III. szakasz: Folyásirány 2.

Égbolt Sikló kirántotta csuklói hanyag, de annál ügyesebb mozdulatával a szárnyvégi pengéket – a lőfegyverek korában inkább jelképes harcértékkel bíró, ám mégis sokat használt, presztízs-fegyverzetet. Először az egyik, majd a másik oldallal hasított a levegőbe, majd mit sem törődve a csökkenő magassággal, szabdalta tovább a képzeletét.

Mikor percekkel később felfeküdt egy kényelmes termikre, még mindig szitkozódott, bár a lihegéstől ez sem volt az igazi. Virágének vérét akarta ontani, hitt benne, hogy szemrebbenés nélkül el tudná venni egykori mentora életét.

Megmentőjéét.

Nélküle minden valószínűség szerint öngyilkossággal, azon belül is jó eséllyel a leggyávább módon, túladagolással végződött volna egyébként vitathatatlanul nehéz sorsa. Milyen naiv volt akkoriban! Sebezhető. Túlságosan is… Hiszen annyira jók voltak együtt! Ki ne dőlt volna be… Átverte egyáltalán? Virágének elvitte magával, elvonva figyelmét megoldhatatlannak tetsző gondjairól, feloldhatatlannak mutatkozó belső ellentmondásairól. Ő pedig cserébe átadta neki lénye egy részét, a benne élő teremtő képzeletet, mely fölött akár a tényleges irányítást is átvehette volna a vörös tünde – de erre nagyon ritkán került sor, Virágének nem használta ki. Jelen volt persze – ez a mágiájával járt, s mellkasa közepén egy állandó, csiklandozó bizsergés formájában tudatott magáról. Nem zavaró, csak akkor érezte, ha rákoncentrált. S legalább az üresség legszorongatóbb pillanataiban is vele volt.

Mikor is veszett ki belőle? Talán amikor a Rezervátumban megvédte a rókát és saját magát? Pedig ott még nem akarta feltétlenül meggyilkolni, csak ha nem hagy más választást és nem tesz le a gyerekről. De tény, hogy szándékaik ekkor ellenpólusokká lettek. Vagy később, Szanaszél halálhírekor hagyta el Virágéneket? Esetleg mikor megtudta, hogy legjobb barátját, fogadott testvérét sem láthatja már többé? Könnyű most eseményeket találni, de tényleg csak ennyi lenne? A hatalmas, el nem kárhozott, ezáltal Angyalként emlegetett vörös tünde ereje ennyivel kijátszható lenne?

Hiszen ugyanez az erő tartotta a helyükön a piramiskockákat, a népét, míg be nem következett a hírhedt összeomlás – mikor a rajtuk ütő vándorok okozta eszeveszett pánikban a kontrollját vesztett iszonytató erő felhasította az Akaratot, s alá kerülve mindannyian bezárattak – menekültek, de csak beljebb jutottak; életre és boldogságra vágytak hol csak sorvadást és gyötrelmet kaptak; hatalmukat akarták, s örökös szolgaság lett a végzetük.

Az Utolsó Szabad Vörös Tünde a kiszabadításukra tette fel életét és nem ismert akadályt. De hogy pontosan miként jött ő, egy árva légúszó lány a képbe, egyáltalán van-e köze (neki és a… lányának) a sok-sok éve készülő akcióhoz, erről Égbolt Siklónak mindössze halvány sejtelmei voltak.

Ami biztos, hogy látta a gyermeket annak idején, mikor Virágének megmutatta neki az Életösvényt – mely inkább egy tenger-széles folyamhoz hasonlított, egyirányú sodrásra, mely olyan sok mindent foglal magába, hogy nem látni át a túloldalra. Megmerítkezett benne, hogy ezáltal betekintést nyerjen a dolgok véghetetlenségébe – hogy életében először valóban elámuljon.

Aztán az ámulat hanggá, kislányos, talán sosem hallott sikollyá változott. Vajon miért kellett azt, pont azt meglátnia? Még most is tisztán emlékezett mindenre, ahogy Virágének arcára is, melyből nyilvánvalóvá vált, hogy nem ő rendezte meg így – a vörös tünde szintén megütközött, de inkább őrajta, aztán felvéve (s azóta le sem téve) Égbolt Sikló alakját, ő is megtekintette a rettenetes sorsot.

Az ösvény egyik örvényében ő, az anya elvette a csodát, elhallgattatta a tüneményt, megölte négyéves forma kislányát.

Ilyenkor a legjobb azzal nyugtatgatni magunkat, hogy ennek bizonyára így kell majd lennie, minden jó okkal fog történni. Az önmegcsalás e formája meg is védte őt a kezdeti, ön- és közveszélyes állapotában, de aztán végül csak nem hagyta nyugodni. Szokás szerint megfutamodott, és alkut kötött, sejtve anélkül, hogy utána kérdezett volna: akárhogy is machinálnak ők ketten, ő ott, akkor, az igazságot látta, a jövőt: Ő vagy a hasonmása egyre megy, meg fog történni. Segítek, megteszem, légy szabad! – súgta a vele síró Vörös Angyal, ki ezek után nem sokkal felvette a Virágének nevet.

Égbolt Sikló pedig elhitte, hogy ezzel megszabadul sorsától.

Balga volt, s a dolog talán már helyrehozhatatlanná vált. Régi énje boldogan süllyedt volna vissza a tudatlanság, a beavatkozásra való képtelenség hitének posványába.

De ki mondta, hogy nem dacolhat a felsőbb hatalmakkal? Életösvény? Mi az egyáltalán?

Virágének szerint minden lehetséges. Egykori tanára szerint a világot, beleértve az összes máshonnant, a változás uralja, s ezt az annak fölébe kerekedni kísérlő vörös tündék bukása is igazolja.

Legyen hát ő a változás!

A mélységben egy nagyobb sziget úszott az égbolt alsó felén, egy darabka föld. Hirtelen a sok rögzíték béklyóvá változott, az ostoba madárjelmez nevetséges megtestesítőjévé lett a vágynak, amit itt soha el nem érhetett.

El kell innen ébredni, itt már nincs semmi; ellenben valahol, valószínűleg mélyebben egy lány, az ő lánya kiállt talán most is segítségért.

De hol? Ha tudná, akár az életveszélyes légbealvást is vállalná, csakhogy mielőbb elérhesse. Azonban semmiféle információval nem rendelkezett. Virágének tökéletesen elrendezett mindent, hálás uralkodóként gondoskodott szolgája zavartalan kikapcsolódásáról, az áldásos tudatlanságról. A vörös tünde a maga szabályai szerint ugyan, de tisztességesen játszott.

Égbolt Sikló egyszerűen nem talált rajta fogást – végül is egy sok száz (vagy az ő idővel dacoló erejével akár több ezer) éves, hatalmas varázslónőről volt szó! Legenda, Angyal, aki megtagadva Isten profán megkísértését, állhatatosságával túlélte népe holokausztját.

Ámde a tények azt igazolták, hogy az ő számításaiba is csúszhat hiba – hiszen azt már tisztázta magában, hogy Virágének csak jót akart neki, mikor a Édesálom jegyezte Rezervátumba zárta. Részéről nem lehetett tervben a kiébredése.

Kell egy róka! – hasított Égbolt Siklóba a felismerés, és mérlegelés nélkül zuhanórepülésbe kezdett.

Tovább ezen az ösvényen!

Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!