2015. október 13., kedd

II. szakasz: Hívatlan édes álmok 4.

Egy hálószobába mentek át. A fal mellett a sarokban egyszemélyes gyerekágy bújt meg, míg a szoba legdominánsabb, középső részén franciaágy terpeszkedett.
A király annyit már persze tudott, hogy az alvásnak, annak minőségének vagy hosszának jelentősége nincs – most nem pihenni tértek: hangokat hallottak odakintről, sőt a szobákból is, Virágének pedig nem volt hajlandó kockáztatni. A Szükséges Rossz csak egykedvűen leeresztette kezét, és hagyta helyükre csúszni könyökpengéit – ha menni kell, hát menni kell.
Természetesen a király nem akart utána járni, mi lehet az, amitől Virágének berezelt, s örült, hogyha rájuk törne ez a… bármi, akkor a Szükséges Rossz fog megütközni vele, mialatt ők talán egérutat nyerhetnek.
Így képzelgett, miközben a nő, néhai szeretője befeküdt a nagyobbik ágyba. Elhidegültek egymástól, ez kétségtelen… de azért… Hát igen… Vannak tények…
A Szükséges Rossz rávigyorgott. Másfél fejjel magasabb volt a királynál, ő biztosan nem férne el kényelmesen a gyerekágyban. Mennyire lenne számára megalázó? A király szívesen megosztotta volna vele a véleményét akképpen, hogy Virágének mellé fekszik, sőt, akár még egy kis fizikai kontaktust is megenged magának, ugyanakkor be kellett ismernie, hogy semmilyen fronton sincs fölényben vele szemben; az ecsetkének, egyetlen fegyverének használata pedig a biztos halállal kecsegtetett. Ha jót akar magának (márpedig…), akkor csínján kell bánnia az ilyen… – bármilyen! – megnyilvánulásokkal…
De hát ez lényegében diplomácia – magyarul elegáns, kiszámított fenyegetődzés! Az országok között ragyogóan működik egészen addig, míg nem akar mindegyik fél nyílt háborút… Csakhogy olyankor a halállal dobálódzó döntéshozókkal szemtől szemben nem áll ott az ellenség, aki ráadásul egy osztagnak is elég fegyvert tart magánál…
A Szükséges Rossz megunhatta a dolgot, mert felsóhajtott, és széles mosollyal az arcán lépdelt hosszú lábain a kiságy felé, melyeket aztán elfeküdve fel is csapott a keretre.
A király ugyan nem tudta eldönteni, hogy ki győzött, ám némi megfoghatatlan sürgetést érezve ki a levegőből, azért csak elindult az őt megillető helyre, de a kopogtatás megállította. Két társa is egyből felült.
Megint kopogtak, de egy hangyányit követelődzőbben.
– Szabad – szólt ki kelletlenül Virágének.
A király egyszerre fordult meg a kitáruló ajtóval, s a látványra nehezen talált volna szavakat.
Egy kislány állt az ajtóban. Makulátlan, fodros ruhái tisztaságillatot árasztottak. Szemei tágra nyílva ittak be mindent és mindenkit – mintha még sosem látott volna semmit. Ez így önmagában talán nem is hangzik olyan különösnek, ám valamennyi jelenlévő érezte, hogy borzasztóan nem illik a Rémálom festette képbe.
– Ez ő – szűrte a szavakat fogai közt Virágének.
– Ki?! – esdekelt a király. Amikor elegáns sebességgel e szobába menekültek, ördögöket képzelt meg boszorkányokat, kísérteteket meg vérszopó vámpírokat… és mégis, ez valahogy rosszabb volt.
– Édesálom – válaszolt féltérdről, ugrásra készen Virágének. – Csak neki juthatnak eszébe ekkora marhaságok.
– Az ő teremtményei jellemzően annál veszélyesebbek, minél ártatlanabbnak tűnnek – jegyezte meg a Szükséges Rossz.
A kislány tett egy lépést befelé, mire a nő azonnal rárivallt: – Megállj, képzet! Nincs dolgod velünk, átutazók vagyunk. Nem Rémálom, és pláne nem Riad teremtett bennünket. – A közelebb érő Szükséges Rossz mintha ingatta volna a fejét. – A zsoldjukban sem állunk. Hagyj nekünk nyugtot, és már itt sem vagyunk!
A kislány hamar elvesztette az érdeklődését, s megindult a földbegyökerezett lábú király felé, mire a hosszú lábú Szükséges Rossz lépett kettejük közé. A lány leplezetlen ámulattal nézett fel rá, és mintha megvonta volna egyik szemöldökét…
A Szükséges Rossz fejmagasságban „X”-et formált alkarjaival, s e pózból úgy tette karba kezeit, hogy sikkantva csúsztak könyökpengéi a fémesen csattanós végállásba. Roppant hatásos volt.
– Ennyire komoly a dolog, Szúró? – kérdezte erőltetett kajánsággal Virágének. – Alábecsülted volna a helyzetet? Ez nem vall rád.
– Nem – mondta a Szükséges Rossz, és nagy levegőt vett, hogy aztán egész lassan kieressze, mint aki harc előtt rendezi önmagát. – Itt a gonosz képek felülfestésén túl nemigen történhet más – a béke határain belül.
– Mit akarsz ezzel? – kérdezte gyanakvóan a vörös tünde, pedig valószínűleg tudta már ő is, hiszen a király is megsejtette.
– Ez már több egyszerű határvillongásnál. Kitört a háború.
Virágének csak tátogott, és a fejét csóválta, de az nem segített.
– Éreztem, hogy van még valami a levegőben, de nem tudtam micsoda – magyarázott nyugodtan, félig magának a Szükséges Rossz. – Így persze minden világos. Versengés folyik az álmainkért. Mi úgyszólván a rossz felé készülünk, ez a dög pedig vagy nem akarja, és ezért nem is hagyja, hiszen azzal az ellenségét erősítjük; vagy belénk kapaszkodik, és módosítva az álomvágyásunkat, megtámadja úti célunk.
– Akkor öld meg!! – rikácsolta a hangjára lelő király.
– Ez egyszer rátapintottál a lényegre – dicsérte meg a Szükséges Rossz, s közben térdét felrántva, a mozdulat folytatásaként kilökte térdpengéjét. Milliméterekre vétette el az egyik kikerekedett szemet.
A kislány bömbölve földre csüccsent; arcáról elhúzott, véres keze látványa egy lélegzetvételnyi időre elcsendesítette, de csak hogy újult erővel sírhasson fel.
A király megrogyott a szörnyű félreértéstől, s kinyúlt az ártatlan gyermek felé, mire a Szükséges Rossz le sem véve szemét a kis sebesültről, oszlopokat megszégyenítő egyensúlyérzékről téve tanúbizonyságot, támadó lába talpával fellökte a férfit.
– Hiszen ő csak egy kislány! – ordította a király hisztérikusan.
A Szükséges Rossz szolid nevetést hallatott. – Egy ilyen egyszerű támadást nem vétenék el, kisember! Ez az agyafúrt képzet ráadásul arra vár, amire készülök. El akarja velem hitetni, hogy van időm megragadni a Célszentesítőt.
– Hihihihihi-hihi-hihihi.
A kislány ezzel felállt, leporolta fenekét, majd egy mozdulattal a vérrel együtt lesöpörte az arcát csúfító mély vágást.
– Ehhez fogható erővel bíró képzetet csak egyszer láttam, és azok az események… felértek egy háborúval… Ha e jelenés alapján azt mondod, kitört a háború, sajnos hinnem kell neked – értett egyet megkésve Virágének a Szükséges Rosszal, majd hozzátette: – Segítek.
– Megköszönném. Koronás ember, húzódj az ágyacskádba!
A király szégyenét feledve iszkolt a gyerekágyba.
A Célszentesítő pengéje felizzott, s a Szükséges Rossz már nyúlt is érte, a követhetetlen sebességű mozdulatot egyedül az előrevetődő lány gyorsasága közelíthette meg, ám ő nagyot puffanva láthatatlan akadályba ütközött, s a levegőben pörögve zuhant rá a lándzsáját maga elé rántó férfira.
– Erősebbnek hittelek, Vörös Angyal! – szúrt oda Szúró, miközben röhejesen hempergett és dulakodott a kisgyerekkel; küzdelmük így olyan volt, mint egy apuka és harcias lánykája játékbunyója.
– Gyengébb lettem – döbbent rá hitetlenkedő arcot vágva, előre tartott jobbjára meredve Virágének. – Valaki elhagyott.
– Menjetek, ha gondoljátok – lihegte beteges közönnyel a Szükséges Rossz.
– El tudsz bánni vele? – kételkedett a nő.
– Te csak azzal törődj…, hogy a megbeszélt helyen legyél… és várj… legalább…
– Három napig ott leszek.
– Nagylelkű vagy – A férfi vicsora vigyorba torzult. – Helyesen következtetek ebből arra, hogy igazat is mondasz?
– Igazat mondok – felelt dacosan a vörös tünde. – A küldetésemre esküszöm!
– Akkor –  pizsilövés!
A Szükséges Rossz a lándzsával együtt megpróbálta kihajítani a gyereket a sűrűn bordázott ablakon keresztül, de annak kis súlya nem bizonyult elégségesnek. A kislány feltápászkodott a vele kíméletlenül elbánó szilánkok közül, s értetlenkedve meredt a kezében maradt nyélre: míg ő repült, ellenfele puszta akaratával távolról levette róla a fénypengét.
A képzet egy csokor virággá változtatta a míves fadarabot, egy darabig gyönyörködött benne, majd óvatosan letette. Akkurátusan leporolta magát és olyan durcásan nézett a férfira, mintha az levágta volna kedvenc babája haját.
Virágének nem bámészkodott tovább, a kiságy felé rohant, s közben felkapott egy asztali ál-gyertyatartót.
– Szép… rémálmokat! – ezzel fejbe vágta a királyt, mert tudta, hogy úgysem bírna magától elaludni, míg a küzdők le nem rendezik nézeteltérésüket.