2016. április 2., szombat

Saltlands - Frissítő szellő

Mindig itt köt ki, mintha nem lennének barátai. Pedig teljesen normális lányka, sőt, igazán bánhatják a szülei, amiért kidobták nálunk, ennél a tengerszem köré épült víznyerőtelepnél.
Valószínűleg fogalma sincs róla, de nagy hasznomra van, mikor méréseket végzek, vagy esetleg építek valamit, mint például most ezt a kézi vízszűrőt. Annyi időt töltött már itt, hogy szinte ösztönösen tudja, melyik szerszámra lesz szükségem, sőt, a következőként beépítendő alkatrészt is "megérzi".
Vajon arról lehet-e sejtése, hogy mik a szándékaim?
Ezúttal ugyanis nem a közösségnek készítek eszközt – annak már úgyis befellegzett. Az persze valószínűtlen, hogy a sóvárgók elpusztítanák az egész telepet – vízre nekik is szükségük van, minden bizonnyal meghagynák néhányunkat a szakértelmünkért…
De mi lesz veled? – nézek a lányra szótlanul.
Eszes, de nagyon fiatal, csak most kezd kamaszodni, még azt a bizarr kabalaállatát sem engedi el soha. Bár ez érthető: talán nincs is neki más tulajdona, mint ez a polipnak hívott, gumiabroncsból kivágott szörnyeteg. Az viszont biztos, hogy nem fog tudni szembeszállni a fosztogatókkal, ha pedig menekülésre adja a fejét, nem juthat sokáig a gyilkos Sóságban.
Ha meg itt érik, egy valamire biztosan fogják tudni használni az embertelen hódítók.
Tágra meredt szemmel, megütközve nézi, ahogy könnyezek. Szülők nélkül is kiváló nevelés, a víztakarékosság a vérében van. Példát vehetnénk róla, figyelméről, szorgalmáról, arról, hogy nem csügged, pedig neki aztán meglenne az oka.
Vegyünk példát róla, amíg tehetjük.
Időközben elkészülök, nincs is már más teendő, ideje indulni. Először egy piacot keresek fel, ahol a vizem egy részét felszerelésre cserélem, amivel már nekivághatok az útnak, és amivel lehet, hogy nem érek többet, mint hogy pár nappal elodázom a halálom.
Ismét megfordul a fejemben, hogy magammal viszem a lányt. Sok helyet mondjuk nem foglal, de a vízigény…
Egészen a nagyrészt nyitott és még annál is huzatosabb, egyedül a napfény elleni védettségre szolgáló hangárig követ, ahol rögtön láthatja: semmi helyet nem hagytam a vitorlásban.
Sajnálom – de ki nem mondom.
Ekkor valahonnét előhalászik egy, az enyémhez nagyon is hasonló kézi vízszűrőt. Szemlátomást ügyes darab.
– Ez jobb – nyújtja át.
Hiszek neki, s egyúttal megértem azt, ami már egy ideje egyértelműen ott volt az orrom előtt: nincs rám szüksége.
– Sok szerencsét – mondja, ezzel odamegy egy másik vitorláshoz, az is meg van rakodva, bár nem annyira, mint az enyém.
Jobban előkészítette az útra mint én, szinte csak ki kell oldania a rögzítő köteleket. Hiába okozott már annyi meglepetést eddig is, szakavatott mozdulatai egyszerűen döbbenetesek.
Kétségem sincs hozzá, hogy el is tudja majd navigálni a vitorlást.
Alábecsültem, mindent tud, amit én. Talán többet is.
Elkészült, a szelek belekapnak a vitorlákba, ügyesen hozzáigazítja őket a szélirányhoz, és lassan megindul.
Tulajdonképpen melyikünknek is van nagyobb félnivalója a Sóvárgóktól? – kérdem magamtól, miközben kihajítom a saját vízszűrőmet.


2016. március 29., kedd

Saltlands - Perzselt só

A sóvárgó karja még mindig ott integet az első lökhárító rudazatába akadva. Nem hittem volna, hogy olyan sóagyú, hogy még félre sem ugrik. Azt meg pláne nem, hogy leszakad neki… A kocsim is megsínylette a találkozást. A bal első furán jár, a burkolat cafatokban, a lökhárító lötyög. Lehet, hogy le kell cserélnem, pedig már úgy a szívemhez nőtt…
Ráadásul követnek.
Egy buggy és két motoros, meg akik esetleg mögöttük, a felhányt porban robognak. Nem érhetnek utol, de a nyomomat sokáig követhetik. Egyfelől vissza kell térnem, hogy figyelmeztethessem az otthoniakat, másfelől így garantáltan rájuk szabadítom őket.
A mutató segít a döntésben: elég gyászos állásban van – nincs kérdés, fel kell tankolnom, mielőtt olajra léphetnék.
A hegyet megkerülve már látni a négylábú óriásként meredező olajfúrótornyot. Enyhén megdőlt, rozsdabarna tömege imbolyog a forróságban. Napégette oldalán sütni is lehetne, belül csak az utólag kialakított szellőztetés jóvoltából lehet megmaradni; cserébe szinte olyan, mintha viharban élne az ember.
Mire odaérek, addigra üldözőim remélhetőleg lemaradnak, és talán elég időt nyerek, hogy felvegyem a készleteket a lenti raktárakból. Felderítő vagyok, szeretem kerülni a feltűnést, örülnék, ha nem kellene felmennem magára a platformra.
Ha pedig mindent összeszedtem, csak beletaposok a gázba, és itt hagyom ezt a relikviát felprédálni…
– Van valami? – kiáltja felém az őrség Gyújtogató néven elhíresült vezetője. Nem kedvelem a csajt – de legalább kölcsönösek az érzéseink. – Úgy látom, sietős a dolgod.
Inkább megállom, hogy beszóljak neki, amiért ő és a bandája egész nap leginkább csak a seggét mereszti. Még ha ez nem is látszik az ő hátsóján…
A lerakathoz tolatok, enyhén odakoccolom a kocsit. Nem érdekel. Alighogy kiszállok, máris a hátamon érzem a tekintetét.
– Egy csapat van a nyomomban – mondom felé sem nézve, a szükséges ellátmányt válogatva.
– Jó, hogy szólsz.
– Akartam szólni… – kezdem a magyarázkodást, aztán észbe kapok: – Szóltam is.
Azonban ennyi nem elég neki. Sajnos én bírom rosszabbul a hallgatást.
– Csak kíváncsiságból: mihez kezdesz velük?
– Nem is segítesz? – kérdezi nyájasan, miközben a kocsimnak támaszkodik, ami szinte felér azzal, mintha erőszakkal akadályozná, hogy leléceljek.
– Mit akarsz tőlem? – próbálok nem kifakadni.
– Ki mondta, hogy akarok bármit is? Az én dolgom, hogy észrevegyem, ha valami nem stimmel, ha valami veszély leselkedik a toronyra.
Akkor mit bámulsz, nem én vagyok a veszély! – szeretnék rákiabálni, de ehelyett csak ennyire futja: – Nem riadóztatsz?
– Minek? – kérdez vissza fesztelenül. Felmutat az oszlopon felfutó lépcső pihenőjére. – Gyere!
Mit tagadjam: félek tőle. Követem. Egykettőre felkaptatunk; én kifulladok, ő még csak nem is liheg.
Éppen időben érkezünk az előadásra.
A csapat sóvárgó ebben a pillanatban fut be, de a mieink már várják őket. Mintegy vezényszóra borul lángba minden, lángszórók okádnak, Molotov-koktélok loccsannak szét. A sóvárgók nyüszítése a robbanómotorok morgásával kel versenyre. Az egyik égő motoros a torony lábának szalad, lekászálódik, tántorog, majd elhasal; egy másik láncát feje fölött pörgetve elkapja az egyik védő nyakát – Gyújtogató rám vigyorog, majd int: a következő pillanatban a küzdő felek egy nagy tűzgolyóvá változnak. A buggy tartja magát a legtovább, de már zabálják a lángok. Rövidesen kiveti belőle magát a sofőr, gurul párat a földön, megáll, s alighogy felül, már keresztül is szalad rajta egy lándzsa.
– Nem tudtam, hogy ilyen védelmi rendszereink vannak – nyögöm ki. – De ez csak az előőrs, akiket énutánam,  egyetlen kocsi ellen küldtek.
– Veled ellentétben én nem szeretek kapkodni – mosolyog Gyújtogató. – Ezzel nyertem pár órát összerámolni a cuccaimat.
– Ezt értsem úgy…
– Én sem mostanság akarok megdögleni.


Tovább a Saltlands-re, a magyar poszt-apokaliptikus társasjáték honlapjára.

2016. március 20., vasárnap

Saltlands

Az Index címlapján a magyar fejlesztésű társasjáték! Támogassátok a Saltlands-et a facebook-on, iratkozzatok föl a levelezőlistára a honlapon, hogy végigkövethessétek a játék fejlődését egészen a megjelenésig!
A projektben kreatív munkatársként veszek részt, így hamarosan a hozzá kapcsolódó történetekkel is megismerkedhettek. Korábbi posztot itt találtok róla.

2016. március 19., szombat

2016. március 12., szombat

Metro 2033: Budapest alatt az ég – 2. Az árnyékról

Az első igazán hideglelős találkozásom az árnyékkal a Zöld vonal lázadásának egyik utórengéséhez köthető. Szinte szokássá vált ilyenkor, hogy a Deák téren székelő Központ összeguberálja a hadrafogható csavargókat, akiket romantikusan csak sztalkernek hív mindenki – ha valami igazán sz*r, egy név sokat javíthat a megítélésén.
Így kerültem én is a képbe, mint zöldfülű sztalker, bármilyen hülyeségre kapható zsoldos. Engem is, ahogy többi, jelöletlen, központi egyenruhát véletlenül sem viselő kollégámat odavezényeltek a Kálvinra, hogy segítsek elhallgattatni a Zöld vonal bajkeverőit, akik ketté akarták szakítani a metrót. A cél ezen belül adott volt: nekem egy klubbon kellett tartanom a szemem, de inkább a puskacsövem. Ex-disznógané-lapátolóként persze nem voltam járatos a monumentális megállókkal bíró Zöld vonal városállamaiban. Viszont sztalkernek álltam – kellően nagy volt a mellényem, aminek az lett az eredménye, hogy egy-kettőre elvesztem a Kálvin sokemeletes, rogyásig beépített csarnokában. A helyiek pedig, zavargás ide vagy oda, közönyösen figyelték szerencsétlenkedésem.
Aztán eldördültek az első lövések, melyeket további fülsüketítő kaffogás követett a zárt térben. Az emberek jellemzően békésen visszahúzódtak, mint akik már megszokták az ilyesmit. Az én őrhelyemen semmi olyan nem történt, ami indokolná, hogy megrángassam a ravaszt. Aztán jöttek az elfojtott jelentések a rádión: nem mi lövöldözünk és még csak nem is ránk tüzelnek!
A zaj fentről, a helyi, aluljáróban létesült dögpiacról jött. Kárörvendően léptem ki leshelyemről, de azért kezem ügyében hagyva el sem sütött fegyveremet (ami egyként később, a következő akcióm során be is ragadt, de erről majd máskor). Az egyik legnagyobb véleménykülönbség éppen ebben volt a mieink és a zöldek közt: utóbbiak nem törődve a megemelkedett sugárzással és a gyanúsabbnál gyanúsabb, talán nem is teljesen ember szerzetekkel, szoros kereskedelmi kapcsolatot ápoltak az aluljáróbeli piaccal.
De most megkapják, ami egy ilyen kockázatos vállakozással jár!
Az adás szerint közülünk néhányan felfelé tartottak, hogy megnézzék, mi folyik arra; én viszont hamar meggyőztem magam az ellenkező irány ésszerűségéről és lefelé vettem az irányt a Kék vonalra vezető átjáróba.
A folyosón a zöldek flegmán álcázott határőrsége javarészt eltűnt, a maradék még a beút során tapasztaltnál is nagyobb ívben tett rám. Rohantam hát tovább az érkezésünk alkalmára elsötétített Kék szintre. A vészvilágításhoz nem férhettek hozzá, de így is egyértelmű volt, hogy itt a sötétség az úr.
Egyszerre neszezést hallottam a metró eddigi első és utolsó háborúja óta kihalt állomáson. Ziháltam és egyébként is katonához méltatlanul zajosan érkeztem, ezzel együtt semmi nem utalt arra, hogy lopakodna az a valami. Mint ami nem is tudja, hogy nem elég elővigyázatos. Két lámpatest között, a majdnem teljes homályba vezetett hang. Egy kisgyerek volt az.
Magában sakkozott, észre sem vett.
A fehérrel volt, de hiányoztak a fekete bábuk. Vagy csak túl sötét lenne? A fehér készlet is foghíjas volt, töltényhüvellyel és csontokkal helyettesítette az összeomlás előttről származó, igényesen készített figurákat.
A bábu koppant, ahogy lépett vele. Várt. Majd egy másikkal mozgott. Néha valahogy diadalmasan csinálta – talán ütött olyankor.
Egyszerre megrázkódott. Levett magától egy figurát. Önkéntelenül is közelebb mentem, mire a kislány kissé félrebiccentette a fejét – annyi élettapasztalatom már volt, hogy tudjam ebből: vak. A hangok beesési szögét változtatva próbált képet kapni a tőle vizuálisan elzárkózó külvilágról.
Világtalan, mégis játszik. Nem akartam ebbe túl mélyen belegondolni, elfogadtam, hogy van, hogy kell lennie értelmes magyarázatnak. Aztán inkább hagytam, hogy elfusson a méreg, ugyanis végignézve rajta különösen felháborított a közkeletű elmélet, miszerint az, hogy sokan vakon születtek, maga az evolúció következő foka. A végén még vakondok leszünk, vagy mi?!
Hát a f*****at!
Bár ők legalább nem láthatták az árnyékot… ja, hiszen benne éltek.
Egyébként nem történt a gyerekkel semmi, nem találtam meg a játszópartnerét. Eloldalogtam, miközben egy talán csak képzeletbeli piszkot kapargattam le a karabélyról, és egyre szaporáztam lépteimet az alagút felé, ahol ha ritkán is, de már a normál világítás fénylett.
Bevallom, kicsit zavart, merre tartok – az árnyék állítólag a metró legmélyebb pontján, a pokolhoz legközelebb, éppen a Központ alatt tenyészik. De ez nekem mindig túl sablonosnak tűnt, főleg, hogy nem hittem a természetfölöttiben.
De mi van, ha az kezd el hinni bennünk?
Meg is magyarázom rögtön.
Én is azok közé tartozom, akiket követett azután. Igen, az árnyék. Onnantól kezdve nem volt nyugtom. Folyton valami oda nem illő mozgását érzékeltem az árnyak változásában, egy pislogó lámpáról elsuhanó árny és nem valami műszaki hiba ugrott be.
A sakkot elkerültem.
Aztán úgy tűnt, a szabad akaratomtól is megfosztottak.
Egy zsibárusnál jártam, épp meglátogatni készültem a fiamat. Vagyis azt, akiről az a hír járta, hogy én vagyok az apja. Hát mit ad isten, egyedüli épkézláb, talán még hasznosnak is nevezhető játéknak egy sakk-készlet bizonyult, még úgyis, hogy nem voltak meg a sötét bábuk.
Talán hülye voltam, hogy megvettem. De ott, akkor, kicsit betintázva nem tűnt fel ez a baljós ómen. Indultam is tovább a metró északi végébe köszönteni.
Hetekkel később érkezett a mocskos rongyba csavart küldemény. A sakk-készlet. Ha nem tudtam volna, hogy eleve hiányos volt, simán megvádoltam volna a lerobbant postást, hogy ő lopta ki belőle a bábukat.
Kettényitva egy üzenetet találtam benne, az anya, aki nemrégiben még a fia apjának tekintett, írta benne: Felejtsem el, a gyerek nem az enyém.
De azóta legalább nyugtom van az árnyaktól. És még gyerektartást sem kell fizetnem.