerűségében tökéletesen elégedett, ugyanakkor végtelen lehetőségeket magában rejtő folyamtól, amire ablakot szolgáltatott e behatárolhatatlan létforma.
A Lüktető segít neki, megteszi azt, amire kéri, még ha e vágyakat Virágének nem is akarja felszínre engedni, mint például a tragédia helyszínének meglátogatását. Megteszi, mert neki teljesen mindegy. Talán ezért nem ad tanácsot sem. És valószínűleg ezért nem tiltakozik az ellen, hogy az ő, gyermekként történő meggyilkolásával, e legrettenetesebb bűn révén szülőanyja felnyissa a Kárhozatot.
Virágének egyszerre borzasztóan egyedül érezte magát; beleveszve egy saját maga kavarta örvénybe, mely lassan forgatja, hideg közönye nem szomjazik az ő életére, csak érdektelenül kavarog, mert mozgásba hozta. Ennél még a lánya együgyű közelsége is jobb lenne, ha a kezében tarthatná…
Ekkor szúró alhasi fájdalmat érzett.
Máris?
Pedig volt még egy becsületbeli ügye! Szúró ugyanis minden bizonnyal számít rá célnak alárendelt léte nagy-nagy küzdelmében – s egy vörös tünde, egy feddhetetlen Vörös Angyal nem marad adósa senkinek.

2015. november 8., vasárnap

III. szakasz: Szélvédett helyeken 3.

A nemrég leszerelt katona előre lépett; ökle elfehéredett, ahogy a kalapácsot szorongatta, majd egyszer csak elernyedt.
Szanaszél idegessége azonban nem múlt el: látta, hogy ez sokkal inkább harc előtti ellazulás, mint lenyugvás. Meg hát a szerszámnak is a másodlagos, szögkiszedő vége volt a „lesújtó” irányba…
– Szóljatok anyátoknak!
Két nagyobbik lánya egymás kezét fogva behátrált a házba. Az apa mélyen barázdált vonásai kissé felengedtek, de Szanaszél tudta, hogy a neheze csak most következik. – Minden rendben, Hamuvirágocskám? – kérdezte a kalapácsos férfi lejjebb vonva hangját, mely így reszelősen akadozott. – Nem bántott?
– Minden rendben, apu – bólogatott izgatottan a kislány. – Legyem megtalált!
A férfi arca elsötétült.
– Őt most hagyjuk. Vele… később foglalkozom.
Szanaszél fél szemével látta, amint a légy megcsúszik a lány vállán, és csak az utolsó pillanatban sikerül megkapaszkodnia horgas talpaival. Sajnálta őt, mert kezdte megérteni a helyzetet, ugyanakkor e megértés folyamatát a légy hihetetlen intelligenciája igencsak megnehezítette – egy tudatos rovart mégis hogy kezeljen az ember?!
Szanaszél úgy érezte, az ő feladata elsimítani ezt a fölösleges konfliktust. – A légúszóktól ébredtem át, és semmi rosszat nem akarok. Eltévedtem, ő pedig…
– Elég – parancsolt az apa, ahogy csak egy katona tud. – Ha hozzányúltál a lányomhoz, nagy bajban vagy, öcsi. Ami azt illeti, anélkül is.
Hülye – gondolta róla jobb híján Szanaszél, hiszen elfutni gyenge volt. – Ha valóban veszélyes lennék a lányodra, most túszul kéne ejtsem. Mindannyiunk szerencséje, hogy nem vagyok olyan.
Tett egy határozott lépést elfele a lánytól.
– Ha még egyszer megmoccansz – szerencsére az apa nem fejezhette be a mondatot, mert egy virágba borult nő lépett hozzá. Rátette kezét kalapácsot fogó csuklójára, és „nemet” intett, majd szép lassan lefegyverezte a haragos, de tehetetlen férfit.
Szanaszél fellélegzett, és széttárta nyitott tenyereit.
– Máris elmegyek. Pontosabban elébredek. Elnézést az okozott kellemetlenségért!
