2015. november 7., szombat

III. szakasz: Család 3.

Persze, hogy nem fogadta el ezen emberhím sem a hála-hányadékot, Fosmánt azonban ragaszkodott ehhez az ízelt lábak szintjén bevett gesztushoz. Fú, mennyire elcsapta meggyötört hasát azzal a szőrevéssel még a barlangban! A friss, mégis ínycsiklandó nektár, amit bújócska közben behabzsolt, szinte emésztetlenül jött fel megkínzott, bár meglepő módon működőképes gyomrából, mikor kifejezte háláját. S így most még jobban felkorbácsolta bűnös éhségét az emlős kötései alól áradó seb-illat…
Na de kérem, viselkedjünk! Hiszen ha ő nincs… Lehet, hogy elbánt volna néhány darázzsal, mielőtt a mérgük utat nem talál testébe, ugyanakkor mindet nem győzhette volna le. Amúgy sem volt (szinte soha) semmi kedve komolyan konfrontálódni – annyira fölösleges dolog a kötözködés, a hobbiból űzött harc, oly primitív… Miért nem tudják ezt egyes rovarok megérteni? Nagyképű gondolat, de valahol itt jelölte meg az értelem határvonalát, amin túl már egy új, az állatét meghaladó szemlélet uralkodik.
Az emberekkel mostanában úgyis jobban kijött. Noha tisztában volt vele, sokan közülük fikarcnyival sem különbek a darazsaknál; barátsága a katonával is elég mélyről tornázta fel magát. De hogy mikor és mitől romlanak úgy el, arra nem tudta a választ. Játszótársai, a virágnevű lányok, eddig makulátlannak tűntek, és ő is örömmel vett részt a bújócskában, miután azok megértették: nem akármilyen háziállatot kaptak. Az első, na jó, inkább a második (a legkisebb, Hamuvirág esetében meg a még többedik) pillanattól fogva imádták őt, a három gyönyörűség mit sem törődött otromba csúfságával. Idővel áthidalják a kommunikációs szakadékot is, az apa már megértette, hogy Fosmánt tud rajzolni, kezdetlegesen írni, s készít majd neki valami eszközt gondolatai közlésére.
Kívánhat egy légy ennél többet?
Erre rögtön itt egy megoldatlan probléma, aminek helyrehozására tulajdon lelkiismerete kötelezte. Némi mérlegelést követően – hely és anyagismeret híján – csupán egyetlen lehetőséget látott nyitva, mint adhat gyógyírt megmentője sebeire (most egy ideig nem akart bél-kotyvasztani).
Fosmánt felemelkedett, és egy közeli bokor lapátnyi levelére röppent át, amit aztán az ember felé fordulva szaporán pöcögtetni kezdett. A dolog bevált, a férfi tétován, de odabicegett hozzá. Ezt ismételgették egy darabig, míg Fosmánt meg nem érezte az alig mozgó levegőben a hamuvirág kedves illatát…
Hoppá! Megfeledkezett a játékról! Ráadásul megint ő volt a hunyó!
Az illatanyagokat követve szerencsére könnyen rátalált egy bokor alján az elszenderedve lapuló Hamuvirágra. Csőszíve egy pillanatra összeszorult, hogy új családja legvédtelenebb tagjához vezetett egy zűrös vadidegent.
Bárcsak lenne nyelve, amivel kiálthatna!
A férfi eközben észrevette a lányt, majd kérdőn a légyre nézett.
– Miért hoztál ide? Rosszul van talán?
Fosmánt minden balsejtelme elszállt, az ember hangját ugyanis jóindulat zengte át. Nyak híján fejcsóválást imitálva jobbra, aztán balra fordult, majd Hamuvirág arcának birizgálásával felkeltette a kicsit.
– Legyem! – kiáltott fel a lányka, olyan élénken, mint aki nem is aludt, s felsikkantott a véres férfi láttán. – Baj van? – kérdezte elanyátlanodva legyét.
Fosmánt nemet „intett”, mire Hamuvirág félénken biccentett, és kimászott rejtekéből.
– Megsérült – jegyezte meg csakúgy, akárkinek. – Hazavigyük?
A lendlégy kinézett az elkerekedett szemekkel bámuló férfira, majd „bólintott”.
Hamuvirág ment elöl, Fosmánt pedig a vállán utazva tartotta szemmel a jövevényt, aki megérthette szándékát, és velük egy vonalba, mintegy két embernyi távolságra helyezkedett. Így mendegéltek hármasban a kislány apró lépéseihez igazodva.
Mikorra megpillantotta a színpompás házikót, mely szinte beleolvadt a környezetébe, Fosmánt nyugodt, boldog magabiztossága már szinte teljesen helyreállt.
Igen. Otthon. Még most is nehezen hitte, hogy létezhet számára ilyen.
A családfő épp egykori szkafander-páncélzatát szedte szét, melyben segítségére volt egy masszív kalapács is. A következő pillanatban a másik két lány rohant oda hozzá. A kisebbik, Napsugárka, sírt.
Apjuk felemelkedett Fosmánt épülő házikójától, de a kalapács a kezében maradt. Beszélt hozzájuk valamit. A lányok tanácstalanul körbe mutogattak, majd szinte egyszerre észrevették a közeledőket.
Fosmánt most már ki tudta venni a veterán arcán az indulatot, mire menten összeállt benne a kép: falánksága miatt olyan hosszúra nyúlt a bújócska ezen köre, hogy a lányok elkezdtek aggódni, ő pedig a lehető legrosszabb pillanatban tért vissza egy máshonnani, gennytől, vértől és verejtéktől bűzlő idegennel, aki szinte karnyújtásnyira volt az apa, az egykori vérengző harcos lányától.
Állat! Egy ostoba, falánk állat vagy te is, Fosmánt! – szidta magát a lendlégy.

2015. november 4., szerda

III. szakasz: Folyásirány 2.

Égbolt Sikló kirántotta csuklói hanyag, de annál ügyesebb mozdulatával a szárnyvégi pengéket – a lőfegyverek korában inkább jelképes harcértékkel bíró, ám mégis sokat használt, presztízs-fegyverzetet. Először az egyik, majd a másik oldallal hasított a levegőbe, majd mit sem törődve a csökkenő magassággal, szabdalta tovább a képzeletét.
Mikor percekkel később felfeküdt egy kényelmes termikre, még mindig szitkozódott, bár a lihegéstől ez sem volt az igazi. Virágének vérét akarta ontani, hitt benne, hogy szemrebbenés nélkül el tudná venni egykori mentora életét.
Megmentőjéét.
Nélküle minden valószínűség szerint öngyilkossággal, azon belül is jó eséllyel a leggyávább módon, túladagolással végződött volna egyébként vitathatatlanul nehéz sorsa. Milyen naiv volt akkoriban! Sebezhető. Túlságosan is… Hiszen annyira jók voltak együtt! Ki ne dőlt volna be… Átverte egyáltalán? Virágének elvitte magával, elvonva figyelmét megoldhatatlannak tetsző gondjairól, feloldhatatlannak mutatkozó belső ellentmondásairól. Ő pedig cserébe átadta neki lénye egy részét, a benne élő teremtő képzeletet, mely fölött akár a tényleges irányítást is átvehette volna a vörös tünde – de erre nagyon ritkán került sor, Virágének nem használta ki. Jelen volt persze – ez a mágiájával járt, s mellkasa közepén egy állandó, csiklandozó bizsergés formájában tudatott magáról. Nem zavaró, csak akkor érezte, ha rákoncentrált. S legalább az üresség legszorongatóbb pillanataiban is vele volt.
Mikor is veszett ki belőle? Talán amikor a Rezervátumban megvédte a rókát és saját magát? Pedig ott még nem akarta feltétlenül meggyilkolni, csak ha nem hagy más választást és nem tesz le a gyerekről. De tény, hogy szándékaik ekkor ellenpólusokká lettek. Vagy később, Szanaszél halálhírekor hagyta el Virágéneket? Esetleg mikor megtudta, hogy legjobb barátját, fogadott testvérét sem láthatja már többé? Könnyű most eseményeket találni, de tényleg csak ennyi lenne? A hatalmas, el nem kárhozott, ezáltal Angyalként emlegetett vörös tünde ereje ennyivel kijátszható lenne?
Hiszen ugyanez az erő tartotta a helyükön a piramiskockákat, a népét, míg be nem következett a hírhedt összeomlás – mikor a rajtuk ütő vándorok okozta eszeveszett pánikban a kontrollját vesztett iszonytató erő felhasította az Akaratot, s alá kerülve mindannyian bezárattak – menekültek, de csak beljebb jutottak; életre és boldogságra vágytak hol csak sorvadást és gyötrelmet kaptak; hatalmukat akarták, s örökös szolgaság lett a végzetük.
Az Utolsó Szabad Vörös Tünde a kiszabadításukra tette fel életét és nem ismert akadályt. De hogy pontosan miként jött ő, egy árva légúszó lány a képbe, egyáltalán van-e köze (neki és a… lányának) a sok-sok éve készülő akcióhoz, erről Égbolt Siklónak mindössze halvány sejtelmei voltak.
Ami biztos, hogy látta a gyermeket annak idején, mikor Virágének megmutatta neki az Életösvényt – mely inkább egy tenger-széles folyamhoz hasonlított, egyirányú sodrásra, mely olyan sok mindent foglal magába, hogy nem látni át a túloldalra. Megmerítkezett benne, hogy ezáltal betekintést nyerjen a dolgok véghetetlenségébe – hogy életében először valóban elámuljon.
Aztán az ámulat hanggá, kislányos, talán sosem hallott sikollyá változott. Vajon miért kellett azt, pont azt meglátnia? Még most is tisztán emlékezett mindenre, ahogy Virágének arcára is, melyből nyilvánvalóvá vált, hogy nem ő rendezte meg így – a vörös tünde szintén megütközött, de inkább őrajta, aztán felvéve (s azóta le sem téve) Égbolt Sikló alakját, ő is megtekintette a rettenetes sorsot.
Az ösvény egyik örvényében ő, az anya elvette a csodát, elhallgattatta a tüneményt, megölte négyéves forma kislányát.
Ilyenkor a legjobb azzal nyugtatgatni magunkat, hogy ennek bizonyára így kell majd lennie, minden jó okkal fog történni. Az önmegcsalás e formája meg is védte őt a kezdeti, ön- és közveszélyes állapotában, de aztán végül csak nem hagyta nyugodni. Szokás szerint megfutamodott, és alkut kötött, sejtve anélkül, hogy utána kérdezett volna: akárhogy is machinálnak ők ketten, ő ott, akkor, az igazságot látta, a jövőt: Ő vagy a hasonmása egyre megy, meg fog történni. Segítek, megteszem, légy szabad! – súgta a vele síró Vörös Angyal, ki ezek után nem sokkal felvette a Virágének nevet.
Égbolt Sikló pedig elhitte, hogy ezzel megszabadul sorsától.
Balga volt, s a dolog talán már helyrehozhatatlanná vált. Régi énje boldogan süllyedt volna vissza a tudatlanság, a beavatkozásra való képtelenség hitének posványába.
De ki mondta, hogy nem dacolhat a felsőbb hatalmakkal? Életösvény? Mi az egyáltalán?
Virágének szerint minden lehetséges. Egykori tanára szerint a világot, beleértve az összes máshonnant, a változás uralja, s ezt az annak fölébe kerekedni kísérlő vörös tündék bukása is igazolja.
Legyen hát ő a változás!
A mélységben egy nagyobb sziget úszott az égbolt alsó felén, egy darabka föld. Hirtelen a sok rögzíték béklyóvá változott, az ostoba madárjelmez nevetséges megtestesítőjévé lett a vágynak, amit itt soha el nem érhetett.
El kell innen ébredni, itt már nincs semmi; ellenben valahol, valószínűleg mélyebben egy lány, az ő lánya kiállt talán most is segítségért.
De hol? Ha tudná, akár az életveszélyes légbealvást is vállalná, csakhogy mielőbb elérhesse. Azonban semmiféle információval nem rendelkezett. Virágének tökéletesen elrendezett mindent, hálás uralkodóként gondoskodott szolgája zavartalan kikapcsolódásáról, az áldásos tudatlanságról. A vörös tünde a maga szabályai szerint ugyan, de tisztességesen játszott.
Égbolt Sikló egyszerűen nem talált rajta fogást – végül is egy sok száz (vagy az ő idővel dacoló erejével akár több ezer) éves, hatalmas varázslónőről volt szó! Legenda, Angyal, aki megtagadva Isten profán megkísértését, állhatatosságával túlélte népe holokausztját.
Ámde a tények azt igazolták, hogy az ő számításaiba is csúszhat hiba – hiszen azt már tisztázta magában, hogy Virágének csak jót akart neki, mikor a Édesálom jegyezte Rezervátumba zárta. Részéről nem lehetett tervben a kiébredése.
Kell egy róka! – hasított Égbolt Siklóba a felismerés, és mérlegelés nélkül zuhanórepülésbe kezdett.

2015. november 3., kedd

III. szakasz: Áldott állapotban 2.

Virágének reszketett, akár egy lázas nyárfalevél, és sem fizikailag, sem fejben, de még varázserejével sem bírt ez ellen tenni.
Bele sem gondolt, mikor nyugovóra hajtotta fejét (kétszeresen is hamis kifejezés, mert nem pihenni aludt el és idegesebb volt, mint valaha), hogy mi legyen az úti cél. Lejjebb – ennyi vezérelte csupán.
Lejjebb ébredve még szorosabban átfogta felhúzott térdeit, szemei égtek, de nem könnyeztek. Ösztöne elnyomva is figyelmeztette védtelenségére, de nagyon távol állt attól, hogy ilyen problémákkal foglalkozzon.
A legszörnyűbb az egészben, hogy a megoldás mindvégig ott volt, karnyújtásnyira sem. A kulcs, mely börtönbe zárta, benne élt, úgy, ahogy magzat nem élhet – a Lüktető formálta lány, a végső, mindennél fontosabb eszköz, valamint személyes kárhozata egyben.
Eszébe jutott, hogy annak idején, mikor végrehajtották a személycserét Égbolt Siklóval, átvett valamit – részint kényszerből, mely az eljárásból adódott, részint szándékosan, a hitelesebb szerepjátszásért –, mely arra sarkallta: hagyja a bajait, sodródjon, majd csak lesz valahogy – hiszen olyan még sosem volt, hogy ne lett volna… Ezt a felfogást, életérzést kereste most is, mert a többi út nem tűnt járhatónak, bár ez is legfeljebb csak úszhatónak tetszett.
Hogy csinálta a lány?
Hogy csinálná most?
Nem hogy, hanem mást! Lefoglalná magát! És ekkor, mintegy varázsütésre eljutott tudatáig az éhség ingere. Kapva kapott az alkalmon, majd a vártnál nehézkesebben feltápászkodott – nem tudta volna megmondani, mennyi ideje feküdt e pózba gémberedve.
Kicsivel később talált egy butácska, mit sem sejtő galambforma madarat; könnyed, távolról végzett kézmozdulatokkal törte ki nyakát, majd a céltalan sietségből kifolyólag egyszerre manuálisan és mágiával fosztotta meg tollazatától. Végül egy hangtalan igével lángra lobbantotta a légúszó öngyújtójának túl nedves, rosszul összerakott és -válogatott tűzrakást.
