III. szakasz: Folyásirány 1.

Hát ennyit a hazatérésről, meg a küldetésről, hogy majd a szélhámos, őhelyette is gyilkolni kész Virágéneket elzavarja, és megmenti remélhetőleg meg sem fogant lányát. Csak a képzelete játszik vele, vagy tényleg oszlás bűzét érzi? Még ennyi idő elteltével sem passzolt a jól körülhatárolható, normál működés illataihoz, ellentétben e helyhez való viszonyával.

A légvár elvesztette maradék otthonosságát.

Égbolt Sikló bágyadtan poroszkált a kihalt utcákon, egy darabig hallgatta egy karbantartásért siránkozó gép panaszait, majd onnan is továbbállt. Az a kellemetlen gondolat költözött fejébe, hogy igazából már nem is akar találkozni senkivel.

A figyelmes IV-es Légvár megadja neki az esélyt az észrevétlen távozásra – szinte ahogy jött, olyan csöndesen és titokban is léphet le, fel nem zavarva a pusztulás állóvizét. Igaza volt egykori otthonának, de Égbolt Sikló úgy érezte, kötelességei vannak vele szemben. Csak úgy nem mehet el…

Dehogynem – biztosította agya legridegebb része, az, aminek szinte mindig igazat adott.

Most is hagyta, hadd cselekedjen.

A Lándzsa külső, szeles lépcsőspirálján tartott felfelé. Haját nem fogta össze, pedig a fertőző vér letisztítását sem végezte el az ilyenkor szükséges alapossággal. Unottan szedegette ki szeméből, orrából és szájából a szinte viharrá erősödő szél, a láthatatlan erő által mozgásra bírt hófehér tincseket, és közben arra gondolt, hogy mennyire fölösleges mindez.

Ez a gépszörnyeteg, ez a legekben úszkáló monstrum csupán élettelen anyag gazdái nélkül; kéretlen, otromba, már-már a szentségtelenség határait súrolja nagyra- és magasbavágyásával.

Lehet, hogy nem is kár érte?

Teljesen kifulladt, mire a legfelső nyílt emeletre ért fel, eggyel a siklók hasonló szintje fölé. Már régen nem volt semmi dolga egyszerű névrokonaival, pedig azelőtt, ha talált saját elveszettségére emlékeztető tanítványt, szívesen szárnyai alá vette a kezdő siklópilótát. Most, belegondolva egészen megdöbbent, hogy milyen sokuk előképzettségét segített megszerezni a siklókon, hogy készen álljanak a légúszók legkedvesebb eszközéhez: a következő, legszélesebb szinten tanyázó, nagyszerű sárkányokhoz.

Végigsimított az egyik összecsukott bőrszárny fodrain, majd megragadva a mennyezetről alálógatott jármű-öltözék egyik merevítőjét, leeresztette magát a padlóra. Majdnem olyan kellemesen hideg volt, mint lennie kell. Hirtelen eszébe jutott, hogy amikor még a kora kamaszkori, ostoba halálvágyával szórakoztatták egymást, itt szeretett volna meghalni (többek között). Itt, e hírhedt toronyban, ahol a sárkányok fészkelnek, ahol a szabadság e nagyra becsült eszközei várják, hogy valaki beléjük bújjon.

Vajon Szanaszél kapott szárnyakat, vagy csak lerúgta tehetetlen testét az a némber?

Öklei elfehéredtek, ahogy szorongatta a lelógó szárnyat, melynek függesztékei valahogy megadták magukat, s a sárkány a lányra zuhant. Mire nagy nehezen kidugta fejét a hártya alól, csak a falaktól takaratlan kék eget látta, meg néhány komótosan dolgára igyekvő felhőt.

Hát persze!

Közelítve az egykori gyorsaságot és ügyességet öltötte magára a sárkányt, futva állítva be szíjait; végül az utolsót, a derekára kerülő legszélesebbet ugrás közben csatolta be. A padlón maradt letargiája remekül illett a hátrahagyott, kiüresedett légvárhoz, őt magát pedig rögtön elkapta és magáévá tette a szél.

A legapróbb irányváltás is bizonyos fokig igénybe vette valamennyi izmát – így találták ki a sárkányt, hogy az alapvetően nem repülésre termett ember valamennyi felhasználható erejét és képességét bevetve, a lehető legjobban uralhassa a siklást.

Egyes izmai eltunyultak még az örökös vadászat mezein is; eleinte keresnie kellett őket, a megmozdításhoz szükséges utakat, de aztán szép lassan feléledtek, s Égbolt Sikló teljesen visszakapta legfontosabb szeletét egykori életének.

Mikorra teljesen átvette a csak a légáramlatoknak alárendelt irányítást, végre lett ideje körbetekinteni. Nyilván semmi olyan látnivaló nem akadt a Kékségben, amire a földre kényszerültek azt mondanák: na igen, ez valami! A légvárra inkább nem is figyelt, nem érezte magát odavalónak.

Mert ez a határtalanság volt az övé. Itt tudott csak kikapcsolni, nyugodtan szembenézni önmagával, úgy, hogy az ne kavarja fel, ne hozzon ki belőle szélsőséges indulatokat, hiszen itt semmi, így nehéz természetéből adódó nyűgjei sem többek egyszerű, megoldandó – és megoldható! –, de mindenekelőtt távoli feladatoknál.

Sokáig élvezkedett a levegőben, mígnem a légúszók legfontosabb szabálya/mondása mellett (miszerint „Ne ess Kékségbe!”) a másik gyakran elhangzó tolakodott be kéretlenül idilljébe, hiszen mindennek, még a madaraknak is fel kell töltekeznie.

Örökké nem maradhatsz a levegőben!

Égbolt Sikló korai légben töltött éveiben eljutott fizikai határaihoz e téren, s gyakran ellenőrizte is, hogy megvannak-e még. Most is kezdett éhes lenni, szomjúsága pedig már régen követelődzött. A szokatlan terheléstől izmai lázadoztak – együnk és pihenjünk, aztán majd újra nekivágunk! – javasolta idegesen testrészei konszenzusa.

Visszatérni? Összességében sehogy sem tűnt jó megoldásnak.

Talán követhetné Szanaszélt, kamaszkora másik nagy vágyát. Többé nem kellene földet érnie… Mennyit fantáziált egy zuhanásban eltöltött végelgyengülésről!

Lehunyt szemmel kiterjesztette szárnyait, ahogyan csak a legügyesebbek merik, rábízva magukat a le és fel érzetére, na meg persze a magas fokon uralt izmaikra. Mikor legközelebb, e meditációnak is beillő lebegés végén felnyitotta szemeit, sárgásvöröses fröccsenést pillantott meg az ég hatalmas vásznán. Az első gondolata a vér volt, a második pedig a kelletlen beismerés, hogy az nem lehet.

Egy úszó platformból szaladt fel egyre szétterjedve és görbülve, akár egy…

Jelzőrakéta.

Tökéletes – izgalmasabb, mint a böjtöléssel egybekötött halál, és határozottan jobbnak tűnik (jóformán valamennyi elképzelhető eshetőséggel együtt), mint a IV-es Légvár borzalma, mely még haláltusáját vívva sem kért őbelőle.

Közelítve a dolog valóban érdekesnek ígérkezett, mert a tompa fényű, meghajlott tornyok kopasz erdejéből, és a hasadékok tépázta vízszintes felületekből a Légrom bontakozott ki szemei előtt. Még a gyomra is görcsbe rándult, részint veszedelmesen ügyes sárkánypilóta barátja, fogadott testvére, részint pedig megszokásból, a régi kalandok emléke és a tiltás miatt. Az imádott, gyakran kísértett tiltott övezet, a tanulságnak szánt osztálykirándulások céljából közös erővel fenntartott platform. A légúszók utolsó egymás ellen vívott háborújának színhelye, a tragédiáé, melyért nem akadt olyan, ki könnyet ejtett volna: valamennyi résztvevő egyetértett abban, hogy e konfliktust maradéktalanul csakis így, a légvár és lakói pusztulásával lehetett lezárni; írmagostul kiirtva az eszmét, mely toborozta az álmodozókat, akik elvágytak innen, és mérgezték az egészséges szellemiséggel bírókat (és semmi esetre sem: megáldottakat). Pedig ennek szinte semmi köze nem volt a casus bellihez, ez csak amolyan konfliktust lezáró feszültséglevezetés volt a legirritálóbb láncszem kárára, mely végső harci cselekmény erkölcstelensége érdekes módon pont Égbolt Sikló számára bizonyult már egy kicsit soknak. De tényleg csak egy kicsit, semmi pszichiátriai kezelést nem igényelt.

Ő is azok közé tartozott, akik mind sűrűbben kóboroltak errefelé, miután sor került az ominózus osztálykirándulásra. Megihlette e kripta, feltöltötte az elmúlás és a pusztulás eme szentélye, s egy kis ideig könnyebben viselte a mindennapokat az élők között, s elég volt hosszabb távon arra is, hogy valahogy kihúzza, míg el nem jön érte a szőke herceg, fehér sárkányon – az pont nem jött, helyette viszont belépett az életébe a vörös tünde, a későbbi Virágének, s az ő minden elképzelhetőnél szörnyűbb történetei halálról és szenvedésről…

Neki ez kellett akkor, na és?

A jelzőrakéta füstje már majdnem teljesen elillant, de azért még be  tudta lőni, honnan küldték föl – már fakó foltjának tartásából is felismerte őt, s elgondolkozott azon, hogy barátja vajon rájön-e az ő siklásából, ki közelít.

A fiú nem moccant, ami az amúgy sem rózsás helyzeten túl további rosszat sejtetett, és úgy is lett: korai stádium – ami egy közelítőleg száz százalékos mortalitási aránnyal büszkélkedő kórnál nem sokat számít.

Égbolt Sikló a szél mellett a könnyeivel is küszködve kissé ügyetlenül érkezett meg egy törött, szemrehányóan az égre meredő, egykor hivalkodó toronyra. Jól tette, mert a fiú tébolyult tekintetéből valami nagyon is tudatos harag sütött felé.

– Menj innen! – kiáltotta élesen egykori legjobb barátja. – A te segítségedre nincs szükségem!

Égbolt Sikló meg sem rezzent, csak mellkasa járt szaporán. – Mi van a többiekkel? – próbált a viselkedéséről tudomást sem venni. – Elindultak segítségért?

– Volt olyan is – válaszolt mogorván a másik. – De neked mi dolgod itt? Ez a hely halott volt mielőtt idejöttem, és nemsokára ismét bevégzi itt minden élet.

Égbolt Sikló erre nem tudott mit felelni, annyi mindent akart mondani, de egyszerűen bennragadtak a szavak.

– Miért tetted? – szegezte neki a kérdést némi méregetés után a fiú. Alig volt vádló, fásult hangjából beletörődés búgott.

De mire gondolhat? Lehet, hogy rájött a személycserére? Máris elért a képzeletében is nehezen induló megváltáshoz, amire vár barátai részéről, mielőtt elválnak útjaik… ezúttal végleg… Bárcsak lemehetne hozzá!

Égbolt Sikló teljesen elérzékenyült, pedig nem akart.

– Elveszett voltam… és most már látom: gyenge is – mondta ki megszilárdítva hangját. – Kihasználtak, és én nem ellenkeztem. Tudatosan cselekedtem, és ezért nincs mentségem. Csakis rajtad áll, hogy megadod-e az esélyt, hogy elmagyarázzam, bátyó…

– Mégis… – a fiú érdes hangja elcsuklott. – Mégis mi a fenéről hadoválsz itt? Bevallod, hogy tudatosan csináltad, és még lehetőséget akarsz magyarázkodni?

– Azt hittem, ennyi jár! – kiabált le dacosan a lány összehúzott szemöldökkel. – Két barát… testvérek között csak van erre lehetőség!

– Barátok nem nyírják ki egymást, kislány. Testvérek meg pláne.

– Te-te… – hebegte Égbolt Sikló. – A tetves életem is odaadnám érted, te idióta! Csak nem akarod ezt az egészet a nyakamba varrni? – ordította most felháborodottan, és közben levetette magát, s alig sikerült palástolnia fájdalmát a keményre sikeredett földet éréstől. – Hogy láthattam volna előre? Annyi idősen…

– Megint mi a francot hordasz itt össze?! – tárta szét gubóktól éktelenkedő karját a fiú, majd eltakarta szemeit. – Elment az eszed… pedig én kaptam el a fantazma-pestised.

– Hogyhogy az enyémet?

– Te meg a nyavalyaföldi királyod. Ennyire viszketett, vagy mi?

Égbolt Sikló nem volt képes értelmes szavakat alkotni, viszont józan esze tiltása ellenére közelebb lépett.

– Mindenesetre igazán jó numera lehetett, ha megérte kiirtani a fél otthonod.

– Te nem… – lehelte a lány. – Te nem is tudtad…

– Ugyan mit? Mit kell még megtudnom így, a halálom előtt?

– Az nem… Az nem én voltam… hanem ő… Ő hozta el a királyt, mert tőle akart gyereket… Én… Én ezt nem tudtam… Vagyis így összerakva… Nem tudtam… Semmi rosszat nem…

Égbolt Sikló térdre rogyott.

– Hinned kell nekem!

– Kelj fel! – szólt rá fáradtan a fiú. – Menj, ameddig teheted! Itt már nem segíthetsz. Hogy igazad beszélsz-e, azt a lelkiismereteddel majd megdumáljátok. Ismerlek, Sikló, ha hazudtál, beledöglesz. – Önkéntelenül odanyúlt egy vékonyan felhasadó gubóhoz, aztán undorodva visszahúzta gennyes-véres kezét. – És most kérlek, hagyj magamra, hadd élvezzem a végső fantazmagóriáim kínálta örömöt!

– Annyira sajnálom – szipákolt a lány.

– Fölösleges, mert késő. Inkább csináld ki azt, aki ezért felel!

Tovább ezen az ösvényen!
Átvágnék a következő ösvényre!

Vissza az elágazáshoz!