2015. szeptember 10., csütörtök

I. szakasz: Esszencia 5.

A Szükséges Rossz látta rajta, hogy megértette. Rögtönzés volt a részéről, bár valamennyi tudása megvolt hozzá, csak össze kellett raknia: az Úrnő elsősorban anya volt. A kis szárnyas dög pedig frissen termesztett katonáival ellentétben édes gyermeke, kinek élete: minden.
Talán el fogja engedni. Az Úrnőnek ennyi – vagyis ennek üres ígérete – is elég lesz az engedelmességhez. A Szükséges Rossz sejtése szerint ráadásul addig biztosan nem törne életére, míg a légy életben és a kezében van – jóformán bármit megtehet!
– Őszintén érdekel, hogy dühít-e szó szerint véve áldozathozatalra való képtelenséged? – kérdezte, miközben kényelmesebb pózba rendezkedett a csarnok tetején, hogy lábával is tarthassa magát.
A légy eszelős rángatódzásba fogott.
– A kérdés rossz.
– Értem. De azért érzed a helyzet komikumát, ugye?
– Még meg is próbálsz alázni? Micsoda szellemi nagyság!
– Nem akarlak megalázni – vallotta a férfi. – Csupán arról van szó, hogy kicsit még meg vagyok szeppenve. Nem sokon múlott mai halálom. A küzdelem oldaláról nézve – ha úgy vesszük – legyőztél. És mégis, te pusztulsz ma el, Élet Úrnője, és én élek tovább.
– Essünk túl rajta.
– Fogom és letépem a Lüktetőt a helyéről és ennyi? Meddig marad meg? Kell… gondozni?
– Élő közelében kell tartani, célszerűen úgy, hogy érintsék egymást. Valameddig kibírja enélkül is. Az ezt befolyásoló tényezők felsorolásának végighallgatásához szerintem nem lenne türelmed.
– Nekem volna. De összességében elég egyszerűnek hangzik.
– Meglátjuk – hagyta rá az Úrnő. – Ennyi?
– Kell valami óvintézkedést tennem? Mégsem vagyok éppen az az ideális élettárs, hogy úgy mondjam – kuncogott szárazon a Szükséges Rossz. – De figyelmeztetlek: egész jó vagyok a hazugságok leleplezésében. Továbbá megjegyezném: a légynek még hat lába van.
– Gonoszságod hidegen hagyja a Lüktetőt – mondta fagyosan az Úrnő. – Egyébként meglep, hogy nem is érdekel, miben nyilvánul meg a hatalma. Vagy hogy miként lehet kezelni.
– Ami azt illeti, érdekel – ismerte be a Szükséges Rossz mosolyogva. – De amennyiben a megrendelőmnek mégiscsak kellene eme információ, őszintén szeretném vele közölni: fogalmam nincs róla.
– Furcsa egy játékot űzöl te.
– Igen, muszáj. Így úgy tűnik: én irányítok.
– Nem kenyerem a fecsegés, pláne a magadfajtával. De azért megkérdem: elképzelhető közöttünk egyezség?
– Elképzelhető lenne, ha nem volnál ilyen erős, vagy ha adnék a szavadra. Ne vedd sértésnek, Úrnő, de senki irányában nem engedem meg magamnak a bizalom luxusát.
– Akkor csináld.
A Szükséges Rossz még nézte őt egy darabig, miközben a légy minden nevetséges kis erejével kitörni igyekezett. Tüzetesen szemügyre vette az Úrnő lángszigetek fényében játszó, növényi szövetek alkotta arcát, a felderíthetetlen mélységeket rejtő szempárt, a kérges állat és arccsontot. Eszményi volt – minden a helyén, úgy, hogy az a legjobb hatást tehesse. A nem hagyományos anyag ellenére is tökéletes nő. Kisugárzásban is verte a hús-vér eredetiket. Az Élet szeszélye?
Milyen kár érte!
A Szükséges Rossz elengedte a sziklakiszögellést, mellkasához szorítva a legyet guggolásig rogyasztva ért földet. A Célszentesítővel világítva az utat ellépdelt a vonakodva ösvényt nyitó szörnyek között. Meglepetésére egyik megtépázott zsoldosát még élve találta. Az volt az, akit utoljára gyűrtek le az Úrnő vadjai.
– Szűrő… – nyöszörögte felé.
– Nem számoltam azzal, hogy túléli bármelyikőtök is. Szeretnéd, hogy végezzek veled?
– Igen… – lehelte. – Kérlek…
– Sajnos más dolgom van, hű katonám. Talán legközelebb.
A Szükséges Rossz átlépte a félholt férfit, és megállt egy méterre a Lüktetőtől. Íme hát: a teremtő erő, egyszülője szabadulásának kulcsa. Segítségével az őt felbérlő vörös tünde is elérheti a mélységes börtönt, hogy onnan aztán együttes erővel kihozzák életadóját, mely akcióval megbízója egyúttal teljesíti az üzlet rá eső részét.
Nem ez volt a legnagyobb hasonló szerv, amit a Szükséges Rossz valaha látott, de ez volt az egyetlen, ami vígan eldobogott magában is. Arra számított, hogy egy ekkora szívnek lesz – és nem is akármilyen – hangja. Valami persze dörömbölt ott. De nem a fülével hallotta. Nem tudta, miként lehetséges, de a saját szívével érezte, mely egy idő után önkényesen ráhangolódott a Lüktetőre. A Szükséges Rosszt feszélyezte ezen önhatalmúskodás, azonban semmit sem tehetett ellene.
Elkaszált a cső számba menő erek végei fölött, majd körbe a Lüktető körül, de nem ütközött semmilyen akadályba. A jelek szerint a szív lebegett, és mintha gyorsabban vert volna…
A Szükséges Rossz háttokjába csúsztatta a Célszentesítőt, majd félkezében a léggyel, két oldalról közelítve nyúlt a Lüktetőért.
Hogy mocorgott kezei közt! Játékosan és kiszámíthatóan. Mintha a saját szívét fogná: hátborzongató, mégis csodás érzés. A szerv a lüktetésen túl is rendelkezett valami mozgással, apróbb, bonyolult mintázattal. Meleg volt, tapintása pont olyan, mint egy normál szívé (na igen, a tapasztalat!).
Tekintetével megkereste az Úrnőt, aki tisztes távolságból figyelte őt, állatkái mélységes letargiában csücsültek körülötte. A Szükséges Rossz remélte, hogy a dögökből is kivész minden élet, nem csak anyjukból, mikor…
A Lüktető semmiféle ellenállást nem tanúsított, mikor elmozdította helyéről. Érezni sem lehetett semmit.
A dobogásba dübörgés vegyült, ahogy az egybegyűlt állatkert egyszerre kimúlva rogyott a földre. De aztán megint csak a saját szíve által közvetített lüktetés maradt. Az Úrnő úgy hevert kivégzett gyermekei között, akár egy fadarab, egy organikus műalkotás.
A Szükséges Rossz érezte, amint nedvesség csorog le legyet fogó kezén. Elengedte a rovart, amelynek potroha tovább horpadt és zsugorodott, ahogy gázoktól telítve kispriccelt valami romlásnak indult hal szagára emlékeztető, undok levet. Bizonytalanul röpködve, zavarosan döngve hullott Úrnője testére, melyben már semmi sem lüktetett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése