2015. október 7., szerda

II. szakasz: Vándorok vándora 3.

Erne mesélt.
Eleinte, Balszerencsén megesett kalandjai taglalásánál még félénken fejtette ki az izgalmasabb részeket, fordulatokat, ügyelve valamennyi szóra, amit paranoiája ellene felhasználhatónak ítélt.
Romlás nem szólt bele, legfeljebb csak biztatta, esetleg rá-rákérdezett egy-egy részletre – mint egy igazi, kíváncsi hallgató.
Ez persze nem csoda, hiszen elképesztő sztori volt – maga Erne sem tudott magának nem hízelegni ezzel kapcsolatban. Küzdeni egy eleve nehezen elérhető célért, miközben a világ fundamentuma akarja az ellenkezőjét – maradjunk annyiban, hogy nem egyszerű.
Aztán ahogy belejött a mesélésbe, előbányászta egy különös máshonnan történetét, ahol az anyaméhben töltött idő során valamennyien megismerik – amennyire ez ott, akkor, azon képességekkel lehetséges – saját sorsukat, születéstől a halálig. Furcsa, vagy inkább beteg tréfának hangzott egy ilyen hely létezése még most is, ahogy előadta. Az embereket kínzó déjà vu-k, a mélyre ásott végzetes tudás állandó jelenléte, fűszerezve egy csomó más, meghatározó történéssel, amelyek ideje, végkimenetele, esetleg megoldása végig ott van. Átlagosan minden második családba jut náluk egy megszállott, aki az ismeret megismerésére, sorsa fölötti irányítás megszerzésére áldozza életét. A többiek jellemzően megpróbálnak e sajátsággal együtt élni, de olyanok is akadnak, akik szektába szerveződnek, különleges képességüket megszemélyesítik, s egyfajta istenként, őrangyalként tekintenek a déjà vu-ikre.
A vándor beszélt még aztán a súlytalanság érzéséről (amit fogság ide vagy oda, Romlás sosem tapasztalhat meg… vagy legalábbis Erne ezt remélte). Vagy a szintén ehhez köthető űr mélységeiről, e másik, nehezen megismerhető irány véghetetlenségéről.
A légúszós (egyébként érdekes és kikívánkozó) történeteket taktikai okokból kerülte.
Aztán az ősidők, a meg nem tapasztalt, de azért általa különböző úton-módon viszonylag jól ismert kor következett volna, amikor még a testvérnépek éltek és virultak…
Erne itt megakadt. Talán épp ez az? Ezt akarja belőle kiszedni? Persze Romlás figyelmeztette, hogy ne agyaljon ilyeneken, mert csak magába bonyolódik – nyilván adja magát, hogy ez csupán trükk.
A róka vörös szemeibe nézett, melyek mintha veszítettek volna csillogásukból, s hunyorogva figyelték a semmit. Bezzeg ha tényleg az övé lenne a test, hogy olvashasson tekintetéből! De vajon egy fogalom megtestesülése is képes metakommunikációra? Ha igen, a szemeit csak nem tudná kordában tartani!
De mit mondjon? Persze csak amennyiben úgy dönt… De az biztos, hogy e téma mindenkit érdekel, s a jelek szerint senki nem rendelkezett róla komoly tudással; a mesék burjánztak, míg az igazság rejtve maradt a tömegek előtt.
Ha Romlás ezen tudásra szomjazik, akkor valóban jó helyen jár – Erne ugyanis tudott ezt-azt, egy keveset. Hiszen érintett volt. A vándorok és a vörös tündék – tudniillik – testvérnépekként kellett tekintsenek egymásra.
Valószínűleg tudna is szárnyalni, ahogy javasolta segítőkész ellenfele. Tudása alapján – ha érdekelték volna ilyesféle titulusok – szakértője, talán a legnagyobb élő tudója a témának. És nem jelzett ösztöne csapdát. Itt legalábbis nem.
Meséljen akkor?
Mi lenne, ha inkább Romlás mesélne?! Elvégre elég régóta rontja a máshonnanok levegőjét, elvileg jelen volt már akkoriban is. Persze ha átadná a szót, azzal nem követné a tanácsát, de milyen tanács az olyan, aminek végső indítékát álságos homály fedi?
– Szerinted mi történt a testvérnépekkel? – vetett véget a töprengésnek Erne.
– Hm-mhmm.
Lehet, hogy ennyivel túljártam az eszén, csúnyán és elegánsan, éppen a célba érés előtt? – Romlás továbbra sem szólt. – Egy szava sem lehet, nem voltak itt szabályok, csak ajánlások. Rajtad a sor, te undokság!
– Biztos, hogy ezt akarod? – a gondolat-szavakon túl átjött, hogy ha lenne mit, Romlás most megcsóválná a fejét. – Felajánlottam a visszakozást – ezt jól vésd az eszedbe!
– Mert?
– Így még jobban fog fájni a feletted aratott győzelmem.