2015. október 31., szombat

III. szakasz: Család 2.

Talán annak a beígért babának jobban örülnének, de hidd el, a lányaim tüneményesek, biztosan hamar megkedvelnek. – Fosmánt magánkívül volt a tenyerek alkotta lágy, meleg burokban, melyből csak úgy áradt a szeretet irányába. Valahogy így képzelte a számára soha meg nem adatott anyaméhet is.
– Megvannak. Ideje ébredni.
Fosmánt csőszívébe a tiszta, virágszagú rémület mart bele, a rettegés, hogy elveszik, megfosztják e mindenek feletti kötődéstől. De a következő néhány pillanatban érzései rossz illúzióként foszlottak a fénylő semmibe.
Virágszirmokkal telehintett, pihe-puha ágyban találta magát, a kezek közben lassan felnyíltak mellőle, s ő meglátta megmentőjét – mert nagyjából már tudta, mi történt: életében először átébredt, ezen, ismeretek hiányában komoly veszélyeket rejtő folyamatban segítette meg az ember. Az, akit a barlangban megmentett, az, aki most aggodalmasan figyelte őt, miközben meggyötört emésztőszerveivel sikertelenül próbált meg hálája jeléül egy kis gyomortartalmat felöklendezni. Mindegy is, mert a kitörő üdvrivalgás végül magával ragadta a férfit.
– Apúúúúúú!!
– Mi az ott?
– Apu-apu-apu!
– Hoztál valamit?
– Apuci, annyira hiányoztál!
– De undiii!
Felesége csak nézte könnybe lábadt szemmel.
– Ez a piciny teremtmény kétszer is – Fosmánt megrándult. – megmentette az életem. Ennek fényében beszéljetek róla!
A lendlégy szemügyre vette az egybegyűlteket a felkelő nap simogató fényében. Négy ember-nőstény magassági sorrendben. A legkisebb alig érte föl az ágyat, a legnagyobb kifejlettnek, korban a férfihez illőnek látszott. A kicsik haját külön-külön egyféle virág díszítette, míg az asszony valóságos csokor-koszorút viselt.
– Lányaim: Hamuvirág, Napsugárka és Holdviola – mutatta be őket egyenként az apa. – E sudár napraforgó, ki csupa illatos báj, kinek nevetése akár a gyöngyvirág, szerénysége pedig a hóvirágét idézi és múlja felül, nem más, mint feleségem, Csillagfürt.
Az asszony elmosolyodott, majd odabújt hozzá és legördülő könnyeivel kezdte áztatni a törött szkafander alatti piszkos felsőt.
– Nagyon féltem – vett nagy levegőt és erőt magán, elnyomva a sírást. – Rémálmaim voltak. Ez… – Megint visszaverte a sírást. –  Eddig nem kerülhetett rá sor, hogy elmondjam ezt neked, mert az ilyen álmok oly ritkák mifelénk; sosem hittem, hogy megtörténhet. Édesálom ezen mélyen nyugvó földjén ez nagyon rossz ómen.
A férfi magához húzta, csitította, csókolgatta.
– Lányaiddal nap mint nap jártuk a mezőket, hogy folyamatosan cserélhessük illatunk virágait, hogy mindig megtalálhassa kóbor lelked az otthonod. Minden hajnal első fénysugarával együtt mi is benéztünk az átébredő szobába, vajon visszatértél-e már.
– Visszatértem – mondta a férfi, és erősen fogva a vékony karokat eltartotta magától Csillagfürtöt, hogy mélyen a szemébe nézhessen. – És döntöttem: megbarátkozom az itteni, nyugalmasabb munkával egy olyan élet reményében, ahol nem kell többet hasonlónak kitennem benneteket. Beláttam, hogy nem való már nekem a zsoldoslét.
Ekkor már a lányok is hozzábújtak, miután segítettek a legkisebbnek felkecmeregni az ágyra. A csöppség csodálkozó pillantást vetett az apja tenyerén lassan lüktető testű Fosmántra. Őt nézte akkor is, miközben ölelte édesapját, mire a lendlégy nyugtalankodni kezdett, melyet azonban a férfi hangja azonnal megtört.
– Egy életre leteszem a fegyvert. Ebből a szkafanderből pedig virágcserepeket készítek, meg egy házikót annak, akinek az életemet és eljövendő boldogságomat köszönhetem – eléjük tartotta Fosmántot. – E légy odaadása, önzetlen szíve nélkül ma nem lehetnék itt, veletek. Szeretném, ha családtagként tekintenétek rá.