Egész szépen átsütötte, de a kis sikerből származó öröm éppen csak megrántotta szája szélét. Nyughatatlan türelmetlenségének egy megégetett ajak lett a következménye – nem számít, lassan úgyis vissza kéne alakulnia eredeti, vörös tünde formájára. Bár amíg meg nem szül, úgysem kockáztat meg egy ilyen komoly változást…
Még a közel egy perces fújás után is bőszen lihegett, miközben a következő falatot próbálta rágni, de az csak nem akart pépessé válni, pedig tökéletesen omlósra és ízesítés nélkül is elfogadhatóra sikeredett. Tipikusan olyan volt, mintha elment volna az étvágya, ugyanakkor hastájékról gyötrő éh követelte önmaga elveretését.
Keze letévedt az utolsó ébredéssel is gömbölydedebb pocakra, s hirtelen megvilágosodott: nem ő éhes!
De ennek nincs értelme… Anya és magzata ilyenkor lényegében egy, nincs olyan, hogy elkülönül az éhség… Hiszen az ő lánya…
Dehogyis az ő lánya!
Égbolt Sikló testét és sorsát vette át egy időre, hogy kihordhassa a lányt, s egyúttal annak korlátlan álmai révén eljussanak a Kárhozathoz. Két legyet egy csapásra. Egyébként is, ha ebben a tempóban zajlik minden, nem is olyan sokára meg fogja szülni, s alig kell majd nevelgetnie addig…
A kötődés elkerülhető!
Mennyire érezte, ahogy talán az ellenségei, a vándorok képesek ismeret hiányában sejteni az igazságot: ebből tévedés fog kisülni.
Tehát már elkezdődött? Talán már a fogantatás pillanatában kialakul a rettegett ősi kapocs? Valami biztosan történt. Hiszen…
Hiszen érezte Őt!
Épp kitört volna belőle a siránkozhatnék, mikor felkavarodott a gyomra saját magától. Ő a tettek embere. Ha baj van, ha tényleg megérezte a nem mindennapi lánya jelenlétét, kiről nem tudja magával elhitetni, hogy nem az ő gyermeke, akkor bizony cselekedni kell. Ő nem fogja elveszíteni a fejét és sodródni az árral! Ő nem Égbolt Sikló!
Meg fogja mutatni lányának – bánja is ő e toldalékot! – a szűkre szabott időben a legszebb, legérdekesebb helyeket; elmeséli, eldúdolja, amit lát, érez és tapasztal, mindent megad neki, ami csak tőle telik. Elképzelhetetlenül fog fájni, de e szörnyű helyzetet tudatosan szabadította magára, s az, hogy valami nem egészen a tervek szerint alakult, igazán elhanyagolható a célhoz, a téthez viszonyítva.
Márpedig ő, az egyik utolsó vörös tünde, helyt fog állni minden tekintetben.

2015. november 1., vasárnap

III. szakasz: Szélvédett helyeken 2.

Szanaszél egy vastag bot segítségével lábra kecmergett. Bájos ligeterdő vette körül, mely már-már édenkerti babérokra tört. Az egész lágyan mozgott, pedig szélcsend volt… Aztán ahogy tüzetesebben szemügyre vette, megállapította, hogy a különböző növények eltérő mértékben hajlonganak. A kisebbek jellemzően szaporábban, a nagyok komótos méltósággal csinálták.
Szinte káprázatnak tetszett az életben levés e megnyilvánulása. Meg kellett szoknia, de ezt két dolog is nehezítette: a kismillió fajtájú, a rendszer fenntartásán ügyködő rovar, valamint a színkavalkád. Az otthoni (Otthoni? Igaz e szó?), megszokott, zöld levélzet mellett itt legalább két vagy három másik alapszín is képviseltette magát, és akkor még nem beszéltünk a pompázatos virágokról. Párat felismert közülük – persze csak képekről, a légúszóknál nem tartották különösebben sokra őket. Némelyek hívogatóan, állati mozgékonysággal nyitogatták szirmaikat, mások teljesen átlagosan viselkedtek (azt a sajátos lengedezést nem számítva).
Noha viszonylag messzire elláthatott, Szanaszél egyáltalán semmi feltűnőt nem vett észre, tökéletesen homogén ligeterdőnek tűnt. Fogódzó híján találomra választott irányba tartott. Farkaséhes volt, de nehezen akaródzott neki megkopasztani azt a kevés ismert fát vagy bokrot, ami termést hozott. Egy-egy gyümölcsöt azért leszakított a műalkotás számba menő, szertelen tökély megtestesüléseiről, de nem tette jó szívvel, s ez a szájízét is megfanyarította.
Gyakran megállt, szervezete még bőven igényelte az extra pihenést, s erre nem is találhatott volna különb helyszínt. Általában fák tövébe heveredett, hogy ne kelljen teljesen elfeküdnie, s látnia az eget. Úgy érezte, napokat aludt így át, noha nem rémlett neki egy pillanatra sem sötétség.
Valamelyik félálomban töltött bóbiskolása közepette egyszer csak egy méhszerű állatkára lett figyelmes, amint ép lába felhúzott térdére telepedik. Hátulsó ízelt tagjain a pollenkosár csurig töltve – talán ő is megpihent a kemény munka után, mielőtt visszatér a kolóniájához. Neki legalább van hova. Ez utóbbi gondolatból ráadásul egy megkerülhetetlen kérdés származott: hogyan tovább?
Lábadozhat itt, ki tudja meddig… De aztán? Idővel persze illene haza… visszatérni (noha rettegett attól, hogy anyja már halott, hiszen nem tudta, eleinte mivel van dolga, mikor vérző fiát ápolta…). De ez meg arra hívta fel újfent a figyelmét, hogy van itt egy komoly rejtély: miért él még? Még csak gubók sem dagadoztak rajta… Bár néhány korábban felhasadhatott a gennyszagú ruhából ítélve…
Ilyet csakúgy nem él túl senki. A fantazma-pestisnek nincs ellenszere. Neveltetéséből adódóan pedig nem hitt a csodákban.
Bár ő most már vándor, akárcsak apja, ahogy anyja mondta, nem igaz?
Feltápászkodás előtt óvatosan mocorgott, hogy ne lepje, vagy ijessze meg a méhet. A rovar kényelmesen megfordult, és terhétől nehézkesen tovaszállt. Szanaszél nem irigyelte röptét, ellenkezőleg: élvezte, hogy a puha, fűvel borított földre kényszerült a rideg, kongó lemezjárdák után, és sehol egy sárkány, vagy sikló, ami felemelhetné oda, ahová nem való.
Ügyelve a már kiválasztott irányra sántikált a gondozást hamisan sejtető, csodás ligetben. Továbbra sem talált semmi különöset, vagy legalább egy farönköt, egy földből kimeredő sziklát, vagy bármi megjegyezhetőt. Egészség és békés élet mindenütt. Van itt egyáltalán olyan, hogy tápláléklánc?
Egyszer csak haragos zümmögés ütötte meg a fülét. Miután megkerült egy bokrot, nagyon megörült a különös és egyikük révén igen rusnya látványnak – egy kisebb csapat vörös-sárga csíkos rovar valami egészen nem e világba illővel kötözködött.
Már e rövid látogatása során is megjegyezhetetlen számú rovarfajjal találkozott, Szanaszél mégis szinte biztos volt benne, hogy amire most bukkant, az nem idevalósi. Az itteniek mind szépek és kecsesek, bolyhosan szőrösek, esetleg simák, de pompázatosan fényesek voltak. És kicsik. Határozottan kisebbek, mint az általa eddig bárhol is látottak. Ez meg… Kész szörnyeteg!
Az ízeltlábú furcsaság valami légyféle lehetett. Hatalmas, mélyvörös összetett szemei adták fejfelületének közel felét. Egy pár fogazott rágószervvel rendelkezett, ezek fölött egy másik, csőszerű, csöpögő szájszervvel is bírt. Tora tömzsi, szinte csökevényes, és hajlott, mintha a kövér potroh súlya görbítené meg. Ez utóbbi különösen gusztustalan volt sötét, csillogó színeivel, ahogy félig átlátszva engedett (sajnos) betekintést a belső szervek meglepően szapora játékába. És ahogy lüktetett! A szelvények egyszerre több helyen csúsztak össze, aztán majd, közöttük nyálkás, átlátszó anyag síkosított, vagy csak szivárgott ki… A potroh vége nedvesen csillogott, s egy sötét csepp nőtt ki belőle.
S ha ez nem lenne elég, az egész légy tiszta szőr volt; meg lehetett különböztetni egy inkább közelről kivehető, sűrű, vékony szálú alapot és a nagy, merev, szinte tüske számba menőeket. Utóbbiak még Szanaszél testén is otrombán festettek volna!
A támadók (az elkövetkezendő rövid időre, míg szerepük lesz, nevezzük őket kezdő rovarászhoz illően darazsaknak) egyre szemtelenebbül kóstolgatták a sokkal termetesebb távoli rokont. Valahányszor a légy apró szárnyaival és potroh mozgásával megpróbált felemelkedni az ágról, a lényegesen fürgébb darazsak egyből lecsaptak rá, belekapaszkodtak lábaiba, szárnyaiba, s addig ráncigálták, míg vissza nem tottyant.
A légy egy idő után mintha kezdett volna beletörődni sorsába, s hagyta, hadd közelítsék meg, harapjanak bele (úgy tűnt, nem igazán tudnak valódi kárt tenni benne), esetleg ízleljék meg teste különféle nedveinek zamatát.
Szanaszél megkerülte a társaságot, s ahogy belépett a légy széles látómezejébe, az rögtön megmoccant, s onnantól fogva folyamatosan követte mozgásával az ő mozgását.
A férfi azon tűnődött, hogy van-e értelme bevonni az erkölcsöt a döntésbe, egyáltalán van-e itt neki, önmagának dolga. A megsegítés mellett szólt, hogy a légy nyilvánvalóan akarata ellenére várakozott a faágon. De ha meg akarnák ölni, miért nem teszik meg most azonnal? Talán ez egyfajta kapcsolatfelvétel – ami igazolná Szanaszél sejtését a légy nem evilági származását illetően.
Ezalatt az egyik darázs a szívóka végéhez settenkedett, egy darabig „szaglászott” körülötte, majd szinte a semmiből belemart, éles csáprágói közé fogva a légy „száját”. A gyámoltalan óriás hasztalan dobálta magát, a hajlékony és erős darázs csak nem eresztette, a légy máskülönben masszívnak kinéző rágószerveivel ügyetlenül próbálta lerángatni, fáradozásait azonban nem sok siker koronázta.
Szanaszél már épp közbeavatkozott volna, keze meg is indult a csetepaté irányába (hogy pontosan mi célból, az mondjuk kérdéses), mikor az egyik darázs rárepült karjára és egyazon lendülettel bele is vágta fullánkját. A fiatal vándor éktelen, ezen édeni helyen különösen szégyentelen szitkozódásba kezdett, majd kihasználva bőrruhái részleges védelmét, kézzel, bottal, lábbal csapkodta, ütötte, taposta az agresszív fenevadakat. Egészen vérszemet kapott. Noha sohasem volt az erőszak híve – mely filozófia mindig pontosan addig tartott míg őt, vagy egy szerettét nem érte bántalom, mert olyankor viszont könnyen átesett a ló túloldalára –, ám most e halált nem ismerő helyen, az eddig békés erdőjáró körül összezúzott, döglődő darázstestek hevertek.
A légy pontosan Szanaszél felé fordult, s egy kis csepp gyomortartalmat öklendezett fel.