Saltlands - ezúttal a Harcos szemszögéből

A táska tetejéből téptem fejkendőnek valót. A maradék a vizet még takarja így is valamelyest, a kaját pedig jobbnak láttam a tegnapi nap folyamán folyamatosan elfogyasztani – volt vagy húsz falat az egész, csesszék meg. Pedig már akkor éhes voltam, mikor rám támadtak a repülőgép hordozón… Kell az energia, mert minden most, az elején fog eldőlni – meg tudok-e tenni elég távot, észre tudom-e venni időben a túlélést ígérő jeleket.

Egy józanító pofon – figyelj oda!

A vizet, azt hiszem, túlsóztam, ennyi sót csak nem izzadtam ki. Lassan járok, gyakran kerülök, nem vállalok be nehéz terepet. Az óránkénti pihenőket is betartom, de egyre nehezebb a meneteléssel, ezzel a látszólagos haszontalansággal foglalkoznom. Kevés az inger, és úgy tűnik, semmire sem megyek ezzel az egésszel.

Kezdek kikészülni.

Hiszen ezzel csak elodázom a véget, ami mindenkinek jár. A születéshez kapod. Számít, hogy én nem tudok semmit a sajátomról? Aligha jelenthet ez kibúvót a halál elől…

Szembeköpném azt is, ha lenne nyálam… Mikor pisáltam utoljára?

Aztán valahogy eltelik még egy nap, és reggel kótyagos fejjel simán kiiszom a maradék vizet a kulacsból. Most pedig megihatom a levét a saját ostobaságomnak: ez lesz így az utolsó szakasz.

Nem baj, gyerünk, tovább!

Gyorsan nekem kezd a sivatag. A beszívott levegő éget, belülről szárít. Pecsenyévé pirult a karom, a szám véres, ahogy feltöredeztek cserepes ajkaim. A nyelvem úgy feldagadt, hogy nyelni is alig tudnék. Minden reszket körülöttem, aztán megjönnek a pöttyök is: vörösek, feketék, nem hagynak békén, akármerre fordulok, mindig követnek… nem hagynak…

Néha kapok egy kis szelet, de már ez sem hűsít, sőt inkább segít a sivatagnak kiszipolyozni belőlem a maradék erőt – búcsúajándék a Sóságtól.

Az előbb az egyik homokbucka esküszöm megelevenedett – egy kis hallucináció is, már azt hittem, elkerüljük egymást…

Mi? – pattan fel bennem a félholt ösztön. – Megelevenedett valami? Vagy halluztam? Mi?

Úgy belém szorul a levegő, hogy még a gondolatom is megszakad. Verdesek, mint egy ostoba hal… Hal? Csak nem lepereg előttem életem filmje, hogy ezek a régi, gyökértelen emlékek kísértenek?

Egyáltalán hogy jut időm ilyesmin agyalni? Mi történik? Miért nincs már vége?

Simán megölhetne, erre elenged – gyakorlott a tag, éppen csak annyi erőm maradt, hogy ne veszítsem el az eszméletemet. A legegyszerűbb ellentámadásra, a legkisebb ellenállásra sem vagyok képes. A történések is csakúgy zajlanak, villognak a képek. Még mindig nem vagyok meggyőződve arról, hogy nem ezt az életem-filmje-baromságot látom. Megfosztanak a katanámtól, és kicsivel később megtalálják a kést is a gyakorlott zsebesek.

És ha mindez nem volna elég: jön a fehér fény!

Nem, ez csak a közeli, déli verőfényben úszó, leporolt sóteknő.

De vajon jól jártam-e?

Alig állok a lábamon, mégis ketten, két oldalról támogatva lökdösnek. A magasabbik – aligha szándékosan – árnyékot ad nekem. Valami csillog az oldalán. Remélem a katanám. Érzem a mozdulataik félszegségén, mennyire tartanak tőlem. Hát igen, még mindig tiszta vér vagyok. Szívesen megmutatnám, hogy van okuk félni, de ahhoz még kéne egy kis erő. Pedig az egyikük feltűnően gyenge – érzem. Megtanultam érezni az ilyet… A másik viszont vékonyságához mérten keményen szorít; teste inas és valahogy olyan göröngyös, amikor akaratlanul nekidőlök. Mintha valami darabokat harapott volna ki belőle. Vagy elaludt a sóban, és az kimarta… a Sóság megkóstolta…

Remélem, legalább megitatnak, mielőtt sort kerítenének valami aljasságra! Nekik is jobb lenne úgy…

Egyébként ezek az idióta kitaszítottak – lefogadom, hogy azok! – nem olyannak tűnnek, mint akik meg akarnának erőszakolni – annál sokkal lerobbantabbak, és különben sem mernék. Nem, ezek csak senkiházi sóagyú homokpatkányok. Rokon faj a tengerészgyalogosokkal. De remélhetőleg könnyebben kezelhetőek, mint a sok kanos katona volt.

Legutóbb csak úgy szabadulhattam meg, hogy veszettnek tettettem magam. Ha egyáltalán tettettem a kórt. Ez a mostani gyengeség viszont olyan, mint a gyógyultság…

Eleinte azt hittem, a kitaszítottak valami táborba vezetnek. De nem, ez csak a félsikert hozó rajtaütésük színhelye. Két vitorlást fogtak. A kisebbik vitorlájában és kötélzetében komoly károkat okoztak. Nem hiszem, hogy egyhamar mozgásra lehetne bírni. A másik egész szerencsésen megúszta; nyikorog és billeg, kerekei fel-felhágnak az elé hordott kövekre. A szél cibálja a vitorláit, indulna a megtermett négykerekű.

A kitaszítottaknak is van egy halottjuk. Egy negyedik meg jó úton jár afelé. Az ötödik őt ápolja. Bár… ő talán nem is közülük való, talán ő is zsákmány, akárcsak én. Akkor meg mit pátyolgatja azt a férget?

Elenged az egyik, mire a másik éles körmei rögtön belém vájnak. Nagy ívben megkerül előbbi kísérőm, majd leül velem szemben. Bőre májfoltos és aszott, ahol kilátszik a hulladékból fércelt ruhából. Talán nem csak főnöki státuszát mutatja azzal, hogy helyet foglal, hanem fáradt is már ahhoz, hogy ácsorogjon.

– A foglyunk vagy – mutat rám reszketve. A hangja olyan, mintha valami unatkozó hülye gyerek egy nyekergő ajtót nyikorgatna.

– Te meg egy kivénhedt fa…

Ezek még az illemet sem ismerik, gond nélkül lekevernek egyet. Eldőlök, mint egy zsák. Kicsit rájátszok. Az sosem baj, ha alábecsülnek. A Kapitány is ezt tanította: van, hogy jobb meghúzni magad, mert akkor a meglepetés erejét kihasználva sokkal nagyobb kárt okozhatsz… Bár ezúttal lehet, hogy kevés lesz az erőm.

De a jó Sóság majd csak kisegít valahogy…

– Mit röhögsz? – förmed rám az erősebbik.

Az előbb természetesen ironizáltam, de ebből a nézőpontból tekintve lehet, hogy nem is vagyok olyan messze az igazságtól – sőt, baromi közel vagyok, a számat máris marja a só.

– Ne próbálkozz semmivel – folytatja a vén csont. – Nem akarunk bántani. Eladunk téged. Jó sok vizet kapunk érted. És szabad utat. Cserébe elengednek majd ezek a… fosztogatók.

Mintha érdekelne itt bárkit bármi…

Ülésbe ránt az inas kitaszított, mire úgy teszek, mintha túl erős lett volna, és átbillenek a másik felemre. Na, erre most végre istenesen berág rám. Felpofoz, mint annak a rendje – ez jó, mert amúgy sincs már nyálam.

Egy mosoly belefér még a részemről – a szeme csillanásából látom, hogy nem tudja hova tenni. Valóban, igazán kitett magáért, ami az ütleget illeti.

Meghúztam magam, ahogy a Kapitány tanította. Most ideje támadni – és ha támadásra adod a fejed, légy könyörtelen és pusztító!

Hirtelen felkapom kókadozó fejem, és szemen köpöm a kitaszítottat a véres sóval, amit az előbb a földről haraptam föl. Felordít. Gyorsan kell cselekednem, de izmaim ezekkel a seggfejekkel vannak, olyan, mintha folyóhomokban küzdenék. Amúgy sem az erkölcseimről vagyok híres, de most azt gondolom, igenis célszerű az ágyékába taposnom ennek az üvöltő baromnak. A vén, hebegő hülye szerencsére nem támad, ijedtében majdnem hátra is esik. Nem is baj, a negyedik, aki az előbb még ápolta a legújabb hullát, potenciálisan veszélyesebb…

Főleg, ha elorozza előlem az egyetlen épen maradt vitorlást! Na nem, azt már nem!

Szerencsére az inas kitaszított a segítségemre van. Vakon, kissé hadonászva nyújtja felém a kését. Az én késemet.

– Köszi! – mondom, miután előzékenyen kicsavarom a kezéből a fegyvert.

Inkább az én szerencsémre, de nem kell bemutatót tartanom a késdobó technikámból – most biztosan elvéteném. A vitorlást elkötni igyekvő ugyanis minden rábeszélés nélkül megadja magát, pedig szerintem nem lenne esélyem vele szemben. De ő szemlátomást bele sem gondol a harcba. Nyúzott arcán a szemüveg szinte zörög. Szakálla gondosan nyírt, inkább csak az elmúlt időben zilálódhatott össze. Jobban megnézve nem valószínű, hogy kitaszított. Talán valami tudósféle. Azoknak fontos, hogy lássák az apró betűket – az átlagembernek elég annyit alakról felismernie, hogy „Kocsma”, meg „Bordélyház”.

A mihez tartás végett megkerülöm, majd lépen szúrom a lassan már látását visszanyerő inas kitaszítottat. Benne hagyom a kést, hogy a hasüregébe vérezzen. Felkapom a katanám. Nagyon nehéz.

Nem látom a tudóson sérülés nyomát, mégis az a benyomásom támad, hogy rossz bőrben van. Korgó gyomrom siet ekkor a segítségemre: mindenki, még a saját késével ültében hadonászó öreg is sovány, még kitaszítotti viszonylatban is. Kemény idők járnak mostanság. Mióta is nem esett eső?

Talán a tudóst szánták betevőül rosszabb időkre, ha elfogynak a friss hullák? Igen, az lehet, főleg, hogy az én testemet máshol jobban is lehet kamatoztatni…

Na, mi legyen? Nem vagyok éppen vitorlázós alkat, és őszintén szólva, azt se nagyon tudom, hogy hol vagyok… Az utolsó akárhány kilométeren csak nyomokban voltam magamnál; azt már rég megtanultam, hogy haladjak előre a tudatom nélkül. Még az alvás is megy sík terepen…

A navigálást meg tudnám oldani – ha lenne iránytű, esetleg térkép, vagy akár idő és ellátmány, hogy a csillagok alapján belőjem a helyes irányt. De ez a fickó, akit tudósnak képzelek, csak tud valamit, csak van valami támpontja. És az egyik vitorláson érkezett. Az ő segítségével talán mozgásra bírhatom az épet, a nagyobbikat.

De előbb…

– Elő a vízzel, meg a kajával, szaporán! – mutogatok a vitorlások felé.

Csak van valami tartalékuk! De meg sem moccannak.

– Azt ne mondjátok…

– El akartam mondani… – hebegi a tudós. Aztán nagy levegőt vesz. – Üldöztek minket… ezek az újak… a fosztogatók… Ki kellett dobnunk a fölösleget… Egy kevés vizet hagytunk csak…

– Semmi kaja?! – rökönyödök meg és a kitaszítottra nézek. Az vissza rám. Mióta ismerem, nem volt még ilyen nyugodt. A szemétláda kannibál!

Rávigyorgok véres számmal, miközben leheveredek az inas hulla mellé. Valójában vicsor ez, mert nem őszinte.

– Van tüzed, vénember? – förmedek rá, mire úgy szorítja össze a szemét, mintha csak attól félne, őt is szemen köpöm.

Nem felel, de most se erőm, se kedvem nincs kiverni belőle a választ.

– Azt ne mondd, hogy nyersen eszitek.

Saltlands: Isten után - a kalmár szemszögéből

A kötél megszalad – de téved a szél, ha azt hiszi, ezzel meglephet. Kivárok, hadd teljen el magától, hadd fuvalkodjon fel – mire észbe kap, már ki is zsákmányoltam. Érzem a bőrön keresztül a felforrósodó sodronyokat, ahogy kesztyűs kezemmel lassan elkezdem szorítani a kötelet. Szép fokozatosan megállítom, tökéletesen uralom az anyagot. Ilyenkor mintha a szél is értem fújna.

De ne dőlj be neki, és sose becsüld alá!

A vitorlásom meg-megrándul, ahogy a szeszélyes elem nekiszalad a vászonnak. Résen vagyok. Mindig résen kell lenni! A szél már tudja, hogy csapdába ejtettem, erejéből nem veszít, mégis csillapodik, egyre kevésbé rángat és dobál. Hagyja, hogy akaratom szerint koncentráljam energiáit, talán ha tehetné, sem szökne már. Együtt, egyként száguldunk, s ez neki is jó. A sebesség közel negyven csomó lehet. Kivételesen örülök, hogy szinte üres a raktér, de így a segédvitorlát sem kell használnom – csak lassítana!

Most úgy kell a sebesség, mint egy korty víz – mindennél jobban.

És még van hová gyorsítanom! Jelenleg félszelezek, de ott szemben, ahol becsatlakozik az a völgy, ott megkaphatom a vágyott lökést, amivel megléphetek.

Szép lassan ejteni kezdek, érzem, ahogy a szél beáll mögém… – egy pillanatra elmélázok, a lábam későn tapos, nem találom el az ideális ívet a kanyarodáshoz, és megdob a kanyonból kicsapó légáramlat. A szél feletti oldalam a levegőbe kerül, három helyett két keréken vagyok. De ennyi nem fog ki rajtam, engedek egy karnyi hosszút a mozgókötélen, és máris visszazöttyenek. Épp időben, mert a sókéreg egy gyanús foltját is ki kell kerülnöm – ha beszakad egy kerék, szinte biztos, hogy helyrehozhatatlan károkat szenved a vitorlás.

Háromnegyed szélben vagyok. Ennek elégnek kell lennie. Több már aligha van a vitorlásban.

De a Sóságon ez nem elég!

Ma, most nem.

Még jobban összehúzom magam a kabinban, alig látok ki. Préselek, amíg az irány tökéletes nem lesz. A szél ereje sem akar gyengülni – kijelenteni nem merem, de remélem: velem van. Talán ötven csomóval is hasíthatok, a vitorlásom mégis bírja. Mint aki tudja, mi a tét.

Kihoztam a maximumot a lehetőségeimből. Innentől minden a szélen múlik, hogy mennyire marad hű hozzám. Könnyű elveszteni a kegyét! Ő maga a sebesség – élet és halál ura.

Legalábbis néha…

Néha elképzelem, ahogy üldöznek, ilyenkor jól meghajtom a vitorlást. Mások azt mondanák, hogy az értékes vitorla épségét kockáztatom, hogy gyorsítom az elhasználódását. Én azt mondom, hogy csak edzésben tartom őt is, magamat is.

Különben is, a szórakozás mindenkinek jár! Én így csinálom.

Emelkedik a talaj, a sóteknő fehérje itt már homokkal vegyül, de van elég lendületem, és a szél sem hagy cserben. Talán elhitte, hogy segítségre szorulok. Még fel sem érek ennek a borzasztó lusta dombnak a tetejére, máris meglátom az ismerős kettős-vitorlát. A menetszél gyengül, felhajtom a szemüvegemet.

A Bárka az.

Tudtam, hogy erre találom. Most szinte hallom, ahogy feszülten nyekereg állókötélzete, és ahogy ropogva küzdenek az árbocok. A matrózok, ha nem a vitorlák helyes állásáért fáradoznak, súlypontjuk változtatásával segítik a haladást, akár ki is dőlnek egy-egy kötél segítségével. Mindenki nyüzsög, teszi a dolgát. Ha pedig pihen, olyankor a menetszél tölti fel.

Gyönyörű darab ez a Bárka: orra kecsesen ível felfelé, hogy minél inkább felfeküdjön a légtömegekre, vitorlái őrült felhőkként dagadoznak. Gyönyörű, ámde lassú jószág, tíz csomóra ha képes. Hat, széles kerekével jellegzetes nyomot hagyva rója a sivatagot, a tervezésnek hála nem kell tartania a sókéreg beszakadásától sem. Legalábbis ameddig halad.

A Sóság egyik legkülönösebb csodája. Olyan ritka jelenség, hogy sokan a létezését is kétségbe vonják.

Állítólag valamelyik hajótemetőből származik – de ez baromság. Azok a rozsdaette roncsok már nem valók semmire. Tudom, hiszen mint a legtöbb kereskedő, úgy én is hajlamos vagyok ilyen dokkokat használni telephelyként – talán a sosem volt múlt szele ébreszt az emberben efféle vágyakat. Tény, hogy a Bárka nagyban hajaz némelyik épen maradt hajóra – törzse enyhén íves, elnyúlt és robusztus. De ez csak a rengeteg áru miatt kell, amivel megrakják, hiszen valaminek egyben kell tartania – tulajdonképpen ez a keret a Bárka gerince, erre csatlakozik a kötélzet, az ember és áru elhelyezésére szolgáló háló, de erre erősítették keresztben az árbócrögzítő gerendákat is. A gondosan felhelyezett, állítható légterelőknek hála a légellenállása sem vészes, egész gazdaságos egy dög. Az anyaga nem egységes: fémek és műanyagok, no meg rengeteg kötél. És akár hiszed, akár nem, az egyik árboc fából van! Noha pótolni már aligha tudnák. Rönköket sem találni már…

Mozgó kincses sziget ez a Bárka, a Sóság kóválygó ütőere – kis képzavar, nem képzavar! Kész népünnepély, mikor valahol kiköt.

Egyébként nem szokott ennyire imbolyogni, igyekszik mindig a stabilan fújó szelet és a sima, masszív talajt választani. Érdekes módon az észak-keletről érkező Hamisat követi, a kalmárok kedvelt szelét – szinte lehengerel, mikor rákezd, úgy ígér, hogy elhiszed, de ha nem figyelsz, nagyot koppanhatsz, vagy éppen hoppon maradhatsz a sivatag közepén.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert egy ideig szolgáltam a Bárkán. Egyike voltam a tucat matrózának, és bejártam vele a fél világot. Legalábbis az ismert világ felét. Az általam ismert világnak meg az egészét…

Ha majd odakint a semmi társaságában töltöd a napjaidat, meglásd, téged is megfertőz a filozofálhatnék!

A fülemben még most is csattognak a vásznak, fröcsögve ordít a kapitány, káromkodnak a matrózok. A fémszerelvények égetnek, az áruk a közbülső hálón ringanak és fészkelődnek. Aztán kiszabadul egy láda, ráveted magad, helyre kötözöd… Meghívatod magadat egy jobb ebédre, vagy valami szerre azzal, aki elcseszte a rögzítést. De aztán megosztod vele, mert a testvéredként tekintesz rá…

Állj! Elérzékenyülök, ha túlzásba viszem a nosztalgiát.

Állítok a saját, háromkerekű, oldalkocsis járgányom vitorláján, egy kicsit kevesebbet csapolok meg a szél végtelen erejéből. A Bárkát követem, őérte azt sem bánom, ha még többet vesztek előző sebességemből. Mit tagadjam: remélem, lesz alkalmam pazarló módon örömkönnyeket ejteni a legenda fedélzetén!

Igen, jó lenne – miért kezd el préselni a híres vitorlás? Ilyen jó szélről neki kár letérnie, még ha az irány nem is tökéletes…

Talán miattam? Megtisztelő. Rettegik a nevem, legfeljebb a Sóság viharai elől iszkolnak el fürgébben… De a viccet félretéve, minden bizonnyal látnak engem, elég matróza van a Bárkának, sőt, néha még utast is felvesz a kényelmes, ámde vízben gazdag fajából. Biztos vagyok benne, hogy észrevettek.

Hahó! – kiáltanék, de észbe kapok. Fő az elővigyázatosság. A Sósággal szórakozhatsz, de nem érdemes túlzásba vinni a dolgot.

Hunyorogva körülkémlelek, hátha látok valahol valami gyanúra okot adót – porfelleget, furcsa – tulajdonképpen bármilyen – tereptárgyat, forró felületről árulkodó délibábot. De nem találok semmi említésre méltót – a Sóság pont olyan, mint lenni szokott: üres, nyugodt. És persze hamis.

Nem áll össze a kép, viszont a fél nyakamat tenném rá, hogy amerre a Bárka tart, arra semmi nincs. Semmi érdemleges, amiért egy ekkora dögnek megérné odahajózni, kockáztatva az elakadást, amivel az ismeretlen utak és szelek kecsegtetnek. A minden hájjal megkent kapitánynak ezt tudnia kell.

De mi az, amit én nem tudok, ám ő ezek szerint mégis?

Eltévedhetett? Na, ne nevettess! Különben meg lefogadom, hogy szállítanak jópár térképet – még ha azok fele hamisítvány is. Legutóbb még szextánsa is volt a kapitányának. Igaz, a Bárka olyan lassú, hogy a túlméretes ékszernek tűnő fémcsoda inkább csak dísz lehet – nagyon bénának kell lenni ahhoz, hogy elkeveredj ezzel a vánszorgó monstrummal… Nem is beszélve a domborzatnál is megbízhatóbb csillagokról. Ha éjszaka lehunyom a szemem, szinte magam előtt látom az égbolt térképét – botorság lenne a matrózokról kevesebbet feltételezni.

Akkor miről van itt szó?

Én csupán be akartam köszönni, nem szándékoztam velük feltétlenül üzletelni. A régi ismerősök mindig megérdemelnek egy kis kitérőt. Az emberi kapcsolatokat amúgy is ápolni kell – ez alap a szakmámban. Egy barátnak te is sokkal könnyebb szívvel adsz kölcsönt valami kockázatos vállalkozásra, vagy veszed meg tőle a Sóság legfantasztikusabb, multifunkciós ásóját, nemde?

A kezemben már ott figyel a csak a legindokoltabb helyzetekre tartogatott jelzőpisztoly. Feltartom, ujjam a ravaszon, és…

Nem.

Így nem követhetem a Bárkát. Akármi is viszi célja felé – a szélen kívül –, az nem az enyém. A Sóság nem tolerálja a kitérőket. Ha nekivágsz a sivatagnak, tudd merre, meddig és miért mész. És légy tisztában az azutáni, majd a következő állomásoddal is.

Ha annyira barátkozni akarok, a legközelebbi jelentős kereskedelmi útvonalat, az eddigi irányomat – és nem a Bárkáét – tartva, jó hat mérföld múlva metszem. Vagy itt terpeszkedik a közelben Vásáros, egy bájos, földhözragadt szemétdomb. Ott is akadnak jó cimborák és még jobb üzletek.

Félig üres a rakterem – és az is elég lesújtó: a vízen, meg némi lomon, szir-szaron és kacaton kívül kb. semmim nincs. De fel a fejjel, az ilyen esetekben jön képbe az üzleti érzék!

Kacsintanék, ha lenne kinek.

Legyen hát Vásáros. Talán ott tudják, mi lelte a Bárkát, miért kanyarodik le az útról, s vét a józan ész ellen ez a csodaszép, lomha dög.

Megjelent a "Mesém 9"!

Nem csak bekerült a könyvbe, még díjazott is lett A szárnyas barlang című mesém!

A Saltlands regényről

A tartalmilag már közel végleges, társasjáték ihlette regény a Saltlands – Isten után címet viseli.

Három szereplő szemszögéből ismerhetitek meg a Sóságnak nevezett világot – találkozhattok szeszélyeivel, könyörtelenségével, de bepillantást nyerhettek a "raiderek" félállati mindennapjaiba is.

Saltlands - A regény

Már korábban találkozhattatok a blogon a Saltlands nevű társasjátékkal. Amikor a világon dolgoztunk, annyi ötlet merült fel, annyi mindent találtunk ki ehhez a – szigorúan csak – látszatra sivár világhoz, a karakterek is szinte megelevenedtek, a profi artwork pedig egyértelműen magáért beszél, hogy örömmel jelentem be: regény készül a Saltlandsből!
A tervezett november-december környéki megjelenésig a blogon számíthattok részletekre, köztük néhány folytatásosra is.

Egy kis részlet "mára":

Mára viszont eleget harcoltam. A gondolata is elég. Iszok egy keveset. Elrendezem üres, de mindig hasznos taktikai mellényemet, a zsákot hozzárögzítem, hogy ne lifegjen. Betűröm a nadrágom a bakancsomba, majd beállítom rajta a hosszú, nagyon hosszú meneteléshez ideális szorosságot.
De lehet, hogy kényelmesre kéne venni a figurát. Ha tippelnék – semmi képzelgés, csak a realitás – akkor azt mondanám: ez lesz az utolsó út.
Éppen jókor indulok el, mikor egy távoli porvihar eltakarja a tűző napot. Van, aki erre azt mondaná: jó ómen. De alig lépek párat, a vihar máris portölcsérekre szakad, amik csak táncolnak összevissza, valódi árnyékot azonban nem adnak. Ilyen az én szerencsém. De nem számít. Úgyis mindjárt sötétedni kezd. Abban a rövidke órában érdemes lesz odatennem magam, mikor nincs túl meleg, és még látok is valamit.
Íme, az utolsó út – nem számítottam arra, hogy ilyen hamar elindulok rajta, még akkor sem, mikor nem sokkal ezelőtt felkeltem az ágyból. Nem gondolok bele a következményekbe, amikor csatába indulok. Lényegtelen. Hiszen mindenkire vár egy utolsó harc.
Úgy fest, én menet közben fogok elpatkolni, ami a Sóságon pont olyan, mintha harc közben pusztulna az ember.
A Sóságon, a Sósággal szemben.


Ne maradjatok le semmiről, kövessetek facebookon!