Saltlands - ezúttal a Harcos szemszögéből

A táska tetejéből téptem fejkendőnek valót. A maradék a vizet még takarja így is valamelyest, a kaját pedig jobbnak láttam a tegnapi nap folyamán folyamatosan elfogyasztani – volt vagy húsz falat az egész, csesszék meg. Pedig már akkor éhes voltam, mikor rám támadtak a repülőgép hordozón… Kell az energia, mert minden most, az elején fog eldőlni – meg tudok-e tenni elég távot, észre tudom-e venni időben a túlélést ígérő jeleket.

Egy józanító pofon – figyelj oda!

A vizet, azt hiszem, túlsóztam, ennyi sót csak nem izzadtam ki. Lassan járok, gyakran kerülök, nem vállalok be nehéz terepet. Az óránkénti pihenőket is betartom, de egyre nehezebb a meneteléssel, ezzel a látszólagos haszontalansággal foglalkoznom. Kevés az inger, és úgy tűnik, semmire sem megyek ezzel az egésszel.

Kezdek kikészülni.

Hiszen ezzel csak elodázom a véget, ami mindenkinek jár. A születéshez kapod. Számít, hogy én nem tudok semmit a sajátomról? Aligha jelenthet ez kibúvót a halál elől…

Szembeköpném azt is, ha lenne nyálam… Mikor pisáltam utoljára?

Aztán valahogy eltelik még egy nap, és reggel kótyagos fejjel simán kiiszom a maradék vizet a kulacsból. Most pedig megihatom a levét a saját ostobaságomnak: ez lesz így az utolsó szakasz.

Nem baj, gyerünk, tovább!

Gyorsan nekem kezd a sivatag. A beszívott levegő éget, belülről szárít. Pecsenyévé pirult a karom, a szám véres, ahogy feltöredeztek cserepes ajkaim. A nyelvem úgy feldagadt, hogy nyelni is alig tudnék. Minden reszket körülöttem, aztán megjönnek a pöttyök is: vörösek, feketék, nem hagynak békén, akármerre fordulok, mindig követnek… nem hagynak…

Néha kapok egy kis szelet, de már ez sem hűsít, sőt inkább segít a sivatagnak kiszipolyozni belőlem a maradék erőt – búcsúajándék a Sóságtól.

Az előbb az egyik homokbucka esküszöm megelevenedett – egy kis hallucináció is, már azt hittem, elkerüljük egymást…

Mi? – pattan fel bennem a félholt ösztön. – Megelevenedett valami? Vagy halluztam? Mi?

Úgy belém szorul a levegő, hogy még a gondolatom is megszakad. Verdesek, mint egy ostoba hal… Hal? Csak nem lepereg előttem életem filmje, hogy ezek a régi, gyökértelen emlékek kísértenek?

Egyáltalán hogy jut időm ilyesmin agyalni? Mi történik? Miért nincs már vége?

Simán megölhetne, erre elenged – gyakorlott a tag, éppen csak annyi erőm maradt, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. A legegyszerűbb ellentámadásra, a legkisebb ellenállásra sem vagyok képes. A történések is csakúgy zajlanak, villognak a képek. Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem ezt az életem-filmje-baromságot látom. Megfosztanak a katanámtól, és kicsivel később megtalálják a kést is a gyakorlott zsebesek.

És ha mindez nem volna elég: jön a fehér fény!

Nem, ez csak a közeli, déli verőfényben úszó, leporolt sóteknő.

De vajon jól jártam-e?

Alig állok a lábamon, mégis ketten, két oldalról támogatva lökdösnek. A magasabbik – aligha szándékosan – árnyékot ad nekem. Valami csillog az oldalán. Remélem a katanám. Érzem a mozdulataik félszegségén, mennyire tartanak tőlem. Hát igen, még mindig tiszta vér vagyok. Szívesen megmutatnám, hogy van okuk félni, de ahhoz még kéne egy kis erő. Pedig az egyikük feltűnően gyenge – érzem. Megtanultam érezni az ilyet… A másik viszont vékonyságához mérten keményen szorít; teste inas és valahogy olyan göröngyös, amikor akaratlanul nekidőlök. Mintha valami darabokat harapott volna ki belőle. Vagy elaludt a sóban, és az kimarta… a Sóság megkóstolta…

