Egy hálószobába mentek át. A fal mellett a sarokban
egyszemélyes gyerekágy bújt meg, míg a szoba legdominánsabb, középső részén
franciaágy terpeszkedett.
A
király annyit már persze tudott, hogy az alvásnak, annak minőségének vagy
hosszának jelentősége nincs – most nem pihenni tértek: hangokat hallottak
odakintről, sőt a szobákból is, Virágének pedig nem volt hajlandó kockáztatni.
A Szükséges Rossz csak egykedvűen leeresztette kezét, és hagyta helyükre
csúszni könyökpengéit – ha menni kell, hát menni kell.
Természetesen
a király nem akart utána járni, mi lehet az, amitől Virágének berezelt, s
örült, hogyha rájuk törne ez a… bármi, akkor a Szükséges Rossz fog megütközni
vele, mialatt ők talán egérutat nyerhetnek.
Így
képzelgett, miközben a nő, néhai szeretője befeküdt a nagyobbik ágyba.
Elhidegültek egymástól, ez kétségtelen… de azért… Hát igen… Vannak tények…
A
Szükséges Rossz rávigyorgott. Másfél fejjel magasabb volt a királynál, ő
biztosan nem férne el kényelmesen a gyerekágyban. Mennyire lenne számára
megalázó? A király szívesen megosztotta volna vele a véleményét akképpen, hogy
Virágének mellé fekszik, sőt, akár még egy kis fizikai kontaktust is megenged
magának, ugyanakkor be kellett ismernie, hogy semmilyen fronton sincs fölényben
vele szemben; az ecsetkének, egyetlen fegyverének használata pedig a biztos
halállal kecsegtetett. Ha jót akar magának (márpedig…), akkor csínján kell
bánnia az ilyen… – bármilyen! – megnyilvánulásokkal…
De
hát ez lényegében diplomácia – magyarul elegáns, kiszámított fenyegetődzés! Az
országok között ragyogóan működik egészen addig, míg nem akar mindegyik fél
nyílt háborút… Csakhogy olyankor a halállal dobálódzó döntéshozókkal szemtől
szemben nem áll ott az ellenség, aki ráadásul egy osztagnak is elég fegyvert
tart magánál…
A
Szükséges Rossz megunhatta a dolgot, mert felsóhajtott, és széles mosollyal az
arcán lépdelt hosszú lábain a kiságy felé, melyeket aztán elfeküdve fel is
csapott a keretre.
A
király ugyan nem tudta eldönteni, hogy ki győzött, ám némi megfoghatatlan
sürgetést érezve ki a levegőből, azért csak elindult az őt megillető helyre, de
a kopogtatás megállította. Két társa is egyből felült.
Megint
kopogtak, de egy hangyányit követelődzőbben.
– Szabad
– szólt ki kelletlenül Virágének.
A
király egyszerre fordult meg a kitáruló ajtóval, s a látványra nehezen talált
volna szavakat.
Egy
kislány állt az ajtóban. Makulátlan, fodros ruhái tisztaságillatot árasztottak.
Szemei tágra nyílva ittak be mindent és mindenkit – mintha még sosem látott
volna semmit. Ez így önmagában talán nem is hangzik olyan különösnek, ám
valamennyi jelenlévő érezte, hogy borzasztóan nem illik a Rémálom festette
képbe.
– Ez
ő – szűrte a szavakat fogai közt Virágének.
– Ki?!
– esdekelt a király. Amikor elegáns sebességgel e szobába menekültek, ördögöket
képzelt meg boszorkányokat, kísérteteket meg vérszopó vámpírokat… és mégis, ez
valahogy rosszabb volt.
– Édesálom
– válaszolt féltérdről, ugrásra készen Virágének. – Csak neki juthatnak eszébe
ekkora marhaságok.
– Az
ő teremtményei jellemzően annál veszélyesebbek, minél ártatlanabbnak tűnnek –
jegyezte meg a Szükséges Rossz.
A
kislány tett egy lépést befelé, mire a nő azonnal rárivallt: – Megállj, képzet!
Nincs dolgod velünk, átutazók vagyunk. Nem Rémálom, és pláne nem Riad teremtett
bennünket. – A közelebb érő Szükséges Rossz mintha ingatta volna a fejét. – A
zsoldjukban sem állunk. Hagyj nekünk nyugtot, és már itt sem vagyunk!
A
kislány hamar elvesztette az érdeklődését, s megindult a földbegyökerezett lábú
király felé, mire a hosszú lábú Szükséges Rossz lépett kettejük közé. A lány
leplezetlen ámulattal nézett fel rá, és mintha megvonta volna egyik
szemöldökét…
A
Szükséges Rossz fejmagasságban „X”-et formált alkarjaival, s e pózból úgy tette
karba kezeit, hogy sikkantva csúsztak könyökpengéi a fémesen csattanós
végállásba. Roppant hatásos volt.
– Ennyire
komoly a dolog, Szúró? – kérdezte erőltetett kajánsággal Virágének. –
Alábecsülted volna a helyzetet? Ez nem vall rád.
– Nem
– mondta a Szükséges Rossz, és nagy levegőt vett, hogy aztán egész lassan
kieressze, mint aki harc előtt rendezi önmagát. – Itt a gonosz képek
felülfestésén túl nemigen történhet más – a béke határain belül.
– Mit
akarsz ezzel? – kérdezte gyanakvóan a vörös tünde, pedig valószínűleg tudta már
ő is, hiszen a király is megsejtette.
– Ez
már több egyszerű határvillongásnál. Kitört a háború.
Virágének
csak tátogott, és a fejét csóválta, de az nem segített.
– Éreztem,
hogy van még valami a levegőben, de nem tudtam micsoda – magyarázott nyugodtan,
félig magának a Szükséges Rossz. – Így persze minden világos. Versengés folyik
az álmainkért. Mi úgyszólván a rossz felé készülünk, ez a dög pedig vagy
nem akarja, és ezért nem is hagyja, hiszen azzal az ellenségét erősítjük; vagy
belénk kapaszkodik, és módosítva az álomvágyásunkat, megtámadja úti célunk.
– Akkor
öld meg!! – rikácsolta a hangjára lelő király.
– Ez
egyszer rátapintottál a lényegre – dicsérte meg a Szükséges Rossz, s közben
térdét felrántva, a mozdulat folytatásaként kilökte térdpengéjét.
Milliméterekre vétette el az egyik kikerekedett szemet.
A
kislány bömbölve földre csüccsent; arcáról elhúzott, véres keze látványa egy
lélegzetvételnyi időre elcsendesítette, de csak hogy újult erővel sírhasson
fel.
A
király megrogyott a szörnyű félreértéstől, s kinyúlt az ártatlan gyermek felé,
mire a Szükséges Rossz le sem véve szemét a kis sebesültről, oszlopokat
megszégyenítő egyensúlyérzékről téve tanúbizonyságot, támadó lába talpával
fellökte a férfit.
– Hiszen
ő csak egy kislány! – ordította a király hisztérikusan.
A
Szükséges Rossz szolid nevetést hallatott. – Egy ilyen egyszerű támadást nem
vétenék el, kisember! Ez az agyafúrt képzet ráadásul arra vár, amire készülök.
El akarja velem hitetni, hogy van időm megragadni a Célszentesítőt.
– Hihihihihi-hihi-hihihi.
A
kislány ezzel felállt, leporolta fenekét, majd egy mozdulattal a vérrel együtt
lesöpörte az arcát csúfító mély vágást.
– Ehhez
fogható erővel bíró képzetet csak egyszer láttam, és azok az események…
felértek egy háborúval… Ha e jelenés alapján azt mondod, kitört a háború,
sajnos hinnem kell neked – értett egyet megkésve Virágének a Szükséges Rosszal,
majd hozzátette: – Segítek.
– Megköszönném.
Koronás ember, húzódj az ágyacskádba!
A
király szégyenét feledve iszkolt a gyerekágyba.
A
Célszentesítő pengéje felizzott, s a Szükséges Rossz már nyúlt is érte, a
követhetetlen sebességű mozdulatot egyedül az előrevetődő lány gyorsasága
közelíthette meg, ám ő nagyot puffanva láthatatlan akadályba ütközött, s a
levegőben pörögve zuhant rá a lándzsáját maga elé rántó férfira.
– Erősebbnek
hittelek, Vörös Angyal! – szúrt oda Szúró, miközben röhejesen hempergett és
dulakodott a kisgyerekkel; küzdelmük így olyan volt, mint egy apuka és harcias
lánykája játékbunyója.
– Gyengébb
lettem – döbbent rá hitetlenkedő arcot vágva, előre tartott jobbjára meredve
Virágének. – Valaki elhagyott.
– Menjetek,
ha gondoljátok – lihegte beteges közönnyel a Szükséges Rossz.
– El
tudsz bánni vele? – kételkedett a nő.
– Te
csak azzal törődj…, hogy a megbeszélt helyen legyél… és várj… legalább…
– Három
napig ott leszek.
– Nagylelkű
vagy – A férfi vicsora vigyorba torzult. – Helyesen következtetek ebből arra,
hogy igazat is mondasz?
– Igazat
mondok – felelt dacosan a vörös tünde. – A küldetésemre esküszöm!
– Akkor
– pizsilövés!
A
Szükséges Rossz a lándzsával együtt megpróbálta kihajítani a gyereket a sűrűn
bordázott ablakon keresztül, de annak kis súlya nem bizonyult elégségesnek. A
kislány feltápászkodott a vele kíméletlenül elbánó szilánkok közül, s
értetlenkedve meredt a kezében maradt nyélre: míg ő repült, ellenfele puszta
akaratával távolról levette róla a fénypengét.
A
képzet egy csokor virággá változtatta a míves fadarabot, egy darabig
gyönyörködött benne, majd óvatosan letette. Akkurátusan leporolta magát és
olyan durcásan nézett a férfira, mintha az levágta volna kedvenc babája haját.
Virágének
nem bámészkodott tovább, a kiságy felé rohant, s közben felkapott egy asztali
ál-gyertyatartót.
– Szép…
rémálmokat! – ezzel fejbe vágta a királyt, mert tudta, hogy úgysem bírna
magától elaludni, míg a küzdők le nem rendezik nézeteltérésüket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése