2015. október 14., szerda

II. szakasz: Vándorok vándora 4.

És azt tudod-e, miért testvérnépek?
Erne intett a fejével, amit igazából bárhogy lehetett értelmezni.
– Természetesen a származásuk miatt – árulta el a megfejtést Romlás. – Egy helyről jöttek.
– Ennyit bárki kikövetkeztethet… elvégre testvérek vagyunk.
– Nem úgy. Ők, meg te, ti vagytok az Alkotók, vagy kevésbé fennhéjázón: az Álmodók közvetlen leszármazottai. Minden és mindenki más a ti agyszüleményetek. Ezt közvetve a vörös tündék Akarata is bizonyítja.
– Minden és mindenki? Ez istenkísértés – jegyezte meg a vándor. – És még ha így is van, csak lenne valamiféle kultuszunk. Ismerném.
– Jó hogy nem azt mondod: gyakorolnám. Érdekes lenne, ha magatoknak állítanátok templomot, ahol aztán magatokhoz fohászkodnátok. Vagy ha valami komoly balszerencse ér, rebegnétek, hogy: segíts meg, drága én!
Erne elmosolyodott, bár nem tetszett neki, hogy Romlás viccelődik, hiszen meg volt róla győződve, hogy ezzel akarja elaltatni éberségét.
– Nem, ez inkább veletek feledett világszemlélet.
– Érdekes elmélet.
– Hogy hangzik a tiéd?
– Nem mondtam, hogy van.
– De megosztod velem?
– Nem – felelt Erne, és azon füstölgött magában, hogy olyan simán elvereti magát szópárbajban, hogy annak luxusát valószínűleg nem engedheti meg magának…
Fájni fog…
– Akkor engedelmeddel egy provokatív kérdés – kezdett bele Romlás, és nem várta meg a választ, ami amúgy sem jött volna. – Szerinted a ti Naaaagy Konfliktusotoknak melyik verziója az igazi?
– Ennek az igazságnak nincsenek verziói.
– Kinövöd majd ezt is – egy hirtelen széllökés mintha meglendítette volna a róka egyik élettelen mancsát: Erne legyintést látott bele a mozgásba.
– A mi felfogásunk, a mi korlátlanságunk hiányzott az eleve végzetesen korlátolt építményükből – mondta a vándor szigorúan.
– Szépen szóltál – dicsérte meg Romlás.
– Rabszolgát csináltak testvéreinkből. Ezen nincs mit vitatni.
– A tieid lényegében fegyencek voltak. Lefülelt, rettenetes gonosztevők, akiknek fejükre nőtt a nagy szabadság, és kövérré hizlalt felsőbbrendűségi komplexusukat rászabadították a világra. A lelkükön arányaiban sokkal több szárad, mint a büntetés, amit kaptak; nem beszélve arról, hogy általa elsajátíthatták volna a máshonnanok java részét felépítő csapatmunkát és az alázatot. Meggyőződésem, hogy a vörös tündék között akár jobbá is válhattak volna.
– Ezt te nem értheted – jelentette ki higgadtan a vándor, de azért kicsit fészkelődött.
– Ezt gondold át újra – reagált fagyosan Romlás.
Erne nem törődött vele.
– Testvéreim… a mi számunkra ez szélsőségesen kemény büntetés. Az elképzelhető legrosszabb, elvégre lényegüktől fosztatták meg őket. Ilyen sorsot senki nem érdemel, ezerszer inkább a halál.
– Még ezerszer és ezerszer annyian pusztultak el!
Erne erre csak fújtatott.
– Köztük a saját népeddel.
– Ők szétszéledtek!
– Élnek?
A vándor felpattant, legszívesebben széttaposta volna a tetem fejét.
– Te sem tudod. Egy valami viszont biztos, és szerintem te is ismered igaz voltát a következő megállapításnak: a vörös tündék biztosan alul vannak, és bizonyos szempontból élnek.
Erne üveges tekintettel meredt a róka hasára; mintha alig észrevehetően, szabálytalanul lélegzett volna…
– Tudod, vándor, van egy képzeletbeli, vagy pedig képzelt és valósággá teremtett hely – nem tudom –, mely az egyik legfelső világból származik. Úgy hívják: Pokol. Aki oda kerül, annak sorsa örök, személyre szóló, a legnagyobb gonosz által kirótt szenvedés.
A tetem szeme megmozdult – azaz, hogy mégsem: csak egy kukac dugta ki a fejét. Teljesen kibújt, majd átkukacolt az ellenkező oldali szemzughoz, hogy ott zabálhassa vissza magát.
– Volt alkalmam tanulmányozni a Pokolról szóló alkotásokat – folytatta Romlás fesztelenül, de Erne érezte, hogy most komoly ütésbe kényszerül beleállni. – Ez afféle kötelesség a részemről, továbbképzés, nehogy elsatnyuljak. És tudod, mire jutottam? Arra, hogy van egy máshonnan, ami kísértetiesen hasonlít erre a Pokolra. E hely pedig nem más, mint a Kárhozat, testvérnéped évszázados lakhelye.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése