2015. október 27., kedd

III. szakasz: Áldott állapotban 1.

Most meg min gondolkodik?
De Virágének hiába kutatta magában a helyzetre rászabadítható, kívánt haragot. A kisember – e kontextusából kiragadva döbbenetesen jelentéktelenné alacsonyodó király –, akarata ellenére szánalmat keltett benne. Aránylag egyszerű darab, de nem elhanyagolható érdektelen múltja, sivár élete sem, mellyel sosem tudott megbékélni. Lehet sajnálni… De ennyi erővel kit nem?
Egyébként meg ez a békétlenség jelenthet valamit
Ekkor a lehető legmélyebb hangszínű ének mordult fel a távolban, nem is a fülével hallotta: szinte minden megmozdítható porcikája, testnedve rezonálni kezdett.
Mekkora potenciál lehet vajon ebben a kiélt királyban, ebben a megcsömörlött szerencsétlenben, vagy inkább: túlkoros gyermekben? Ha némi szerencsével rálel arra, amit nem csupán egyes szervei kívánnak, hanem ami kibontja őt, eljuttatja az elérhető csúcsok közé, ahol aztán már tényleg csak az egyénen múlik, mit hoz ki magából – mikor és melyik magaslatra hág fel.
Van érzéke ehhez, vagy csak zabálni és kefélni fog? Esetleg gyilkolni… – miután levágta a sárkányt bevágja a menyegző zsíros fogásait és végül gerincre vágja a megmentett jutalmat.
Ha tudná! Ha valaki szánt volna rá időt, és megmutatta volna neki, milyen lehetőségek veszik körül az álmodót! Bármi elérhető – ő maga is erre, egy lehetetlenségre tette föl az életét, képtelen angyalságát.
Márpedig valamit a király is érzett, hiszen már tudott annyira átébredni, hogy némi üggyel-bajjal, de egymaga utazzon, elég erős volt ahhoz is, hogy a bennfeledkezéstől megvédje magát. A dilemma feszítette arcizmai feszélyező grimasszá merevedtek, szemei az átlagosnál egy fokkal gyorsabban, feszülten és éberen jártak, pedig a Virágének kikényszerítette elszenderedés álomcsókjának helyét még mindig dörzsölgette feje kopaszodó búbján.
Végül is le a kalappal előtte, amiért nem veszik bele teljesen az újfajta, számára minden valószínűség szerint rendkívül érdekfeszítő tájba, melyet a nő is szívesen bebarangolt volna, ha az nem volna az ő állapotában túlontúl veszélyes. Na nem önmagára…
A távolban egy csapat óriás cammogott libasorban, egyszerre földre sújtó talpaik alig érezhetően megremegtették a földet, s e lassú alapra dörmögték a basszusnál is alább szóló, elnyújtott dalukat. Rejtett nagyszerűségéhez a nemrég átébredt páros fülei nem férhettek.
 A király az ütemre pislogva bámult utánuk, mellkasa szaporán mozgott, akár a fogantatáskor. Talán most éled újra, és leli meg önmagát. Hagyni kéne…? Virágének azonban úgy érezte, valami még hátra van. Így… helyes.
Talán a világ legfurcsább családja voltak, ráadásul a meg sem köttetett érdekházasságuk felbomlani készült, mielőtt közös lányuk megszülethetne.
A király szeme megint visszatért Virágének lágyan domborodó hasára. Minden bizonnyal teljesen triviális gondolatok kavarognak a fejében: Ilyen gyorsan? Ember egyáltalán? Ember lesz egyáltalán? És akkor most tényleg az ő lánya van odabent?
Na igen, lány. Az lesz, de ezt az apa valójában nem tudhatta. Ő még csak egy ördögi (nem hétköznapi) élet burkát láthatta.
Virágének rádöbbent, hogy mennyire hiányzik a mélyreható kutatás az apát illetően. Kéznél volt, s számos (zabi)gyereke alapján tudta, hogy kora ellenére is termékeny. De miként viszonyult csemetéihez? Királyként nyugodtan megtehette, hogy felnevelteti őket, és feléjük sem néz.
Virágének belefúrta sajátját, és ezzel rögzítette a férfi tekintetét. Burjánzó romlottságra lett figyelmes, mely nem is a lelkéből, vágyaiból származott, sokkal inkább a hosszan tartó elnyomás gerjesztette. Vagy talán Romlásnak, az eredeti, azóta dugába dőlt tervek mentén mégiscsak sikerült valamit alkotnia? Ebben lehet igazság, hiszen annak idején azt kérte Virágének Kárhozathoz juttatásáért cserébe, hogy amíg hatalmukban áll (neki és a Szükséges Rossznak), védjék meg az apát, a királyt. Mindketten számoltak vele, bár hogy a fogalom mit is akart pontosan, az Virágének számára is rejtély maradt. Más kérdés, hogy valószínűsítette: Romlás terve nem teljesedhetett ki, a minden lében kanál Ravaszdi tett róla.
De egy biztos: valami megindult a férfiban. Esetleg a vándor Szanaszél meggyilkolása tépte el a láncait?
De nem, ez nem jó kifejezés! E felszabadulás nem forradalom volt, vagy őrjöngő kitörés. Gonosz, átláthatatlan tömegként gomolygott, beleivódott a mozdulataiba, és csakúgy nyelte el a fényt a szemén keresztül – mely mégis csillogott, és ismételten letévedt Virágének hasára; s csak meredt rá, alig-alig pislogva…
Na neee!
Virágének annyira belebambult az elemzésbe, hogy csak későn vette észre (mintha megakadályozhatta volna!) a reszkető könnycseppet, mely mindjárt kibuggyan.
Hirtelen, mindenfajta latolgatást mellőzve vetette rá a királyra magát, és fonta át hosszú kezeivel, végül szájával belefojtotta szájába az értetlen nyögést.
Lassan és szenvedélyesen csókolództak.
Virágének szíve úgy zakatolt, hogy pillanatra megijedt, hogy ez árthat a babának. E buta gondolat mentén el is jutott a vélt megoldáshoz: a gyerek miatt tette?! Kompenzáció… De kinek is? Hiszen nem a magzatnak szánja, kit születése előtt megfoszt apjától és különben is arra nevel, hogy majd…
Vagy mégis?
Honnan erednek ezen gyönge gondolatok? Mindenét feltette eme szörnyű vár felhúzására a legmeredekebb hegyfokra. Fagyba és örökké zúgó, sötét viharba szúró tornyában már készen is állt a zárka: magában a falban, hová élve eltemetteti magát.
Az alattomos bűntudat azonban aláásta a rendíthetetlennek hitt alapozást. Az Ősanya szellemisége, melyet a legprofánabb módon, önként engedett be az életébe a Lüktető és magzata egyesítésével, megpendített egy húrt, mely lágyan, mégis erőteljesen zengett benne: az élet dala. Teljessé és így befogadhatóvá tette az óriások nagyon lassan halkuló énekét.
Virágének saját sorsára ismert a szomorúsághoz írt dalban. Valamennyi eddigi csata, halálos küzdelem, veszteség, vér és könny eltörpül és elpárolog a rá váró, legnagyobb, végső megmérettetés mellett – a Kárhozat megköveteli jussát.