Az asszony mosolygós szemmel figyelte egy darabig, majd kedvesen hozzászólt.
– Nem történt semmi. Engedd meg, hogy nem idevalósi, ezért kissé hirtelen férjuram helyett én köszöntselek itt, Édesálom egyik ékkövén: a Ligetben.
– Nagyon örülök – nyögte kínjában Szanaszél, amiért ilyen simán megkerülték a lányát védelmező apát. – Gyönyörű ez a… liget… Ti ültettétek?
– Á! – legyintett szerényen mosolyogva a nő. – Ilyen csodát senki sem ültethet. Mi legfeljebb csak gondozzuk. Ez itt egy önmagáért, vagyis a szépségért, az életért és a virágzásért való liget; szinte a legapróbb részletig Édesálom műve. Szerencsések vagyunk, amiért megtűr itt bennünket.
A férfi felhorkant. – A magadfajtát azonban nem látja szívesen – nyúlt ki Szanaszél felé és megfojtotta a levegőt. – Rémálom melyik szennyes fertályából szakadtál ide?
– Ahogy már említettem… – bizonytalanodott el az idegen. – Egy… – Nem mondhatok vándort! – egy légúszó vagyok, egy felső máshonnanból jöttem, amely nem tartozik egyik álom fennhatósága alá sem. Egyébként az alapján, ahogy azt a kalapácsot fogtad, te sem csak az eredeti funkcióját ismered – ha érted mire célzok – szúrt oda Szanaszél, és magában kissé csodálkozott tulajdon éleslátásán. – Gondolom, nem a növények gondozása közben tanultad el.
A férfi kezei ökölbe szorultak.
– Bocsásd meg férjem viselkedését – lépett kettejük közé a nő –, kemény múltat hagyott nemrégiben maga mögött.
– Részemről semmi harag – biccentett Szanaszél. – De én tényleg nem kívánom tovább háborgatni idilleteket. A viszont nem látásra!
Az asszony váratlanul felnevetett, hajában virágok hajbókoltak, csodaszép volt így minden tekintetben. – Pont az egyik legkedvesebb helyen ne vendégelnének meg egy megfáradt utazót? – Szanaszélig hallatszott férje nyelése. – Milyen hírét vinnéd akkor a Ligetnek? Lányok, készítsetek össze valami ebédet, én addig ellátom a sérüléseit!
Szanaszél mosolyogva köszönetet mondott, s kivárt, amíg meg nem indul a legkisebb gyerek, s tisztes távolságból követte. Apja kinyúlt érte, s szinte háta mögé tuszkolta, de szeme közben megakadt a legyen.
– Legyem – szólította meg a magát apróra összehúzó rovart –, talán mégsem volt ez az egész befogadósdi olyan jó ötlet. Hirtelen jött, nem gondoltam át.
– MI?! – sipította a kislány, és védelmezőn betakarta apró kezeivel a mindenhogy kilógó, otrombán nagy állatot. – Miért mondasz ilyeneket Legyemnek?
– Veszélybe sodort… – forgatgatta szemeit zavartan az apa, mert valóban, a gyermek egészen sárkányosra vette a figurát. – Ez az ügy sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ez az alak akár gonosztevő is lehet… -ne. Sőt, még mindig lehet, hogy…
A kislány tüntetőleg megindult Szanaszél felé, s kinyúlt, hogy megfoghassa a kezeit. A vándor-légúszó tétován várta a találkozást, mikor eszébe jutott valami, mire úgy elugrott előle, mintha az eleven tűz közelítene hozzá. A meglepetéstől a légy sem gubbasztott már, potroha szaporán járt; az apa szemei ragadozómadáréhoz hasonlóan villogtak; az anya ráncolta szemöldökét és idegesen kopogott a talán átgondolatlanul korán elkobzott kalapácson; a kislány pedig ide-oda kapkodta tekintetét szülei és az idegen között.
– Ne gyertek közelebb! – rebegte Szanaszél. – Beteg vagyok. Ez mind belőlem jött – rángatta foltos ruháit. – Testemen nem látszik, és már nem is kellene élnem, de attól még igaz. – Szünetet tartott gondolatai összeszedéséhez. – Nem tudom, hogy hallottatok-e a fantazma-pestisről…
– Csillagfürt, a kalapácsot – utasította a nőt a férfi meglelve katonás hangját, majd miután nem engedelmeskedett neki, folytatta: – Ez innentől nagyon nem játék. Ismerem azt a kórt. Halálos és gyógyíthatatlan. Nem tudom, mibe keveredtél ott, tifelétek, öcsi, de szedd a lábad, azt javaslom. Nem fogok habozni, ha úgy adódik.
Szanaszél bólogatva hátrált.
– Pedig valóban nem tűnik betegnek – gondolkozott hangosan Csillagfürt –, pláne olyannak, akit e leggyilkosabb kór pusztít.
– Mit számít? Tűnj el, öcsém!
– Számít – felelte egész nyugodtan felesége. – Nekem is vannak ismereteim erről a betegségről. A ruhádon lévő piszok mennyiségéből ítélve előrehaladott, bőven járóképtelen stádiumába kerültél egy alapvetően vissza nem fordítható kórnak. Ez csakis azt jelentheti… Hiszen… Igen… téged… Te… kegyelt vagy!
Szanaszél megtorpant egy pillanatra, de a férfi arckifejezése ismételten távozásra ösztökélte.
Csillagfürt megrázta a fejét, s hirtelen megindult felé, kecses mozdulattal kerülve ki férje érte kapó karjait, majd megérintette a megmerevedett Szanaszélt.
– Az ő útján jársz. Félelemnek helye nincs semelyik fél részéről.
– Csillagfürt – esdekelt a férfi egy szóban.
– A fantazma-pestis első változatát Nyugod alkotta meg egy felső máshonnant sújtó pestisből, a beteljesülő vágyak és örömök képzelgéseivel akart valamit adni a szenvedőknek. A mindenbe belekotnyeleskedő Riad persze gondoskodott róla, hogy minden eddiginél végzetesebb legyen az új kór. Gyógyíthatatlan, hacsak nem a teremtője kezeli.
– De ha a Riad tette oly halálossá… akkor ezek szerint ő az, aki kigyógyított? – kérdezte a választ félve Szanaszél.
– Jó meglátás – mosolygott a nő. – Szerencsére azonban a fantazma-pestist mind a ketten legyőzhetik. Itt, Édesálom földjén szívből remélem, hogy Édes volt a te pártfogód. Ami pedig Legyemet illeti – lépett most a légyhez, és megsimogatta –, ő úgyszintén kegyelt, amiért idehozott megpihenni. Helye családunkban ezzel csak még elvitathatatlanabb lett.
– Vigyázhatnátok rá jobban is, a helyi rovarvilág elég rosszindulatú – jegyezte meg Szanaszél, s érezte, hogy milyen furcsa e mondanivaló.
– Miről beszélsz? – kérdezte gyanakvóan Csillagfürt.
– Darazsak – ezzel feltartotta karját, láttatva az egyik csípés gyulladt helyét. – Megtámadták. Én hajtottam el őket.
– Ez csak egyet jelenthet – vágta rá az asszony határozottan, miközben férje arcán a teljes tanácstalanság lett úrrá –: Rémálom betört. És ez van annyira súlyos tett, hogy elvessük a véletlen egybeesés valószínűségét.
– És akkor most mit csinálunk? – kérdezte férje, miközben a fejét vakargatta.
– Indulnod kell – fordult Szanaszélhez Csillagfürt, majd odaszólt urának: – Hozd gyorsan a kötszereket, meg a gyógykészítményeket!
– Értem, de hová? – nevetett idegesen a vándor.
– Ezt én nem tudhatom, de mindenképp odajutsz, ha így van megírva.
Szanaszél majdnem udvariatlanul „megköszönte” a „tanácsot”, de Csillagfürt még nem fejezte be:
– Elkísérlek hozzá álmodban, ő biztosan tud majd segíteni.
– Kihez?
– Hát Édesálomhoz, ki máshoz?