2015. október 25., vasárnap

III. szakasz: Szélvédett helyeken 1.

Simogatták, ahogy szinte soha senki. A kéz langyos, olyan… pont jó, nem mint az a másik, ami hűvös, de legfőképp éles és sietős, amitől mindig az a benyomásunk támad: alig titkolandó készül valahova, fejben talán már máshol is jár. Ez viszont még csak nem is sürgetett: csendben csinálta.
Tökéletes folytatása álmainak, melyek legalább annyira kielégítették, mint felkorbácsolták vágyait; ugyanakkor ha el kéne döntenie, összességében hogy értékeli, a válasz teljesen egyértelmű volna: az utazás maga volt a csoda.
Őt akarta azóta, hogy elment. Most, hogy már a saját magában végbemenő változásokból kifolyólag és a látottak alapján kezdte egyre inkább megérteni őt, ez hatványozottan igaz volt.
A szél végül teljesen lecsendesedett – az itteni légáramlás nyugodtan vette tudomásul, hogy az őt kiváltó, akaratától független, valahol tehát isteni erők döntése alapján békében kell hagynia a világot.
Persze ez a szél – még ha oly gyöngéd – sem volt az övé, e hely sem az otthona. Csakhogy e tévképzetnek nem volt többé jelentősége.
Felszabadult és megszabadult.
Felült. Combján a kötés barnásvörös árnyalatot vette fel, bal karja pedig zsibbadt az alaktalan, hevenyészett gipszben. Sérülései jelentéktelen apróságoknak tűntek. Az önmagáért való, céltalan megállíthatatlanság tudata incselkedett vele: túlélte a túlélhetetlent, a kórt, mely mindent elvett, de közel annyit adott is.
De itt, most, a való életben édesapja nem volt vele, az ébredés után nem követte fiát. Pedig annyira a keblére szerette volna ölelni az öreg vándort! Hiszen látta, sőt szinte ő volt az, ténylegesen ő! És át is érezte a szenvedést, amit kiváltott belőle az a… róka! Nem sokat értett kettejük beszélgetéséből, de apja marcangoló bűntudatából neki is kijutott, majdnem megmételyezve a fantazma-pestis jutalmát, melyet életéért cserébe kapott…
Mellesleg ezt honnan tudta? Tudatlanul, de legfőképp zavartan zuhant a végső kékségbe, mely elhozta számára a halál előtti boldogságot: rég elveszett édesapját. Ebből még nem kellett volna, hogy rájöjjön, mi fojtja el életét.
Valami történt a vége felé, a tudás legalábbis akkorról származott…
Rémlett neki egy kanyar, mely szó szerint, közvetlenül megragadta és az ellenkező irányba rántotta, hogy közben eggyé váljon vele egy felfoghatatlanul gyors pillanat-tünemény erejéig. Mikor kiszabadult, újultan, ismét Szanaszélként ébredt. Ugyanakkor semmit sem tudott meg a benne lezajlott változásról.
Érdekes dolog. Hát még az, hogy a halál delíriumos kapujában megfordulva most él és virul.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése