Részt veszek a játékodban, mert érzem a vesztem.
– Ó,
ez a vándori kíváncsiság! – nevetett Romlás elragadtatva. – Mindig
is bírtalak titeket. Merjünk nagyot álmodni!
A
vándor összerezzent az utolsó szavak, népe pontatlanul, többesszámban használt jelmondata
hallatán. Mióta is nem hallotta?
– Van
közöd népem romlásához? – vonta kérdőre zavartan a romlás fogalmát.
– Itt-ott
kivettem belőle a részem. Ahogy mindenbe igyekszem beleártani magam. De nektek
nem kellett hathatós segítség, hogy elpusztítsátok magatokat.
– Talán
nem jeleskedtünk sosem nacionalizmusból, vagy faji büszkeségből, de azért
vigyázz a szádra! – rótta meg erélytelenül a férfi.
– Milyen
számra?
– Miért
pont róka?
– Felteszem,
hallottál már a Rókák Hercegéről.
– Csak
nem…
A
vándornak elakadt a szava. A Rókák Hercege. Az évekkel ezelőtt elveszett
Ravaszdi. A maga sajátos, cinikus módján annyira bölcs volt, hogy mindenkit
meglepett eltűnése – általános vélekedésként élt, hogy vele ilyen egyszerűen
nem történhet meg, és környezete valami hülye tréfát sejtett a dolog mögött.
– Nem
egészen. Ő csak az egyik, akiben kísértett egy darabig miután megölték és
kijátszotta a halált.
A
férfi fürkészni kezdte a tetemet, hátha meglát rajta valamit – bármit –, ami
szokatlan, ami jelezné, hogy a Rókák Hercege lakta e testet. Hasztalan
próbálkozott.
– Akárhogy
is, mit keres itt?
– Kedvenc
rókám rászedett, aminek keretében megöltem e testben egy olyan helyen, ahol e
tett különösen elevenébe vágott a helyieknek. Botrány tört ki – kajánkodott
Romlás. – Így hát elfogtak és bezártak ide.
– Hiszen
a tetem még szinte friss. Téged pedig több száz éve…
– Pont
te beszélsz az évekről, te vasfogú? – szólta le kedélyesen Romlás.
A
vándor elfintorodott.
– Tudom,
újabban az Ernét használod.
– Újabban?
Mindig is az voltam. E betűk szellemem tükröződései. Minden benne van. Csak
rájuk kellett lelnem.
– Igen,
hallottam erről. Bár bevallom: egy kicsit mindig szkeptikus voltam a dolog
iránt. Lehet, hogy nekem is van ilyen… név-billogom?
– Tartsd
meg a megjegyzéseidet, Romlás! Te fogalom vagy. Az, ami. Erről jut eszembe: kik
lehetnek képesek egy fogalom elfogására?
– Azokon…
vagy inkább ezeken a mélységeken bizony nálam is nagyobb hatalmak léteznek,
ezért is rohadok még mindig itt.
– Azt
hittem a végletek nem avatkoznak be ilyen szinten a máshonnanok dolgaiba.
– Minden
attól függ, mekkora a dolog hordereje. Egyébként meg aki itt, e máshonnan,
vagyis az Út Vonalán gondoskodott örökös rabságomról – hehe! –, legalábbis
gyűlöletes fogláraimról, nem más, mint Nyugod.
– Nocsak
– lepődött meg a vándor. – Azt hittem róla, hogy legenda, mely ugyan bizonyos
körökben képes életre kelni, vagy legalábbis megmutatkozni, de alapvetően nem
létezik.
– Sokak
számára én is csupán legenda vagyok – magyarázott kedélyesen Romlás. – Sőt,
te magad is az vagy: a légúszó, aki elnyűtte az idő vasfogát. És nem mellesleg
gyakori szereplője vagy a meséknek, mint az egyik utolsó vándor.
A
vándornak eszébe jutott a fia, akinek vérét elnyomandó a szikár felfogású
légúszóknál neveltek… Vajon mit gondol róla? Gyűlöli, amiért lelépett? Esetleg
már kezdi érteni az egyik miértet, érzi már a végleg ki nem ölhető,
legfeljebb elnyomható kíváncsiságot? Csakhogy az egyet jelentene neveltetése
kudarcával…
Meg
kellene látogatnia?! Az anyját, az ő légúszó felesége sirámait sem hallotta
már… Mióta is? Rég, túl rég, itt valami nem stimmel! Egy rövid időre biztosan
le tudja győzni egy másik megfoghatatlan lény, Cserebere átkát, és ellátogathat
hozzájuk…
Felállt.
– Hova-hova?
– kérdezte élénken Romlás.
– Elmegyek.
Örvendtem.
– Lábbal?
– Mit
érdekel az téged? – legyintett fordulás közben Erne.
– Szeretném,
ha maradnál. Boldogtalan szülőkként talán megvigasztalhatnánk egymást.
– Neked…
– Van
egy fiam… Mondhatni esszenciám. És van egy közös csemetéinkben:
mindketten közel vannak hozzá.
– Kihez?
– Az
első gyilkoshoz! – kacagott Romlás, s a rókatetem aszott szájából barnás
vérfolyam gördült nehezen alá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése