III. szakasz: Szélvédett helyeken 2.

Szanaszél egy vastag bot segítségével lábra kecmergett. Bájos ligeterdő vette körül, mely már-már édenkerti babérokra tört. Az egész lágyan mozgott, pedig szélcsend volt… Aztán ahogy tüzetesebben szemügyre vette, megállapította, hogy a különböző növények eltérő mértékben hajlonganak. A kisebbek jellemzően szaporábban, a nagyok komótos méltósággal csinálták.

Szinte káprázatnak tetszett az életben levés e megnyilvánulása. Meg kellett szoknia, de ezt két dolog is nehezítette: a kismillió fajtájú, a rendszer fenntartásán ügyködő rovar, valamint a színkavalkád. Az otthoni (Otthoni? Igaz e szó?), megszokott, zöld levélzet mellett itt legalább két vagy három másik alapszín is képviseltette magát, és akkor még nem beszéltünk a pompázatos virágokról. Párat felismert közülük – persze csak képekről, a légúszóknál nem tartották különösebben sokra őket. Némelyek hívogatóan, állati mozgékonysággal nyitogatták szirmaikat, mások teljesen átlagosan viselkedtek (azt a sajátos lengedezést nem számítva).

Noha viszonylag messzire elláthatott, Szanaszél egyáltalán semmi feltűnőt nem vett észre, tökéletesen homogén ligeterdőnek tűnt. Fogódzó híján találomra választott irányba tartott. Farkaséhes volt, de nehezen akaródzott neki megkopasztani azt a kevés ismert fát vagy bokrot, ami termést hozott. Egy-egy gyümölcsöt azért leszakított a műalkotás számba menő, szertelen tökély megtestesüléseiről, de nem tette jó szívvel, s ez a szájízét is megfanyarította.

Gyakran megállt, szervezete még bőven igényelte az extra pihenést, s erre nem is találhatott volna különb helyszínt. Általában fák tövébe heveredett, hogy ne kelljen teljesen elfeküdnie, s látnia az eget. Úgy érezte, napokat aludt így át, noha nem rémlett neki egy pillanatra sem sötétség.

Valamelyik félálomban töltött bóbiskolása közepette egyszer csak egy méhszerű állatkára lett figyelmes, amint ép lába felhúzott térdére telepedik. Hátulsó ízelt tagjain a pollenkosár csurig töltve – talán ő is megpihent a kemény munka után, mielőtt visszatér a kolóniájához. Neki legalább van hova. Ez utóbbi gondolatból ráadásul egy megkerülhetetlen kérdés származott: hogyan tovább?

Lábadozhat itt, ki tudja meddig… De aztán? Idővel persze illene haza… visszatérni (noha rettegett attól, hogy anyja már halott, hiszen nem tudta, eleinte mivel van dolga, mikor vérző fiát ápolta…). De ez meg arra hívta fel újfent a figyelmét, hogy van itt egy komoly rejtély: miért él még? Még csak gubók sem dagadoztak rajta… Bár néhány korábban felhasadhatott a gennyszagú ruhából ítélve…

Ilyet csakúgy nem él túl senki. A fantazma-pestisnek nincs ellenszere. Neveltetéséből adódóan pedig nem hitt a csodákban.

Bár ő most már vándor, akárcsak apja, ahogy anyja mondta, nem igaz?

Feltápászkodás előtt óvatosan mocorgott, hogy ne lepje, vagy ijessze meg a méhet. A rovar kényelmesen megfordult, és terhétől nehézkesen tovaszállt. Szanaszél nem irigyelte röptét, ellenkezőleg: élvezte, hogy a puha, fűvel borított földre kényszerült a rideg, kongó lemezjárdák után, és sehol egy sárkány, vagy sikló, ami felemelhetné oda, ahová nem való.

Ügyelve a már kiválasztott irányra sántikált a gondozást hamisan sejtető, csodás ligetben. Továbbra sem talált semmi különöset, vagy legalább egy farönköt, egy földből kimeredő sziklát, vagy bármi megjegyezhetőt. Egészség és békés élet mindenütt. Van itt egyáltalán olyan, hogy tápláléklánc?

Egyszer csak haragos zümmögés ütötte meg a fülét. Miután megkerült egy bokrot, nagyon megörült a különös és egyikük révén igen rusnya látványnak – egy kisebb csapat vörös-sárga csíkos rovar valami egészen nem e világba illővel kötözködött.

Már e rövid látogatása során is megjegyezhetetlen számú rovarfajjal találkozott, Szanaszél mégis szinte biztos volt benne, hogy amire most bukkant, az nem idevalósi. Az itteniek mind szépek és kecsesek, bolyhosan szőrösek, esetleg simák, de pompázatosan fényesek voltak. És kicsik. Határozottan kisebbek, mint az általa eddig bárhol is látottak. Ez meg… Kész szörnyeteg!

Az ízeltlábú furcsaság valami légyféle lehetett. Hatalmas, mélyvörös összetett szemei adták fejfelületének közel felét. Egy pár fogazott rágószervvel rendelkezett, ezek fölött egy másik, csőszerű, csöpögő szájszervvel is bírt. Tora tömzsi, szinte csökevényes, és hajlott, mintha a kövér potroh súlya görbítené meg. Ez utóbbi különösen gusztustalan volt sötét, csillogó színeivel, ahogy félig átlátszva engedett (sajnos) betekintést a belső szervek meglepően szapora játékába. És ahogy lüktetett! A szelvények egyszerre több helyen csúsztak össze, aztán majd, közöttük nyálkás, átlátszó anyag síkosított, vagy csak szivárgott ki… A potroh vége nedvesen csillogott, s egy sötét csepp nőtt ki belőle.

S ha ez nem lenne elég, az egész légy tiszta szőr volt; meg lehetett különböztetni egy inkább közelről kivehető, sűrű, vékony szálú alapot és a nagy, merev, szinte tüske számba menőeket. Utóbbiak még Szanaszél testén is otrombán festettek volna!

A támadók (az elkövetkezendő rövid időre, míg szerepük lesz, nevezzük őket kezdő rovarászhoz illően darazsaknak) egyre szemtelenebbül kóstolgatták a sokkal termetesebb távoli rokont. Valahányszor a légy apró szárnyaival és potroh mozgásával megpróbált felemelkedni az ágról, a lényegesen fürgébb darazsak egyből lecsaptak rá, belekapaszkodtak lábaiba, szárnyaiba, s addig ráncigálták, míg vissza nem tottyant.

A légy egy idő után mintha kezdett volna beletörődni sorsába, s hagyta, hadd közelítsék meg, harapjanak bele (úgy tűnt, nem igazán tudnak valódi kárt tenni benne), esetleg ízleljék meg teste különféle nedveinek zamatát.

Szanaszél megkerülte a társaságot, s ahogy belépett a légy széles látómezejébe, az rögtön megmoccant, s onnantól fogva folyamatosan követte mozgásával az ő mozgását.

A férfi azon tűnődött, hogy van-e értelme bevonni az erkölcsöt a döntésbe, egyáltalán van-e itt neki, önmagának dolga. A megsegítés mellett szólt, hogy a légy nyilvánvalóan akarata ellenére várakozott a faágon. De ha meg akarnák ölni, miért nem teszik meg most azonnal? Talán ez egyfajta kapcsolatfelvétel – ami igazolná Szanaszél sejtését a légy nem evilági származását illetően.

Ezalatt az egyik darázs a szívóka végéhez settenkedett, egy darabig „szaglászott” körülötte, majd szinte a semmiből belemart, éles csáprágói közé fogva a légy „száját”. A gyámoltalan óriás hasztalan dobálta magát, a hajlékony és erős darázs csak nem eresztette, a légy máskülönben masszívnak kinéző rágószerveivel ügyetlenül próbálta lerángatni, fáradozásait azonban nem sok siker koronázta.

Szanaszél már épp közbeavatkozott volna, keze meg is indult a csetepaté irányába (hogy pontosan mi célból, az mondjuk kérdéses), mikor az egyik darázs rárepült karjára és egyazon lendülettel bele is vágta fullánkját. A fiatal vándor éktelen, ezen édeni helyen különösen szégyentelen szitkozódásba kezdett, majd kihasználva bőrruhái részleges védelmét, kézzel, bottal, lábbal csapkodta, ütötte, taposta az agresszív fenevadakat. Egészen vérszemet kapott. Noha sohasem volt az erőszak híve – mely filozófia mindig pontosan addig tartott míg őt, vagy egy szerettét nem érte bántalom, mert olyankor viszont könnyen átesett a ló túloldalára –, ám most e halált nem ismerő helyen, az eddig békés erdőjáró körül összezúzott, döglődő darázstestek hevertek.

A légy pontosan Szanaszél felé fordult, s egy kis csepp gyomortartalmat öklendezett fel.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!