2015. október 6., kedd

II. szakasz: Hívatlan édes álmok 3.

Az álmok mozgolódnak.
A király kelletlenül a Szükséges Rossz felé fordult. Minek jött ide? Annyival jobb volt, mikor eltűnve szem elől félrevonult valami távol eső szobába. Éles vonásai fény-árnyék határokat alkottak, szürke szeme ennek megfelelően hol sötét veremnek, hol csillogó ékkőnek tűnt. Bagolyszeme mindig ugyanúgy ragyogott.
Mozgolódnak? Mit akarhat ezzel? – Legyintett volna, ha mert volna. – Bolond!
Virágének másképp vélekedett: – Honnan veszed? – kérdezte érdeklődve.
– Neked nem kéne érezned, vörös tünde?
– Érzem. Te is képes vagy rá?
– Direkt módon nem. – Beljebb lépett, felemás tekintetét keresztülhordozta a szobán, s úgy tűnt, semmi nem köti le. – Tenni készültem egy kiruccanást lejjebb, Rémálom egyik bugyrába. Aztán…
– Hova?
– Balszerencsébe tartottam.
A nő megborzongott.
– Sosem értettem, miért menne oda valaki önszántából.
– Miért, mi van ott? – vetette közbe a király, mire sajnos a Szükséges Rossz válaszolt.
– Beszélő név – felelte kajánul. – Ott a dolgok a legrosszabbkor sülnek el balul.
– Nem nyer soha senki lutrin? Netán nincs győztes a kártyajátékokban?
– Most aztán roppant elégedett lehetsz magaddal! – hordta le megvetően Virágének. – Ha nem lenne számodra túl mélyen, esküszöm, elvinnélek egy körre alázatot tanulni az álmok irányába!
– Az álmok? – értetlenkedett a király.
– Rémálom és Édesálom – magyarázott szárazon a nő. – E két véglet ereje s uralma nő, ahogy lefelé ébredünk. A legalsóbb szinteken ők maguk az istenek. Balszerencse Rémálom egyik alsó máshonnanja. S ha a dolog, amiről Szűrő beszél, odáig leér, akkor bizony komoly ügyről van szó.
A király elgondolkozott a hallottakon. Tekintete összetalálkozott az őt fürkésző Szükséges Rosszéval. Kirázta a hideg – úgy érezte, Szúró a velejéig hatol, döf, majd megragadva féltve őrzött, gonoszsággal átitatott titkait, a lyukon keresztül kirántja azokat, közszemlére téve őket, s egyúttal kifordítja a szégyenkező tulajdonost, ki már nem lehet régi önmaga, csakis az, ami valójában volt.
Kérdés, hogy mikor lépett az egész alakos tükör elé, s hogy előre megrendezte-e ezt a helyzetet. Ami biztos: a Szükséges Rossz most ellépett a tükörtől, megláttatva a királlyal azt, amivel szembesülni nem akart.
A testében idősebb férfi száját vékony, elgyötört sikoly hagyta el.
– Elég a játszadozásból! – torkolta le őket Virágének.
A király földöntúli hálát érzett irányába, amiért megállította a Szükséges Rosszat: nem hitte, hogy sokáig elviselheti önmagát.
– Eljutottál végül oda? – fordult Virágének Romlás fiához.
– Sokadik próbálkozásra. Valami nagyon felkavarhatta a végletek állóvizét.
– Írd le pontosan a történteket!
A Szükséges Rossz lágyan elmosolyodott.
– Édesálom teremtményei betörtek az álombolygásomba. Megrontották a gonoszt, ha úgy tetszik. Képtelen voltam tisztán, a maga valójában vágyni a helyet…
– Amikor nem sikerült… jutottál valahova?
– Ezek tényleg istenek, Vörös Angyal. Lehet, hogy csak a fejünkben vihetik végbe a beavatkozást, de végeredményében kompletten felülírhatnak bármit.
– Azt akarod mondani, hogy nem is tudhatjuk, sikerült-e az igaziba térni?
– Mindenből csak egy van. De ezek kapnak az álomvágyáson, megmásítják közben, s egyúttal a célt is megváltoztatják. Alighanem ezáltal lehetnek mindenhatóak a saját birodalmaikban is.
– Itt és most veszélyben vagyunk? – kérdezte Virágének, miközben keresztbe font karjait görcsösen markolták ujjai.
– Ne félj, Vörös Angyal! Aligha érdekeljük őket – beleértve a céljainkat is.
– De bejöhetnek ide? – ijedezett a király.
– Mindenhova. Talán csak a legfelsőbb világba nem. Ha van olyan egyáltalán.
– Van – jelentette ki határozottan Virágének, majd csöndesen hozzátette: – Kell legyen.
– Számunkra egyre megy – hagyta rá a Szükséges Rossz a másik kettő számára igencsak idegesítő nyugodtsággal a hangjában. – Ami a lényeg, az a mélységgel egyenesen arányos mérték. Példának okáért itt nem kell számítanunk akaratunkkal ellentétes fordulatokra, habzó szájú, udvarias fenevadakra, vagy jelenésekre lelketek mélyén szeretett, de különböző okok, gátlások miatt feledni vágyott múltatokból.
A király nyelt egyet, s a lehajtott fejű Virágénekre meredt. Kellemetlen volt pártfogóját ilyen legyőzöttnek látni.
– Mi történhet akkor itt? – tette fel a csendet megtörendő az általa is fölöslegesnek gondolt kérdést.
A Szükséges Rossz lassan körbenézett, tekintete végül megállapodott az egyik festményen.
– Talán kitaláltad már – beszélt a műalkotás felé –, hogy most Rémálom peremterületén vagyunk.
A király tétován bólintott, majd ő is a festményre pillantott – az egyik kedvencére a teremben: két, kocsideréknyi tálcát festett meg a beteglelkű alkotó, egyikbe emberi testeket, a másikba a hozzájuk tartozó fejeket hányták egymásra halomba. Eredetileg középen egy hóhér állt büszkén, bal kezével következő áldozatát rángatta hajánál fogva a tuskó felé; jobbjával, a vállain, nyaka mögött átvetve hatalmas, mosolygó arccá kikönnyített fejű bárdot tartott – az elválasztást végző íves penge volt a száj.
Most azonban a hóhér a tuskó előtt ült és… varrt.
A háttérben vidám, varratos nyakú emberek indultak neki újra az életüknek, a földön heverő bárd pedig nagyon el volt kámpicsorodva.