Remélem, legalább megitatnak, mielőtt sort kerítenének valami aljasságra! Nekik is jobb lenne úgy…

Egyébként ezek az idióta kitaszítottak – lefogadom, hogy azok! – nem olyannak tűnnek, mint akik meg akarnának erőszakolni – annál sokkal lerobbantabbak, és különben sem mernék. Nem, ezek csak senkiházi sóagyú homokpatkányok. Rokon faj a tengerészgyalogosokkal. De remélhetőleg könnyebben kezelhetőek, mint a sok kanos katona volt.

Legutóbb csak úgy szabadulhattam meg, hogy veszettnek tettettem magam. Ha egyáltalán tettettem a kórt. Ez a mostani gyengeség viszont olyan, mint a gyógyultság…

Eleinte azt hittem, a kitaszítottak valami táborba vezetnek. De nem, ez csak a félsikert hozó rajtaütésük színhelye. Két vitorlást fogtak. A kisebbik vitorlájában és kötélzetében komoly károkat okoztak. Nem hiszem, hogy egyhamar mozgásra lehetne bírni. A másik egész szerencsésen megúszta; nyikorog és billeg, kerekei fel-felhágnak az elé hordott kövekre. A szél cibálja a vitorláit, indulna a megtermett négykerekű.

A kitaszítottaknak is van egy halottjuk. Egy negyedik meg jó úton jár afelé. Az ötödik őt ápolja. Bár… ő talán nem is közülük való, talán ő is zsákmány, akárcsak én. Akkor meg mit pátyolgatja azt a férget?

Elenged az egyik, mire a másik éles körmei rögtön belém vájnak. Nagy ívben megkerül előbbi kísérőm, majd leül velem szemben. Bőre májfoltos és aszott, ahol kilátszik a hulladékból fércelt ruhából. Talán nem csak főnöki státuszát mutatja azzal, hogy helyet foglal, hanem fáradt is már ahhoz, hogy ácsorogjon.

– A foglyunk vagy – mutat rám reszketve. A hangja olyan, mintha valami unatkozó hülye gyerek egy nyekergő ajtót nyikorgatna.

– Te meg egy kivénhedt fa…

Ezek még az illemet sem ismerik, gond nélkül lekevernek egyet. Eldőlök, mint egy zsák. Kicsit rájátszok. Az sosem baj, ha alábecsülnek. A Kapitány is ezt tanította: van, hogy jobb meghúzni magad, mert akkor a meglepetés erejét kihasználva sokkal nagyobb kárt okozhatsz… Bár ezúttal lehet, hogy kevés lesz az erőm.

De a jó Sóság majd csak kisegít valahogy…

– Mit röhögsz? – förmed rám az erősebbik.

Az előbb természetesen ironizáltam, de ebből a nézőpontból tekintve lehet, hogy nem is vagyok olyan messze az igazságtól – sőt, baromi közel vagyok, a számat máris marja a só.

– Ne próbálkozz semmivel – folytatja a vén csont. – Nem akarunk bántani. Eladunk téged. Jó sok vizet kapunk érted. És szabad utat. Cserébe elengednek majd ezek a… fosztogatók.

Mintha érdekelne itt bárkit bármi…

Ülésbe ránt az inas kitaszított, mire úgy teszek, mintha túl erős lett volna, és átbillenek a másik felemre. Na, erre most végre istenesen berág rám. Felpofoz, mint annak a rendje – ez jó, mert amúgy sincs már nyálam.

Egy mosoly belefér még a részemről – a szeme csillanásából látom, hogy nem tudja hova tenni. Valóban, igazán kitett magáért, ami az ütleget illeti.

Meghúztam magam, ahogy a Kapitány tanította. Most ideje támadni – és ha támadásra adod a fejed, légy könyörtelen és pusztító!

Hirtelen felkapom kókadozó fejem, és szemen köpöm a kitaszítottat a véres sóval, amit az előbb a földről haraptam föl. Felordít. Gyorsan kell cselekednem, de izmaim ezekkel a seggfejekkel vannak, olyan, mintha folyóhomokban küzdenék. Amúgy sem az erkölcseimről vagyok híres, de most azt gondolom, igenis célszerű az ágyékába taposnom ennek az üvöltő baromnak. A vén, hebegő hülye szerencsére nem támad, ijedtében majdnem hátra is esik. Nem is baj, a negyedik, aki az előbb még ápolta a legújabb hullát, potenciálisan veszélyesebb…

Főleg, ha elorozza előlem az egyetlen épen maradt vitorlást! Na nem, azt már nem!

Szerencsére az inas kitaszított a segítségemre van. Vakon, kissé hadonászva nyújtja felém a kését. Az én késemet.

– Köszi! – mondom, miután előzékenyen kicsavarom a kezéből a fegyvert.

Inkább az én szerencsémre, de nem kell bemutatót tartanom a késdobó technikámból – most biztosan elvéteném. A vitorlást elkötni igyekvő ugyanis minden rábeszélés nélkül megadja magát, pedig szerintem nem lenne esélyem vele szemben. De ő szemlátomást bele sem gondol a harcba. Nyúzott arcán a szemüveg szinte zörög. Szakálla gondosan nyírt, inkább csak az elmúlt időben zilálódhatott össze. Jobban megnézve nem valószínű, hogy kitaszított. Talán valami tudósféle. Azoknak fontos, hogy lássák az apró betűket – az átlagembernek elég annyit alakról felismernie, hogy „Kocsma”, meg „Bordélyház”.

A mihez tartás végett megkerülöm, majd lépen szúrom a lassan már látását visszanyerő inas kitaszítottat. Benne hagyom a kést, hogy a hasüregébe vérezzen. Felkapom a katanám. Nagyon nehéz.

Nem látom a tudóson sérülés nyomát, mégis az a benyomásom támad, hogy rossz bőrben van. Korgó gyomrom siet ekkor a segítségemre: mindenki, még a saját késével ültében hadonászó öreg is sovány, még kitaszítotti viszonylatban is. Kemény idők járnak mostanság. Mióta is nem esett eső?

Talán a tudóst szánták betevőül rosszabb időkre, ha elfogynak a friss hullák? Igen, az lehet, főleg, hogy az én testemet máshol jobban is lehet kamatoztatni…

Na, mi legyen? Nem vagyok éppen vitorlázós alkat, és őszintén szólva, azt se nagyon tudom, hogy hol vagyok… Az utolsó akárhány kilométeren csak nyomokban voltam magamnál; azt már rég megtanultam, hogy haladjak előre a tudatom nélkül. Még az alvás is megy sík terepen…

A navigálást meg tudnám oldani – ha lenne iránytű, esetleg térkép, vagy akár idő és ellátmány, hogy a csillagok alapján belőjem a helyes irányt. De ez a fickó, akit tudósnak képzelek, csak tud valamit, csak van valami támpontja. És az egyik vitorláson érkezett. Az ő segítségével talán mozgásra bírhatom az épet, a nagyobbikat.

De előbb…

– Elő a vízzel, meg a kajával, szaporán! – mutogatok a vitorlások felé.

Csak van valami tartalékuk! De meg sem moccannak.

– Azt ne mondjátok…

– El akartam mondani… – hebegi a tudós. Aztán nagy levegőt vesz. – Üldöztek minket… ezek az újak… a fosztogatók… Ki kellett dobnunk a fölösleget… Egy kevés vizet hagytunk csak…

– Semmi kaja?! – rökönyödök meg és a kitaszítottra nézek. Az vissza rám. Mióta ismerem, nem volt még ilyen nyugodt. A szemétláda kannibál!

Rávigyorgok véres számmal, miközben leheveredek az inas hulla mellé. Valójában vicsor ez, mert nem őszinte.

– Van tüzed, vénember? – förmedek rá, mire úgy szorítja össze a szemét, mintha csak attól félne, őt is szemen köpöm.

Nem felel, de most se erőm, se kedvem nincs kiverni belőle a választ.

– Azt ne mondd, hogy nyersen eszitek.