Virágének reszketett, akár egy lázas nyárfalevél, és sem
fizikailag, sem fejben, de még varázserejével sem bírt ez ellen tenni.
Bele
sem gondolt, mikor nyugovóra hajtotta fejét (kétszeresen is hamis kifejezés,
mert nem pihenni aludt el és idegesebb volt, mint valaha), hogy mi
legyen az úti cél. Lejjebb – ennyi vezérelte csupán.
Lejjebb
ébredve még szorosabban átfogta felhúzott térdeit, szemei égtek, de nem
könnyeztek. Ösztöne elnyomva is figyelmeztette védtelenségére, de nagyon távol
állt attól, hogy ilyen problémákkal foglalkozzon.
A
legszörnyűbb az egészben, hogy a megoldás mindvégig ott volt,
karnyújtásnyira sem. A kulcs, mely börtönbe zárta, benne élt, úgy, ahogy magzat
nem élhet – a Lüktető formálta lány, a végső, mindennél fontosabb eszköz,
valamint személyes kárhozata egyben.
Eszébe
jutott, hogy annak idején, mikor végrehajtották a személycserét Égbolt
Siklóval, átvett valamit – részint kényszerből, mely az eljárásból adódott, részint
szándékosan, a hitelesebb szerepjátszásért –, mely arra sarkallta: hagyja a
bajait, sodródjon, majd csak lesz valahogy – hiszen olyan még sosem volt, hogy
ne lett volna… Ezt a felfogást, életérzést kereste most is, mert a többi út nem
tűnt járhatónak, bár ez is legfeljebb csak úszhatónak tetszett.
Hogy
csinálta a lány?
Hogy
csinálná most?
Nem
hogy, hanem mást! Lefoglalná magát! És ekkor, mintegy varázsütésre
eljutott tudatáig az éhség ingere. Kapva kapott az alkalmon, majd a vártnál
nehézkesebben feltápászkodott – nem tudta volna megmondani, mennyi ideje feküdt
e pózba gémberedve.
Kicsivel
később talált egy butácska, mit sem sejtő galambforma madarat; könnyed,
távolról végzett kézmozdulatokkal törte ki nyakát, majd a céltalan sietségből
kifolyólag egyszerre manuálisan és mágiával fosztotta meg tollazatától. Végül
egy hangtalan igével lángra lobbantotta a légúszó öngyújtójának túl nedves,
rosszul összerakott és -válogatott tűzrakást.
Egész
szépen átsütötte, de a kis sikerből származó öröm éppen csak megrántotta szája
szélét. Nyughatatlan türelmetlenségének egy megégetett ajak lett a
következménye – nem számít, lassan úgyis vissza kéne alakulnia eredeti, vörös
tünde formájára. Bár amíg meg nem szül, úgysem kockáztat meg egy ilyen komoly
változást…
Még
a közel egy perces fújás után is bőszen lihegett, miközben a következő falatot
próbálta rágni, de az csak nem akart pépessé válni, pedig tökéletesen omlósra
és ízesítés nélkül is elfogadhatóra sikeredett. Tipikusan olyan volt, mintha
elment volna az étvágya, ugyanakkor hastájékról gyötrő éh követelte önmaga
elveretését.
Keze
letévedt az utolsó ébredéssel is gömbölydedebb pocakra, s hirtelen
megvilágosodott: nem ő éhes!
De
ennek nincs értelme… Anya és magzata ilyenkor lényegében egy, nincs olyan, hogy
elkülönül az éhség… Hiszen az ő lánya…
Dehogyis
az ő lánya!
Égbolt
Sikló testét és sorsát vette át egy időre, hogy kihordhassa a lányt, s egyúttal
annak korlátlan álmai révén eljussanak a Kárhozathoz. Két legyet egy csapásra.
Egyébként is, ha ebben a tempóban zajlik minden, nem is olyan sokára meg fogja
szülni, s alig kell majd nevelgetnie addig…
A
kötődés elkerülhető!
Mennyire
érezte, ahogy talán az ellenségei, a vándorok képesek ismeret hiányában sejteni
az igazságot: ebből tévedés fog kisülni.
Tehát
már elkezdődött? Talán már a fogantatás pillanatában kialakul a rettegett ősi
kapocs? Valami biztosan történt. Hiszen…
Hiszen
érezte Őt!
Épp
kitört volna belőle a siránkozhatnék, mikor felkavarodott a gyomra saját
magától. Ő a tettek embere. Ha baj van, ha tényleg megérezte a nem mindennapi
lánya jelenlétét, kiről nem tudja magával elhitetni, hogy nem az ő gyermeke,
akkor bizony cselekedni kell. Ő nem fogja elveszíteni a fejét és sodródni az
árral! Ő nem Égbolt Sikló!
Meg
fogja mutatni lányának – bánja is ő e toldalékot! – a szűkre szabott időben a
legszebb, legérdekesebb helyeket; elmeséli, eldúdolja, amit lát, érez és
tapasztal, mindent megad neki, ami csak tőle telik. Elképzelhetetlenül fog
fájni, de e szörnyű helyzetet tudatosan szabadította magára, s az, hogy valami
nem egészen a tervek szerint alakult, igazán elhanyagolható a célhoz, a téthez
viszonyítva.
Márpedig
ő, az egyik utolsó vörös tünde, helyt fog állni minden tekintetben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése