IV. szakasz: Két anyáról 4.

Égbolt Sikló még mindig hitetlenkedve meredt földbe szúrt kardjára.

Megtettem volna?!

– Azt hittem, szereted – lehelte a fejében Virágének hangja.

– Miután elzártál tőle – förmedt rá Égbolt Sikló –, azt is megoldottad, hogy képes legyek őt meggyilkolni! Remélem, nem vársz irgalmat, ribanc!

– Én? Mindez tehát az én hibám – te szegény, szerencsétlen, ártatlan lányka!

– Hogy van pofád még gúnyolódni? Amikor annyi varázserőd sem maradt, hogy kinyisd vele a szemeidet, vagy hogy megszólalj!

– Sajnálom, hogy elzártalak, mert így nem volt lehetőséged kinőni a kamaszkort. – Égbolt Sikló levegőért kapott. – Erre jobban is ügyelhettem volna. Nem várok igazi megbocsájtást, de szavaim őszinték: bocsánatodat kérem, Sikló.

– Még hogy szavaid… – legyintett a légúszó lány, és lezöttyent a földre. Arcán undorral engedte el másik kardját.

– Szeretnék rajtad segíteni.

– Minden elveszett. Semmim nincs két vacak kardot leszámítva.

– Amint módomban áll…

– Hallgass! – szólt rá színtelen hangon Égbolt Sikló. – Nem békéltem meg veled.

– Tudom, hiszen magaddal sem.

Virágének bágyadtan kinyitotta szemét a nyakához simuló penge hideg érintésétől.

– Ismered módszerem a problémák megoldására.

– Ismerem… – suttogta Virágének. – A jó öreg menekülés! Hagyod, hadd sodorjon az ár.

Égbolt Sikló keze megremegett dühében, mire a vörös tünde torkán apró vérpatak serkent. – A józan eszem azt diktálja: öljelek meg, hiszen veszélyt jelentesz a továbbiakban. De tudod mit? Nem teszem. Van nekem egy veled felérő szövetségesem.

– Remek… választás – erőltetett hangjába gúnyt Virágének.

Égbolt Sikló egészen közel hajolt. – Hagyom inkább, hogy élj, s lásd, mint dől dugába a nagy terved. – Virágének zárt szeméből könny csordult. – Mert rájöttem, hogy van még valamim: a bosszú. Beteljesítem helyetted, vagyis anyja helyett az Életösvényben látottakat.

– Miért? – fakadt ki telepatikusan Virágének. – Mi szükség erre? Miért kell neked úgy viselkedni, mint… De hiszen te őrült vagy!

– Miért? – A légúszó zokogásba törve ki torkon ragadta hasonmását. – MIÉRT?! Fél eltékozolt életemért, felelőtlen tanítóm! A IV-es Légvár, otthonom, ismerőseim, és legjobb barátom elpusztításáért! És utoljára, de nem, korántsem utolsó sorban a Szanaszél iránt érzett szerelmem elfojtásáért, s a jövőnk ellehetetlenítéséért!

– Rémálom! – bömbölte. – Gyere, nézz ránk, láss a lelkünkbe! Készülj az éjszakai lakmározásra! De még ennél is többet kaphatsz, ha segítesz! A Kárhozat várhat, gondoskodjunk együtt az ő és népe rémálmainak folytatásáról! Tegyünk róla, hogy ne lehessen másképp! Végezzünk a gyerekével! Szakadjon meg az a vörös szíve, s légy minden eddiginél erősebb!

– Sikló, kedveském – kelt életre újra a fa. – Ugye mondtam már, hogy sokat kérsz? De mit tagadjam: ezekben a háborús időkben, mikor az ellenség oly hatalmas, akár a mi oldalunk, s az állóháború kialakulása fenyeget, nem szabad, hogy a büszkeség álljon sikereink útjába. – Kis szünet után, vidáman recsegve folytatta. – Virágének drága, miért nem mondod hangosan? Nem érzed mily felesleges ez a sok hűhó csak hogy népeddel lehess? Bizonyára van már a számládon ez-az. Még néhány ártatlan magadévá tétele, esetleg öngyilkosságba hajszolása, majd e tetteket tulajdon életed elvételével zárva máris kebledre ölelheted a vörös démonjaidat!

Virágének rázkódva felemelte fejét, ajkai remegtek, fogai vacogtak. Pislogás nélkül, elpattant vérerektől vörös szemfehérjével meredt Égbolt Siklóra.

– Takarodj belőlem! – sikoltotta fejét fogva egykori tanítványa, majd hangja gurgulázásba csapott át, ahogy a vörös tünde végső erejét megfeszítve tovább haladt, és elszorította torkát.

Égbolt Sikló hasztalan nyúlkált nyakához, próbálva lefeszíteni a nem létező ujjakat. Még idejében felismerve a helyzet súlyosságát, miszerint Virágének ha kell, belehal az ő meggyilkolásába, csúszva-mászva, hörögve megindult felé. Tudta: a vörös tünde annyira gyenge, hogyha elveszti a kapcsolatot vele, megszűnik a támadás is, s előbbi jelen esetben nem volt más, mint a tekintete.

Égbolt Sikló nem is tudott már feltérdelni, hason fekvésből, hadonászva találta meg a tökéletesen ismert, rázkódó arcon a szemgödröket. Minden maradék erejét, amit csak a mohó halál elől elcsaklizhatott, beleadta hüvelykujjaiba.

– Azért ennél egyszerűbb módot is találhattál volna, bár kétségkívül tetszetős megoldás – kommentálta az eseményeket Rémálom. – Ám vedd számításba: lehet, hogy belehal.

Égbolt Sikló még mindig fuldokolva, görcsösen köhögve feküdt félholt megmentője, barátja, mentora, hasonmása és ellensége mellett. Reszketve, kínos alapossággal kente bele nadrágjába hüvelykujjairól a vért.

– Ennyi… esélyt… megérdemel – zihálta a légúszó lány, és már kezdett is kitárulkozni, átadni magát az áramlásnak, hadd hatoljon belé és élvezkedhessen benne Rémálom, miközben ő elmerül saját rémálmaiban.

Tovább!

Vissza az elágazáshoz!