Milyen jól esett üldögélni! Azok a rozoga csontok olyan
megbízhatatlanok voltak… sőt, kiszámíthatatlanok! A minap is combnyaktörést
szenvedett, minek gyógyultával lába még mindig úgy recsegett, mintha beszélni
akarna hozzá…
Reccs-kropp
– próbálgatta, mint egy idióta.
Aztán
befejezte e gyermeteg játékot, hiszen az ízületek védelmének egyik sarokköve,
hogy ne tegyük őket szánt szándékkal tönkre.
Rugóként
pattant fel ültéből, s egy lábra érkezett vissza. Oszlopokat megszégyenítő
stabilitással rögzítette magát, majd másik lábát közel spárgába húzta feje
mellé, majdnem fiziológia szentségtörést okozva mozgatta át a végtagot, végül
tett vele néhány rúgást – a Tusa nevű fogalom tanítványaként válogatott
harcművésznek számított, noha elvétve csöppent csupán valódi küzdelembe.
Bemelegedett,
folytathatta útját. A kietlen táj csak egyet jelenthetett: közel járt hozzájuk.
Noha nem ők – a boszorkányoknak csúfolt őrtündérek – vagy lelakott erődjük volt
az úti célja, mégis érezte, hogy ezen kerülőt muszáj lesz beiktatnia: az utóbbi
(zavaros módon irányt váltogató időn átívelő) időben határozott változásra,
újsütetű, ugyanakkor máris nosztalgikus éberségre lett figyelmes. Mintha valami
fel szeretné ébreszteni ebből az álombolygásszerű állapotból. Persze ez
a valaki éppúgy lehet önmaga is. Álombolygás közben ugyanis részint egyesül az
ember a világ áramlataival, viszont a szendergő, látszólag elszublimált test,
annak vágyai, már meglévő gondolatai ritkán, de átcsaphatnak oda, a másik
állapotba.
Aztán
már ott is volt. A tűző naptól kristályossá égett, a sivatag homokjától majdnem
teljesen síkká csiszolt, mindössze repedés számba menő ablakok szabdalta
kőfalon megcsodálta mindig megnyerő ifjonti vonásait. Tökéletes. Minek tagadja,
jó hasznát veheti, ha el akar érni valamit a tündérboszorkáknál.
Hallott
ezt-azt várról és különös lakóiról, s tudta, hogy vigyázni kell az itteni,
egymásra testvérként (talán nem véletlenül) tekintő nőkkel. A nagy feladattal
ugyanis nagy ingerlékenység párosult.
Itt,
ezen egyik, nem fizikai értelemben legmélyebbnek remélt mélységben, sokak
szerint a világok gerincén, az időtlen Út Vonalán őrizték Romlást, az azonos
nevű általános fogalom szabad, vagy inkább önkényes szellemét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése