Derengő
homály járja át és át, fagyott, nehézkes lassúsággal. Mégis:
a széleken azért már vibrál a senki sóhaja. Hódara gyűlik a
sarkokban, az a kevés dísz és faragvány alaktalanná torzul.
Izzadnak és sorvadnak a szegecsek, a megfagyott víz mintája
élesedik a belsejükben.
De
még mindig bírja, még nem sikerült a lávatengernek komolyabb
kárt olvasztania belé. Úszik büszkén, akár egy jéghegy, tör
célja, a tűz magja felé. Már nincs messze, már érezni
közelségét. A forróság elviselhetetlen és nincs visszaút.
Tovább
a tűz fészkébe!
A
Kapitány szokatlan módon egymaga mered a fedélzeten; kemény, akár
a szikla, mégoly mozdulatlan. Ő az egész inváziós flotta
parancsnoka, cirkálója, a Dermesztő, a környék egyetlen hajója.
Megfeneklett bajtársai megkérgesedett lávából kinőtt
jégcsapokként fogynak körülötte – hatalmas, vizeket uraló
csatahajók, legyőzve is nehezen emészti meg őket a tűz tengere.
A
Dermesztő azonban túlért rajtuk. A fekete
buborékokká
dermedő láva tapad gőzölgő
falára,
de a hajótest mindig kirobban. Megállíthatatlan.
Nagyságához mérten igen gyors, a legsebesebb a flottában. Fürge
és erős, szinte természetfölötti állhatatosság jellemzi,
csakúgy, mint Kapitányát. Talán ők az utolsók, s talán a
parancsnok fagyos, de már csöpögő kezében rejlik az utolsó
esély arra, hogy elpusztítsák a magot, mielőtt az pusztítja el
őket az utolsó jégkristályig.
Tovább
a tűz fészkébe!
A
Kapitány korlátra támaszkodó, a hadjárat kezdetén még
robusztus és éles jégcsizmája megfolyva, de azért még
felismerhető. Mellette egy lávacsepp lyukat éget a padlóba,
sisteregve szublimál el a kis gödörnyi jég. Ez már a vég, a
fagytartalék közel a leolvadáshoz.
Azonban
a mag sem lehet már messze, egyre jobban izzik a végtelen óceán,
táncol a mindenség. A Dermesztő körül lomhán kavargó láva sem
lehet rosszabb ennél az égető, nehéz levegőnél!
Nincs
remény... – Tovább, tovább a tűz fészkébe!
Kásás
vízfolyamokat izzad ki magából a hajó fedélzete, felépítménye;
a ringást követve sodródnak faltól-falig az elmúlás nedvei. A
vasmacska már sehol – ugyan kinek kell? A jéghegy kiállású,
rideg Kapitány máskor a leheletet sem engedte volna lecsapódni,
sziklakemény hajóján egy szegecs feje sem hiányozhatott. De itt
már nincs olyan szabály, ami ne íródott volna felül. Itt, a fagy
birodalmától távol a jég alkalmazkodik.
A
Kapitány mozdulatlan,
orrszobornak
is beillene.
Alakja még mindig daliás, csak egy kicsit fogyott le;
összességében nem sokat fogott rajta, a Dermesztőhöz képest
elenyésző tömegen a forróság... De nem mozdul! Ki harsogja majd
a legénységnek a csatakiáltással is felérő parancsot: „Tovább
a tűz fészkébe!”?
A
Dermesztőnek azonban úgy tűnik, ennyi sem kell. Tudja a dolgát
matrózai nélkül is, talán a Kapitány szobormerev iránymutatása
révén tartja az irányt. Tömege rendíthetetlen közeleg célja
felé, maga mögött hagyva az utolsó roncsok jégzátonyait is.
Üszkös, fekete kőhullámok kísérik útját, de hátrafelé, a
messzeségben szinte azonnal feloldódnak.
Még
soha senki nem jutott idáig, talán az övéik sem. Itt nincs semmi,
minden képlékeny, a levegő alig elválaszthatatlan a lávatengertől
– s az, hogy utóbbi színén még mindig fent van a rettenetes
hadihajó, önmagában csoda. Páncélja tiszta izzadtság és
harapás, de lék sehol sem tátong rajta.
Mindezen
dac és akarat azonban fölösleges magamutogatás a győzelem
nélkül. Csak ez számít, nincs más érdem.
A
legfőbb ellenség egyszerre ott volt elől, szélesen, fortyogva
terpeszkedve, s egy pillanatra mintha megállna a hajó: a mag és a
Dermesztő találkozott végre, a tűz és a víz egymással szemben
– farkasszemet néző gigászok, egy kis kölcsönös tiszteletadás
az utolsó, mindent eldöntő ütközet előtt.
Eljött
a pillanat, de a Kapitányt nem hallani, bátor hangja rég nem
szilárdul eltökéltséggé: víz patakzik hajója oldalán, s a
tűzfészek aranyos fénye játszik benne.
Ám
a Dermesztő képlékenyen ringva tör előre így is; ha eléri a
magot, sikerül, a világot izzó sárrá olvasztó harag lehűl, s
végleg megenyhül. Íme hát az út vége, most vagy soha!
Lávahullám ront keményen koppanva oldalának, a hidegtől lassuló
örvény cibálja. Hánykolódó, kékesfehér tömege el-elveszik a
gőzviharban, eltörpül a mag minden irányból égető
ostromgyűrűjében. De meg nem áll, alakja egyre összébb megy,
ahogy közelít ellentéte felé...
…vagy
csak zsugorodik, miközben olvad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése