2015. október 11., vasárnap

II. szakasz: A csőszív hatalma 4.

Hamuvirág… Napsugárka… Holdviola… – rebegte a zsoldos, majd artikulálatlan, nehéz hörgések szaggatta hangok bugyogtak fel a torkából, aztán újrakezdte: – Napsugárka… Holdviola… Hamuvirág… – szavai sírásba fordultak. Fosmántot majdnem megmozdította az együttérzés, de eleve nehéz pozícióban volt. – Holdviola… Hamuvirág… – itt elakadt a lélegzete, Fosmánt úgy érezte, hallja a beállt csöndben saját szívverését, s attól félt, a bágyadt lüktetés rövidesen megszakad, ha nem ad az ember életjelet. – Napsugárka…
Így ment ez sokáig, Fosmánt bele is aludt. Rövid álmában méhecske volt, és sorra járta a hamuvirágokat, a napsugárkákat és a holdviolákat.
Üvöltésre ébredt.
– Elérek hozzátok!… Nem hagyom, hogy bántsanak titeket! Ne merészeljétek! – fenyegetődzött az ember, majd akkorát ordított, hogy szinte beleremegett a csarnok, s a hangok még hosszú másodpercekig küzdöttek az elenyészéssel szemben.
Hirtelen felült, ám teste nyomban meggondolta magát, mire a zsoldos visszahanyatlott, de karját még idejében kitette, behajlította ép lábát, majd vicsorogva a másikat is. Fel akart állni, de csak annyit ért el, hogy sebe egy részen felszakadjon. Hátrarogyott.
Ne csináld, emberfajú! – kérlelte magában a lendlégy, de már sejtette, hogy ennél több kell. Szerencsére pihent annyit, hogy talpra tudjon állni – tudatosan lüktettetni kezdte potrohát, hozzáhintázott szárnyaival, majd a megfelelő pillanatban egyik oldala előre megfeszített izmait kiengedve talpra lökte magát.
Az ember őt nézte, s elkínzott mosoly próbálkozott be arcizmainál, melyet Fosmánt nem tudott hova tenni. Végül visszadőlt a sziklának, s tovább figyelte a legyet, aki már látta rajta, fokozódó légzésén, hogy újabb roham közeleg.
Fosmánt felszívott egy adag, szinte morzsa állagú vért, mely már kezdett olyan jól esni, mint kell, aztán kóválygó fejét megerőltetve kifőzte, miből mennyire lehet szükség egy ekkora lény lenyugtatására.
Lerágott kétféle szőrt (ezeknél az újfajta állatoknál nem lehetett teljesen biztos az eredményben), melyekről egyébként tudta, hogy gondot jelenthetnek majd megkínzott emésztőrendszere hátsóbb traktusainak – neki csak a hatóanyag kellett, amit könnyen kioldott belőlük emésztőenzimektől sűrű gyomorsava. Kellett még moha és bizonyos belső szervekhez köthető mirigyek váladéka – szerencsére talált egy felhasogatott tetemet, amiből különösebb erőlködés nélkül kinyerhette utóbbit, ízre egész jó kombinációban. Ezek azonban csak előkészítették, illetve korlátozták a lényegi hatóanyagot: méreg kellett, olyan, ami paralizál, nyugtat, lassít, de anélkül, hogy súlyos járulékos károkat okozna. Csakhogy az itteni, alapanyagul szolgáló lények mind-mind gyilkolásra teremtettek.
Végül egy pókféleség mellett döntött – ha van köze az eredeti, természetben is előforduló változathoz, akkor ennek a mérge remélhetőleg okoz bénultságot… is.
Gyomrában gyorsan, nehogy saját magát üsse ki vele, kifőzte az elegyet, majd az ember felé vette az irányt. A zsoldos vérzése megint elállt, de nyöszörgött és mocorgott, félő volt, hogy bármelyik pillanatban tovább szakítja sebét.
Fosmánt a saját testével összemérhető nagyságú, vicsorogva szavakat formáló szájra ugrott-röppent.
– Szeretlek titeket… Sosem bocsájtom meg magamnak… Csak ezt az egyet higgyétek el nekem… és őrizzétek meg belőlem: szeretlek titeket…
Az ember magánkívül volt, állkapcsai úgy feszültek, mintha csikorgó fogait akarná összeroppantani. Fosmánt hasztalan piszkálgatta száját, nem tért magához. Megharapni nem akarta: hiába tűnt ez a legkézenfekvőbb megoldásnak, egyre jobban sajnálta a világán kívül ragadt, bűnbánó betolakodót. Végül a szempilláin tapicskolás vezetett sikerre.
A légy belenézett az ember egyik szemébe. Közelítőleg eddig is értett mindent, a benne lejátszódó érzelmi folyamatokat. Így viszont, elé tárulva, szinte letaglózta a fizikai fájdalommal, és az ezt messze túlszárnyaló, bűntudatból, önutálatból, féltésből táplálkozó pszichikai kínnal dacoló szeretet, ami ezt az apát családjához fűzte.
– Holdhamva… Virágsugár… Napviola…
A légy ritkán használt tulajdonneveket, neki is csak azért adták a Fosmántot, mert olykor küldönci feladatokat vállalt a látogatók és az Úrnő között. Családja… helyes egyáltalán ez a kifejezés? Anyjára még emlékezett is… de inkább csak a szagára. Apját sosem látta. Testvéreiből pedig annyi volt, hogy nem lehetett értelme túlgondolni a vérségi köteléket.
Vágyhat-e egyáltalán egy légy ilyesmire?
Hirtelen azt se tudta, mit csinál, mit keres itt; vagyis ott, egy ember arcán. Odakint kéne lüktetgetnie, dög és ürülék után kutatnia, este megpihennie, majd egy nap a fajfenntartás megszálló ösztönének engedelmeskednie…
Csakhogy ő Fosmánt, a lendlégy, kinek maga az Úrnő adott nevet!
Lehátrált a szájig, le sem véve összetett szemét az emlős fénytelenül csillogó látószervéről. Ütögetni kezdte a megint vicsorba zárt fogsort, mire az állkapocs lassan, remegve szétnyílt.
Fosmánt az utolsó cseppig beleeresztette a nyugtatót, melybe saját belső szerveiből is szakadtak darabok, s mindjárt hallotta a nyelés megtörténtét, párhuzamosan pedig érezte lábai alatt a bőr mozgását – anélkül is tudta, hogy odanézett volna: az ember elmosolyodott. Aztán légzése is lassult, szeme egyre üvegesedett, homályosult…
Fosmánt rádöbbent, hogy már alig látja a férfit. Valószínűleg túl sokáig tárolta magában az elegyet.
Nem baj. Legalább együtt nyugszanak meg. S ha hibázott, és nem hat, nem úgy hat a szer: hát együtt távoznak az élők sorából.